[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Biala

szerző: Nagy Enzoe Zoltán 2013-03-13

 

Biala

 

Vágytalak.
Elértelek.
 

De pihenni hozzád jönni?
Bolond gondolat.
Te istenné teszed
vizedet;
földet vágyó sóhajjá.
 

Megyek hát én is
kék reménnyel
vissza
ezer forrásodhoz.
Megtalálni ott
újra tégedet.
 

/Tiszai Nagy Menyhért: A TENGERNÉL/

 

 

Bialát első ízben tizenkét éves koromban láttam. Legelőször a szüleimmel utaztunk oda, és lehet, hogy véletlen volt a hely kiválasztása, de a kötődésünk ehhez a kis bulgáriai tengerparti faluhoz egy életre szólt.

 

A nyolcvanas években, középiskolás koromban a hétvégi kiruccanásainkat legtöbbször a leleszi kávéházban végeztük be, egy baráti körben, ahol elhatároztuk, hogy Karcsi barátunknak megmutatjuk a tengert. Szóba jött néhány fekete-tengeri hely: a romániai Histria, a bulgáriai tengerpart és persze Biala.
Hosszú hónapokon át álmodoztunk, sőt még az utat is gondosan megterveztük egy pohár sör és egy-egy féldeci rum mellett. Néha olyan euforikus állapotba kerültünk, hogy már-már az Argó hajó utasainak képzeltük magunkat, és azt hittük, meg se állunk Kolkhiszig…

 

Az egyik nyáron aztán valóban útra keltünk. Felszerelkeztünk videókamerával, fényképezőgépekkel, objektívokkal, messzelátókkal… Szorgalmasan filmeztünk, fényképeztünk mindent, kezdve az indulástól… A filmünknek a Via Oriente címet adtuk.

 

Átautóztunk Magyarországon, majd – több órás várakozás után – a román határt átlépve a lendület egészen Kolozsvárig vitt minket. Másnap a Kárpátokon át folytattunk útunkat Constanca felé, majd kissé észak-keletnek fordulva késő estére elértük az antik görögök által alapított Histriát.
Sátorverés és egy stampedli üdvözlégy után lebotorkáltunk a Sinoe-öbölhöz, hogy megmártózzunk annak édes vizében, s a kezünkben egy-egy üveg még a leleszi kávéházban vásárolt sörrel, leültünk a Histriai városrom egyetlen épen maradt ión oszlopa alá.
Másnap és harmadnap megismételtük mindezt a tűző napban is.
Akkoriban Histria nem volt turisztikailag forgalmas hely, és előfordult, hogy a múzeum kulcsát egy üveg ital fejében az ott tartózkodó őr a kezünkbe nyomva azt mondta: menjünk csak bátran, amikor kedvünk tartja, az ő személye felesleges a múzeumlátogatáshoz.
Nehéz volt elszakadni ettől a helytől, amikor elhagytuk, sokáig tekintgettünk vágyakozón visszafelé, de már hívott-csábított minket a tenger.

 

Következő állomásunk már Biala volt.
A hatalmas fehér bialai sziklák, a hullámok, amelyekből a tenger formált szobrokat Menyust versírásra, Karcsi barátunkat festésre, másik útitársunkat, Lógóst és engem fotózásra késztettek.
Mind beleszerettünk Bialába, és már akkor elhatároztunk, hogy ide vissza fogunk térni… szerelmes zarándokok.
Utazásunk harmadik helyszíne a török határ menti Agatopolisz volt.
Letelepedve a parton, többször tekintettünk sóváran egy dél felé benyúló földnyelv irányába, melyen egy görög oszlopos templom állt. Az jelentette számunkra akkoriban a határt, amelyet abban az időben már nem léphettünk át…

 

Elhatározás ide vagy oda, évek teltek el úgy, hogy nem láttunk viszont Bialát.

 

A kétezres évek első felében apám többször felvetette, úgy érzi, nem fog tovább élni, mint ahány éves koráig az ő apja élt, és hogy szeretné még látni Bialát.
Ennek a kívánságnak teljesülnie kellett. Mind vágytuk Bialát, a nyugtalan hullámok és a fehér sziklák csendjét.
Elindultunk. Hármasban. Apám, a szerelme, és én. Amikor megérkeztünk, láttuk, Biala a szavakban ki nem fejezhető szépségéből semmit sem vesztett az idők folyamán. Apám énekelt és dalolt, játszott és zenélt. Együtt festettünk, együtt örültünk, mindhárman. Együtt mártóztunk meg a sós tengerben. Élveztük az éltető meleget. Elmélkedtünk nagy múltján a helynek…
 

Egy év múlva még visszatértünk, sőt, legutóbb eljutottunk achtopoliszi templomhoz, a határ túloldalára is. Sinjemorec partjainál állva láttuk azt is, ami azelőtt csak vágyálom volt.

 

Az itthoni hosszú, hideg teleken sokszor álmodtuk újra ezeket az időket. Felidéztük a messzi, nyílt vizekre tekintő kiszáradt fára vésett feliratot: „Ne bánts, ne tépj ki! Elég magányos vagyok nélküled is!”

 

2012 tavaszán terveztem a következő utat a Fekete-tengerhez az apámmal.
Nem tudhattam, de ekkor már valaki felülírt minden vágyakozást és készülődést.
Megkezdődött egy másik utazás… Apám számára egészen más felé. Nem Bialának hívták, hanem emberi félelemmel megnevezve: örökkévalóságnak…

 

 

Tiszai Nagy Menyhért:
 

BJALAI SÁRKÁNY
 

Mint bődületes ökör és
- marha -
Sírni kéne még ma este
a Pontos Euxenios partján
a Fehér Sziklákat lesve
 

Így a messze távolból
Bajál falu fövényein
ahol őslények vannak a
sziklákba meredve
 

Talán egy sárkány
vagy ősgyík
aki százezer év múltán
éppen most
ma este
sóhajom s bőgésem kereste
Itt ezen a semmit se váró
bús boros éjszakán
amikor csak magamnak maradok
magammal...
 

Itt ér utól az a tengerparti sárkány
s megkínál egy pohár
őskori malaszttal
ami erős és erőmet veszi
ami erős és erőt ad
annak aki iszi
Annak aki hiszi...
 

Így jöttünk össze
Bajáli Vén Sárkány
 

Te meg én
S csak állok vagy ülök az asztalnál
a Sziklák s a Vén Tenger
meg az álmok és emlékek ölén
és te ölelsz
Vén Sárkány
s magadhoz szorítva mondod
Igyál még valamit te Gaz
te csirkefogó utód!
 

S ragadjuk meg azt
ami még tán - igaz!...

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :