[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bohémnek lenni izgató

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2018-02-26

 

Bohémnek lenni izgató

 

Kálmán Imre – Julius Brammer – Alfred Grünwald: A Montmartre-i ibolya (kassai Thália Színház)

 

Egy szende leányzó, egy szívtipró bestia, három ágrólszakadt művész – ez a kvintett képezi Kálmán Imre A Montmartre-i ibolya című operettjének alapját. A palettát kiegészíti még egy csalafinta végrehajtó, egy undok mostohaanya, egy fukar mecénás, egy fölényes színházigazgató és egy hiszékeny hadügyminiszter. A színes mozaikból a bohém párizsi művészvilág képe rajzolódik ki – ezúttal a kassai Thália Színház színpadán, az újvidéki László Sándor rendezésében.

 

A választás alighanem azért esett erre az operettre, mert a szereposztás megoldható volt a saját társulaton belül (egyetlen kivétel Habodász István egyetemi hallgató). A színre vitt mű nem igényelt tánckart vagy kórust, a zenekart (a már megszokott) zenei alap pótolta. Meg aztán: a tehetségesek túlélése, nyomorgása, mellőzöttsége ma is aktuális téma, amikor még egy szende leányzónak álcázott őrangyal sem segíti a boldogulást, és a színházkedvelő publikum is kezd megcsappanni. A kisebbségi kulturális intézmények pedig sokszorosan megérzik a művészetnek nem kedvező társadalmi közeg negatív hatását, a nézői hozzáállás változását és az értékvesztést. Mai világunkban már nemcsak az alkotóművészek túlélése a tét, hanem az alkotást közvetítő előadóművészek is mostoha sorsra jutnak.

 

Montmartre-i három bohémünk az alkotóművészet különböző területeiről való: Raoul képeket fest, Henry regényt ír, Florimond pedig operettet komponál. Ninon, az énekesnő a színpadot képviseli, és ugyanott arat majd babérokat Violetta, az árva lány is. Az életük látszólag nagyon vidám minden pénztelenségük ellenére is: fiatalok, egészségesek, bíznak önmagukban, nincsenek alkotói kételyeik. Csak a szerelem okoz az életükben bonyodalmakat – ahogy az már lenni szokott. Nem szeret viszont az, aki a hódolat tárgya, aki pedig valóban szerelmet érdemelne, azt alig veszik észre. Persze végül (majdnem) minden helyrerázódik – hisz egy operettnél kötelező a boldog vég.

 

Zenés darabnál a legfontosabb követelmény az ének és tánc. A két legfőbb énekes szerepet Dégner Lilla (Violetta) és Madarász Máté (Raoul) kapta, de zenei tudását ebben a darabban bemutathatta Nádasdi Péter, Habodász István, Lax Judit és Varga Lívia is (zenei vezető Látó Richárd, korrepetítor Dégner Lilla). A társulat tagjai az elmúlt évek folyamán nagyot fejlődtek az éneklés terén, ezt a közönség is nagy tapssal díjazta a dalbetétek elhangzásánál. Számomra a legkedvesebb a „Vén hold az égen fent” kezdetű kvartett volt, ahol Dégner Lilla gyönyörű csengésű hangját harmonikusan egészítette ki a három bohém művész kísérete. Maradandó élmény volt a „Ma önről álmodtam megint” kezdetű zenei vallomás is, melyben Madarász Máté kiváló színészi játékkal erősítette fel a dal mondanivalóját. A táncos koreográfiák bővelkedtek ötletekben, a pálmát a görkorcsolyára „komponált” mozgások vitték el – függetlenül attól, hogy ki melyik és hány végtagján viselte a korcsolyacipőt (koreográfus Gyenes Ildikó). A mozgásokhoz elegendő tér kialakításában jól beváltak a mozgatható-forgatható, minden oldalról más képet mutató díszletpanelek, melyeket öltözőfülkének vagy paravánnak is használtak (díszlet- és jelmeztervező Csík György).

 

Új arcot látni mindig élmény a nézők számára. Ezúttal Habodász István mutatkozhatott be a kassai közönségnek, aki a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán ismerkedik a színészmesterséggel. Az ábrándos Henry figurájának megformálásában visszafogottság volt érezhető, így meglepetésként hatott, mikor kiderült, hogy voltaképpen végig szerelmes volt a címszereplő Violettába.

 

Talányos figura lett a darabban a végrehajtó, Signora Spaghetti, Varga Lívia szerepformálásában. Mivel ez eredetileg férfiszerep, kicsit zavaró volt, hogy a karakán hölgy frakkban készül a saját esküvőjére – ennyire azért nem volt maszkulin jelenség. Persze a frakkra szükség volt, hogy a siker elé néző zeneszerző magára ölthesse azt, belekényszerítve ezzel a végrehajtót egy török követ szerepébe, amiből persze félreértések és helyzetkomikumok adódtak.   

 

Az operettek általában nem arról híresek, hogy mélyebb értelmű cselekményük, jellemábrázolásuk, társadalomkritikájuk vagy elgondolkodtató mondanivalójuk lenne – itt a romantika, a szerelem, a bonyodalmak és egymásra találások, a félreértések és lelepleződések viszik a prímet. Zene nélkül a szappanoperák szellemi szintjén lennének. Mégis szerethetőek, közönségkedvencek maradnak, és ez javarészt fülbemászó dallamaiknak köszönhető.

 

A Montmartre-i ibolya története a szokottnál is gyengébb, a szereplők reakciói gyakran megalapozatlanok – talán ezért is volt a műnek csak mérsékelt sikere az 1930-as bécsi ősbemutatón. Ráadásul a szövegkönyv – ha hihetünk a port.hu állításának – a francia Henry Murger Bohémvilág (Scènes de la vie de bohème) című regénye ihletésére készült, ám ez a könyv olyan operák létrejöttét is ösztönözte, mint Giacomo Puccini vagy Ruggero Leoncavallo Bohémélete. Ezekkel szemben a Montmartre-i ibolya librettója vitathatatlanul alulmarad.

 

A történet ráadásul a Nebáncsvirág című Hervé-operettre is kikacsintgat: a zeneszerző Florimond neve (azonos Hervé keresztnevével), a zárda- kaszárnya párhuzamra való utalás, a féltékenységből szerepelni nem akaró díva és a szerepbe váratlanul beugró, még felfedezetlen énekesnő… mintha a darabban szereplő bohém zeneszerzőnk dalműve a Rózsalány név ellenére is inkább a Nebáncsvirág lenne. Ma ebből akár jogvita is támadhatna. Kálmán Imrét nyilván nem fenyegette ez a veszély a múlt század első felében. A Montmartre-i ibolya zavaros szövegkönyvének azonban nem tesz jót ez a szokatlan tiszteletadás Hervé 1883-as ősbemutatójú operettje iránt.

 

A publikum aligha töprengett az írói gubancokon. Élvezte a fiatalos lendületet, a jól kidolgozott dalokat és táncokat, a fülbemászó zenét, a szimpatikus főszereplőket és karakteres epizódszereplőket. A premier végén az állótaps bebizonyította, hogy a Thália Színház ismét a közönség kedvére tett – ez pedig a „bohémek” túléléséhez valóban nélkülözhetetlen.   

 

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :