[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bikavér, Frankovka modrá, Nova

szerző: Veress Zsuzsa 2012-02-14

 

Bikavér, Frankovka modrá, Nova

 

Kálmán Gábor, amikor éppen nem költő és nem író, akkor (szabadidejében) borászattal foglalkozik.

Hogy jelen írás címének középső eleme a magyarországi olvasó számára nem érthető, ez játékos célzás arra, hogy a szerző szlovákiai születésű.

Idecitálok  egy másik felvidéki származású borszakértőt, aki elévülhetetlen teológiai tréfájában, A bor filozófiája című esszéjében Isten nevének szinonimájaként alkalmazza a „bor” szót, és a borfajtákhoz drágaköveket és géniuszokat társít:

„Engem nem csapsz be, szóltam a novának. A te géniuszod a boszorkány. A te drágaköved a húgykő… az ördög megirigyelte a Teremtő borművét és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette.”

Jó, tudom, hogy csak fordítva lehetséges – de ezek a sorok úgy hatnak, mintha Hamvas Béla olvasta volna a szóban forgó könyvet, és éppen belőle vonta volna le következtetéseit.

 

„Terjedt, hogy mérgező a Nova bora… Megbolondítja az embert, a férfiak farkát is, és ütődött gyerekeket tudnak csak csinálni. De a Nova aranyat ér, mondogatták mások, csak lenyomod a földbe a dugványokat, és négy év múlva borod van belőle… A Nova elpusztíthatatlan, mondják, szembemegy Luciferrel is, ha kell… a Nova szétmarja az ember gyomrát, addig marja, amíg ki nem lyukad, amíg szét nem rohad az ember bévülről”.

Így válaszol Kálmán Gábor Hamvasnak.

Lehet, hogy tényleg összebeszéltek, ugyanis a Nova című kötet valóban a kapzsiság, a pimaszság, a gyáva alattomosság – de legfőképpen a legkülönbözőbb nyomorékságok komikus felvonultatása, valóságos grimaszgyűjtemény. És mint ilyen: az emberi nyomorúság felettébb pittoreszk, egyszersmind végtelenül hétköznapi leporellója.

 

A tizenegy elbeszélésből álló könyv Jasná Horkán és környékén játszódik. A szereplők túlnyomó többsége szlovák; de az egyik fontos helyszín a malom, tulajdonosa pedig magyar; és jelentős figura a cigány Tomáš bácsi és Tomáš néni, akik a novabort vedelik.

Vedelni egyébként csaknem mindenki vedel. Ujo Fero, a magánakvaló erdész saját készítésű pálinkáját (melyet testvériesen megoszt a lovaival); Urban sört vagy borovicskát, vagy sört és borovicskát; a falu többi lakója Sklenár kocsmájában a bort; s a bor addig fogy jól, amíg a pult alatt ott van a szerencsét hozó, akasztott ember nyakáról való kötél…

Már ennyiből is látható, hogy „Jasná Horkán mindenkinek volt egy bizarr története, a legtöbben eleve örököltek egyet” – ez lehetne az egész kötet tételmondata.

De azért részletezem még egy kicsit: Tomáš néni nő létére azért viseli ezt a férfinevet, mert a háború előtt pénzt kaptak azok a szülők, akik a kormányfő tiszteletére adtak nevet gyermekeiknek. Tomáš néni egyébként semmilyen nyelven nem mond egyetlen értelmes mondatot sem, nyafogó vartyogását senki nem érti – és még a putrijuk udvarán élő állatok is nyomorékok. Egy ízben pedig az özvegy Sklenarová árnyékszékéből kell kiszedni, ahová egy babonás hiedelem miatt mászott be…

 

A malom pincéjében állítólag bebetonozva ott hever egy hulla, a szép cigánylány holtteste, azt beszélik, Abafi, a molnár ölte meg féltékenységből. De Urban elásott kincseket keres ott azután, hogy nyomtalanul eltűnt, mindenki halottnak hitte, majd váratlanul előkerült a semmiből, hogy elrejtett pénzt keressen…

Az ütődött Ivetáról, akinek nyála folyton majd lecseppen, és kicsi híján ráfolyik a kenyérre, miközben a gyerekének reggelit készít, nos, róla azt beszélik, hogy képes a holtak lelkével társalogni…

Aki nem vedel, az másképpen nyomorék. A szegénység, az unalom, a tétlenség és céltalanság rettenete ráül mindenkire. Ott van az öreg Babka, aki aggkori szenilitásában már csak vegetál: a lánya kiteszi a napra, majd este beviszi, mint egy cserepes növényt. Végtelenre nyúlt napjaiban Istennel perel gondolatban…

„Az unalom gonosszá teszi az embert” – ahogy az egyik szereplő megfogalmazza.

A félelmetes erkölcscsősz Štrofeková infernális nemi éhségben szenved. Ükanyja vad szexuális fantáziálással teli naplóját olvasgatja éveken át…

A kamasz fiúk is nyomorékok: egyikük az örök balek, akinek állandó félelemben telnek a napjai, akit szinte naponta véresre ver a másik – ez a másik viszont macskákat kínoz, végül magát is felakasztja…

 

Tovább is lenne, de ezt nem folytatom.

Elég az hozzá: néhány, egymás közelében élő család tagjainak történeteit olvashatjuk, a szereplők ismerik egymást és egymás sztorijait. Azazhogy inkább ismerni vélik. Ugyanis a szóbeszéd alaposan összekeveri a szálakat. És ha még csak a pletyka akadályozná a világos látást! De a babona, a mágikus hiedelmek, a hetedíziglen érvényesülő átkok is közrejátszanak.

A történetek a közelmúltban, a szocialista Csehszlovákiában játszódnak – és bár némely tragédia a nemzedékekkel korábbi, messzi múltban gyökerezik –, alapvetően a második világháborúban történt események kísértenek a szereplők életében.

Az olvasó megtudja, amit a szereplők nem. Vagyis kiderül, hogy ki kit ölt meg; hogy ki lett öngyilkos; ki volt erőszaktevő; ki kezdeményezett, és ki volt az, aki csak felvette a kesztyűt. Azaz megtudjuk, hogy végül is mi történt, és ki kicsoda, kinek a kije, és kivel milyen viszonyban volt a múltban.

 

Leginkább azonban az derül ki, hogy ezen a vidéken mindenki áldozat és bűnös is, hogy a borzalom jegyében zajlik az élet, hogy a nyomorúság nem is érhet véget. És még csak értelme sincs az egésznek.

VISZONT mindez mégsem tragikus. A szerző humora, az elbeszélői hang kedélyessége oldottá, mi több, kellemes olvasmánnyá teszi a Novát. Miközben hajmeresztő szituációk sorjáznak, a nyomasztó jelleg, a nyers brutalitás mellett mindig ott van a komikum is. Egyszóval a groteszk, a zamatosság, a couleur locale, az abszurd, és a jópofa anekdotizmus jellemzi az egész kötetet.

 

Így aztán nem véletlen, hogy a méltatók igen gyakran emlegetik Mikszáthot (nota bene: a szerző a könyv megjelenése előtt az egyik darabbal Mikszáth-díjat nyert!), és még gyakrabban Bodor Ádámot. Mielőtt Kálmán Gábor oidipuszi tettre szánná el magát az állandó mikszáthozás és bodorádámozás miatt (ámbár Mikszáth talán biztonságban van), sietek keresni egy olyan pontot, ahonnan a veszélyes apa-fiú viszony más perspektívából szemlélhető.

Nos, ismét az origóhoz jutottam: Hamvas Bélához, jelesül az Öt géniusz című esszéjéhez.

Ebben az írásban Hamvas a magyar nemzet karakterológiáját a táj jellegéből, a genius lociból vezeti le. Öt tájegység lelkét elemzi. (Magyarország délnyugati csücskének középpontjaként az ókori Athént jelölte meg, és e táj legfőbb jellemzőjének az aranykor még mindig létező visszfényét látja. A nyugati táj központjául Párizst említi, és a civilizációt tekinti legjellemzőbb ismérvének.) Az északi régió szerinte Pozsonytól keletre és északra egészen Erdély északnyugati vidékéig, és Lengyelországon át az orosz sztyeppékig terjed.

 

Itt azt olvasom, hogy nincs középpont. Iránytalan, kulturális provincia ez a terület. Nem aktív. Ami az itt élő embereknek marad, az a csupasz lét. Az északi ember merő búskomorság és képzelődés. Ami itt van: irreális vágyak, rossz helyen alkalmazott szenvedély, túlméretezett aktivitás és elhibázott erőfeszítés, mely soha senkiben nem keltette a győzelem lehetőségének reményét. Északon a szocialitás híg. Végül mintha mindenki egyedül érezné csak jól magát. És ha van közösség, akkor nem nevezhető társadalomnak: csak kicsiny körök élnek egymás mellett, családok. Az ilyen társadalmi egységek jellegzetes atmoszférája a pletyka. Az emberek egymásról mindent tudnak, de az értesülések formátlanok és primitívek: irreálisak. Az ember itt vagy extrém különc, vagy soha nem tud kilépni a közhelyekből. A legtöbbször a kettő együtt. Délen a gazdaság eredménye a jólét, nyugaton a prosperitás, észak többnyire csak a szegénységig jut el. Ami a civilizált tájakon a pszichológia, az északon mágikus tehetetlenség: képzelet, melankólia és babona.

 

Innen nézve aztán persze, hogy hasonlítanak egymásra Bodor Ádám Sinistrája vagy Verhovinája, meg Jasná Horka! (És naná, hogy ezek ugyanúgy kitalált helyek, mint Kálmán Gáboré!) De Mikszáth Brezinája is ebbe a régióba tartozik, természetesen.

 

Ám fékezzem a misztifikációt – egyúttal keressek még irodalmi felmenőket és oldalági rokonokat Kálmán Gábornak!

Hamvas Béla nem számolt – mert nem tehette – a genius locin kívül is létező geopolitikai tényezőkkel. Azzal, hogy a közelmúltban az északi régió összes jellemző jegye áttevődhetett más tájakra is. Így aztán Kálmán Gábor Jasná Horkája hasonlít még egy sereg más vidékre is: Háy János istendrámáinak és A gyerek című regényének helyszínére, Grecsó Krisztián Pletykaanyu című kötetének falujára, Tar Sándor A mi utcánk című könyvének Görbe utcájára, de még Dragomán György A fehér király című regényének vidékére is. Sőt, ha komolyan vesszük azt, hogy az „orosz sztyeppékig” terjed az értelmezési tartomány, akkor még néhány poszt szovjet orosz szerzőt, sőt és a Nobel-díjas Herta Müller némely művét  is idevonzhatom – de ebbe azért már nem megyek bele.

(Már csak annak okán is, egyébként, hogy majd mindenki közös jellemzője, hogy a könyv műfajilag lebeg a novelláskötet és a regény között. Mondjuk: regények, fragmentumokban. Mióta „minden Egész eltörött”, a világ digitalizálódott. Na, ezt csinálják az írók korunk „Emberi Színjátékaiban” is. Továbbá igen gyakran szóba kerül a szociális, testi-lelki és egyéb nyomorúság mellett a metafizikai dimenzió is a felsorolt szerzőknél, vagyis az, amit Kálmán Gábor egyik fejezetcíme így fogalmaz meg: Rossz viszonyban Istennel.)

 

Elég jó társaságba ültettem le egy asztalhoz Kálmán Gábort…

 

Nincs mit szépítgetni: tizennégy éves kora óta ismerem és szeretem.

Az vesse rám az első követ – aki biztosan eltalál. Mert nem jó céltáblának lenni. Tehát essünk rajta túl minél előbb.

Különben pedig: szeretném látni azt az embert, aki szeretett tanítványának opusait tudja szenvtelenül kezelni.

 

Post scriptum: Kálmán Gábor eredendően született lírikus. A sors fintora, hogy éppen egy prózakötete jelent meg először. Versei finomak és cizelláltak. Mintha nem ugyanaz az ember írta volna őket. Mintha.

De várjuk ki a végét! És várjuk a verseskötetet.

Én várom.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :