[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Causa bonasus

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-02-06

 

Causa bonasus

 

Az utolsó szlovákiai bölényt még Mátyás király lőtte le. Az a görbelábú. Hát kellett ez nekünk? Idejött, lepuffantotta – kisebb állatot nyilván nem talált volna el. Aztán a mi szlovák földműveseink verték agyon a meglőtt állatot ásóval-lapáttal, noná, hát hagyták volna inkább szenvedni? Azóta vagyunk bölénymentesek, de nem kell aggódni kérem, van most új projekt, szlovák-magyar együttműködéssel, majd telepítünk ide bölényeket megint.
 

Először tíz év kemény munka, számos előkészület, aztán jöhet végre az utolsó megbeszélés a két projektpartner között, mielőtt a nemes állatokat kiengedik a természetbe. Csakhogy a magyarok késnek. A szlovákok meg mit csinálhatnak várakozás közben? Isznak.
 

Mielőtt a kedves olvasó csodálkozna, miről folyik a szó egyáltalán, gyorsan közlöm: a Divadlo na peróne (Peronszínház) kassai társulás szűk egyórás előadását néztem meg nemrégiben a Márai Stúdióban, ezzel a sokatmondó címmel: Causa bonasus, alebo Dovtedy budeš mať chlpatú riť, kým toho zubra neskolíš (Causa bonasus, avagy Addig lesz a segged szőrös, míg azt a bölényt le nem teríted). Szerzői játék a szlovák-magyar viszonyokról.
 

A három fiatal színész (Peter Kočiš, Zuzana Psotková, Jana Wernerová) előbb bemutatkozik, és elmondja, milyen magyar vonatkozások fordulnak elő saját családjában. A nagyszülők generációjában mindenütt van még magyar, gyakran a szülők közül is az egyik – ám a harmadik generációt képviselő fiatalok közül már senki nem tud magyarul. A magyarokról az Unicum meg a jó cipő jut eszükbe, és persze a farmernadrág, mely a szoci idején máshol nem volt kapható.
 

Aztán kezdődik a játék, melynek első perceiben a bölényekről láthatunk egy kisfilmet, de hamarosan a három színészre terelődik a figyelem, mert már az elején is gyanús ott valami. Furán vannak öltözve, furák a mozdulataik, a sminkjük meg mintha… mintha indiánok lennének… szlovák-magyar viszonyoknál? Á, az nem lehet.
 

A vendéglátó (azaz projektmenedzser) egy biológus hölgy, akihez megérkezik a vadásztársaság képviselője (én ugye csak a kollégát helyettesítem, nekem itt sem kellene lennem), és egy természetvédelmi testület által delegált tudálékos nő (mindent áttanulmányoztam, képben vagyok, felolvasnám az álláspontunkat). A két vendég között már többszörös ellentét feszülhet, nemi és műveltségi súrlódások mellett két ellentétes oldal nézetét képviselik, ám minden ellentét gyorsan elsimulhat – mert a magyarok nem és nem jönnek. Mert ők magyarok. Azok mindig ráérnek. Már ezer éve ráérnek.
 

A helyzetet enyhítendő a három várakozó iszogatni kezd. A benyakalt szeszmennyiséget egy jelenetváltásnyi szünet után viselkedésük változásán mérhetjük le leginkább. Míg a várakozás elején csak enyhe rosszallással a magyarok késését emlegetik, aztán a bölények viselt dolgairól eszmecserélnek, a végefelé már arra is rájönnek, hogy ők voltaképp olyanok, mint az indiánok, akiket (ki)irtottak a bejövő telepesek. Ezért aztán felhevülten el is járják egyre szlovákosabbá váló indiántáncukat. Értelmet nyer itt az eddigi furcsa öltözék, és a „harci színekben” pompázó arcok, melyek együttesen a nemzeti lobogó színeit adják ki…
 

Az egyre kocsmaibb hangvételű csevejben az is szóba kerül, hogy a magyaroknak szőrös a seggük. Úgy könnyebben megmaradnak a lovon. Azonkívül nem tudnak síelni. Arról lehet őket felismerni. Megveszik a legdrágább felszerelést a nyavalyások, de képtelenek lejutni a dombról, bezzeg a szlovák srácok! Azok akár egy szál deszkán is! Na és a hoki! Hisz mi hokiban világbajnokok vagyunk, lelkendezik a vadász, és sorolni kezdi a sportolókat – vajon véletlen, hogy csupa magyaros és németes hangzású nevet említ? Igen ám, a nevek. A vadász neve Németh – döbben rá az egyik nő, kapja a vadász puskáját, és lelövi azt a nyamvadt, magyar múltú egyént. Na de mi ez a zaj? Az ember csak egy kicsit is foglalkozik a magyarokkal, aztán csak zúgnak, mint bogár a fülben, nem lehet már tőlük szabadulni. Megvan! Ott van! Az a nő ott lent, a színpad szélén egész idő alatt szinkrontolmácsolt, be nem állt a szája, ő volt az a magyar zúgás. Előkerül egy igazi revolver, igazi lövés csattan (eddig minden eszközt és zajt imitáltak a színészek, a mobiltelefontól kezdve a pohárba csorgó ásványvízig, még a puskalövést is). És az eddig kitartóan szövegelő Lax Judit leesik a székről a földre. Na végre, mondja az egyik nő a másiknak, hallja ezt a jó szlovák csöndet? 
 

Két hulla és a jó szlovák csönd. A harmónia kiegészítésére a Winnetou legszebb képei peregnek a fehér terítőjű tárgyalóasztal mélyen lelógó abroszán, és lehet nosztalgiázni a csodálatos indián világ Karl May-féle (kissé hamis) romantikáján.
 

Hát íme, szlovák-magyar viszonyaink. Épp csak annyira torzítva, amennyire kell. És a vegyes, szlovák-magyar közönség vigyorog és tapsol. Szőrös seggel vagy anélkül, ez egy nagyszerű előadás volt!

 

 

Az előadás fotóit a Divadlo na peróne Facebook-oldaláról vettük át.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :