[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Ceausescu aranykora (I. rész)

szerző: Kiss László 2013-01-19

 

Ceausescu aranykora  (I. rész)

 

1989 decemberében Romániában forradalom döntötte meg Nicolae Ceausescu furcsa, groteszk diktatúráját. Véget ért a conducátor által meghirdetett "aranykor" ebben a jobb sorsra érdemes, csodaszép országban.

 
Emlékszem, ′89 karácsonyán mennyire lestük a Magyar Televízió híreit, tudósításait az eseményekről. Szurkoltunk a forradalmároknak, kívántuk, hogy minél előbb legyen vége a vérontásnak. Egyaránt aggódtunk a magyar és a román életekért. Senki nem tett különbséget a minket oly érzékenyen érintő események kapcsán. Ember, ember - ennyit láttunk. Ők is megérdemlik azt, amit mi itthon olyan könnyedén kivívtunk.
Szinte azonnal megindultak Magyarországról a kamionok a segélyszállítmányokkal, gyógyszert, kötszert, élelmiszert szállítva Romániába. Egy kamionsofőr közben halálos lövést kapott. Mélyen átéreztük a tragédiát, de az eset nem keltett nacionalista hullámokat Magyarországon. Sokan emlegették a régóta időszerű, nagy román-magyar történelmi megbékélés lehetőségét. A rendszerváltozások idején egész Közép-Kelet Európa eufóriában úszott. Hasonló lehetett a hangulat, mint a "népek tavaszán". 
 
Akkor, azon a nevezetes karácsonyon eszembe jutott, hogy alig három éve én is részt vettem egy romániai segélyszállítmány-akcióban. Nem készítettem jegyzeteket, pusztán emlékeimre támaszkodva megpróbálom felidézni, milyennek láttam Ceausescu aranykorát.
 
1986-ban, éppen frissen érettségizve, ismerőseim által keveredtem bele egy a hollandok által szervezett segélyakcióba. A holland református egyház gyakran küldött élelmiszerrel megrakott kamionokat Magyarországra, romániai úti céllal. Hallottuk, hogy Ceausescu nem engedi be az országa területére ezeket, így a szállítmányok magyarországi kis vidéki parókiákon kötöttek ki, s egyházi személyek és más lelkes támogatók személyautókban, turistaként próbálták meg Romániába átcsempészni az élelmiszereket.
 
Magam is több alkalommal segédkeztem ilyen kamionkirakodásban. Meglepett a hollandok figyelmessége: a kamionokban a számomra többnyire felismerhetetlen dobozú élelmiszerek mellett kis egységcsomagok voltak bekészítve, munkadíj gyanánt a pakolóknak. Akkor nem volt meglepő, ma már igen, hogy a többség semmit sem fogadott el ezekből a csomagokból, mondván, ők szívességből jöttek, nem jutalomért. Természetesen apám sem fogadta el az ajándékcsomagot, amit 18 évesen, a szocializmusban élve, fájlaltam. Nem az értéke miatt, csak furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Az ismeretlen, áhított, rejtelmes Nyugat egy szeletkéjét láttam a dobozokban. (Utóbb azért megtudtam: kávé, tejpor - Magyarországra??? -, édesség, konzervek voltak bennük.)
A kamionokban egyébként raklapokon álltak a konzervhegyek, melyeket targonca híján napokig pakoltunk...  
 
′86 nyarán érkezett szüleimhez egy kérés, hogy szükség lenne egy autóra sofőrrel egy erdélyi úthoz, és én lennék a negyedik egy konvojban. Nyár, pihenés... Abszolút ráértem, autó pedig volt a családban. Nagyon tetszett a dolog, s a veszély, ami azért létezett, természetesen még tovább lelkesített. (Tizennyolc évesen?!) Apám aggodalmaskodott, de az egyházi szervezés és az "erdélyi ügy" miatt beleegyezett.
Tudtam, hogy a konvojt hollandok fogják vezetni, s a társaságban már voltak gyakorlott "csempészek". Hollandokat látni, az már önmagában öröm volt. Viszont hatalmasat csalódtam, mikor megérkeztek az autójukkal. Holland rendszám volt ugyan rajta, de az autó...! Egy kockalada.
Volt egy titkos tervem. Összebarátkozom a hollandokkal, s valahol az út során elkérem egy körre az eddig csak az Autó-Motorban és a Balatonon látott nyugati autócsodájukat. Ez a terv összeomlott. Persze, akkor még egy Ford Fiesta és egy BMW között sem tudtam volna különbséget tenni, de mit számított ez! Azt sem tudtam, hogy Hollandiában sem mindenki gazdag. Azt tudtam, hogy egyházi berkekben nem divat a hivalkodás, de azért mégiscsak... Egy Lada?! 
Később elmondták, taktika is volt a dologban. Azért választottak Ladát - bérelt volt -, hogy ne legyen feltűnő Romániában. Ők már tudtak valamit. De maga a tény is megdöbbentett: Hollandiában lehet Ladát kapni! Valaki bemegy a szalonba, fizet, és már viheti is. (Adalék a szocializmushoz: nálunk a pénzt egy Ladára, ha nehezen is, de össze lehetett szedni, viszont az autóra hat évet kellett várni. A családunk például azért döntött a Škoda 120 mellett, mert arra "csak" négy évet.)
  
Bepakoltunk az autókba. Az utasok és a táskáik mellé bizony nem sok minden fért a kamionos termékekből. S elrejtve lényegében nem volt semmi. Kezdtem az akció sikerében kételkedni. Ki az a vámos, aki ezt nem veszi észre? De a rutinosok tudták...
Volt egy utánfutós sátrunk, egyedül abba fért lényegesebb mennyiségű cucc. És azt nem fogják megnézni? Nem akartam elhinni. 
Az élelmiszerek mellett tetemes mennyiségű, Hollandiában nyomott magyar nyelvű Bibliát is vittünk. Olyan hírek jártak, hogy Ceausescu rentgeteget bezúzatott, és a lakosság WC-papírokon látta őket viszont. 
 
Nekiindultunk a határnak. Engem a kalandvágy, a fiatalos tettrekészség, segítőszándék vezérelt, úgyhogy vezettem a Škodát, mentem a többiek után. Akkor még nem volt GPS, térképet sem vittem magammal, de megmondom őszintén, nem is igen érdekelt, merre járunk. Ma is szeretek így utazgatni. Nézelődni, infókat szívni magamba, "dokumentáció" nélkül. Szóval nem tudom, merre mentünk. De nem is ez a lényeg. 
A román határra érve felkészültem, megyünk vissza, mert ebből biztos, hogy lebukás lesz. A magyarok persze lazán átengedtek, de jött a román beléptető. A vámos röviden elbeszélgetett a hollandokkal, aztán mehettünk. A legendás átvizsgálásból, hogy mennyi kaját, mennyi könyvet viszünk, semmi sem lett. Korábban láttam a hollandok autójában több karton cigarettát. Csodálkoztam is, hiszen nem dohányoztak. Az egyiknek már a vámos volt a boldog tulajdonosa, így lett szabad a határ. Hoppá! Itt ez a kulcsvaluta. 
 
Némileg furcsállottam, és megalázónak tartottam, hogy a határállomás elhagyása előtt át kellett hajtani az autóval egy sötétbarna folyadékkal teli kibetonozott mélyedésen. Valami fertőtlenítőszer volt benne, és ez volt az előírás. Féltettem az autót, csodáltam, hogy nem folyt be az utastérbe a lé, ami az ajtóig ért. 
Arra is emlékszem, hogy Kolozsvár irányába haladtunk tovább. Rögtön a határ után megcsapott egy émelyítő, furcsa bűz. Ezt lényegében szinte mindenhol éreztük, később is. Nem tudom, mi volt az. Akkor elgondolkoztam: minden országnak van egy jellegzetes szaga? Évek múlva Ausztriában, Németországban is éreztem kellemetlen szagot, mezőgazdasági területeken. Nyilván trágya lehetett. Lehet, hogy itt is az volt.
 
A határt átlépve az út mentén hatalmas facsonkokra figyeltem fel, több kilométeren át. Talán nyárfák lehettek. Tapasztalt útitársaim azt mondták, Ceausescu eladta őket egy francia gyufagyárnak, néhány hete vágták ki őket. Hihetőnek tűnt: a francia kapcsolat és a diktátor államadósság-csökkentő mániája. 
Kisebb-nagyobb településeken haladtunk át. A bérházakon sok-sok függőleges fekete csík éktelenkedett. Közelebbről nézve meglepődve láttam, hogy kéménycsövek vannak kivezetve az ablakokon, házilag barkácsolva, s bizony a falakon azok ott füstcsíkok. Szóval nincs távfűtés...?
 
A konvojunk több településen megállt. Szervezett út volt, vártak minket, sok volt a rokon, az ismerős. Egy kolozsvári patinás bérházban láttam életemben először fatüzeléses bojlert fürdőszobában, illetve inkább vízmelegítőt. El nem tudtam képzelni, mi az a szerkezet, így naivan elmagyaráztattam magamnak.
Az emberek nagyon barátságosak voltak, kedvesek, de rögtön észrevettem, hogy gyakran körbenéznek, és beszélgetés közben nemcsak rám, de mögém is igyekeznek pislantani. Ez sokáig zavart, de hamar megértettem: félnek...
 
 
(Folytatás következik...)   

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :