[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Ceausescu aranykora (II. rész)

szerző: Kiss László 2013-01-23

 

Ceausescu aranykora  (II. rész)

 

Igen, az emberek féltek. Elmondták, bárkit, bármikor elvihet a "szeku". Akár minket is? Igen.

Ezt akkor nem nagyon akartam hinni. Tapasztalt magyarországi társaim elmondták, ezért is vannak velünk a hollandok. A nyugatiakkal Ceausescu nem mer ujjat húzni. Ők a "pajzs".

 
Egyébként ez a félelem volt az oka, hogy az útvonalunkról alig maradt meg valami emlékem. Ahogy beérkeztünk egy településre, s a társaságunk felvette a kapcsolatot az ismerősökkel, ismeretlenekkel, majd műemlékeket, gyönyörű erdélyi templomokat kezdtünk el nézegetni, a helybéliek mindig figyelmeztettek, hogy ez a sok külföldi rendszámú autó egy helyen feltűnő lesz, legalább kettőt "tüntessünk el" belőlük, mert biztos, hogy valaki fel fog jelenteni. Persze zsörtölődtem, hogy és akkor mi van, nem csináltunk semmit. Megértő mosollyal, de határozottan, ellentmondást nem tűrően mondták, ezek a dolgok itt nem egészen így működnek. 
Hallgattunk rájuk, nem akartuk őket bajba keverni. Így aztán rendszerint egy falubeli jóbarátommal kihajtottunk a település szélére, leparkoltunk az út szélén, kifeküdtünk az árokpartra napozni, s a megbeszélt időpontban pedig visszamentünk.
 
Az árokparton sütkérezve gyakran megállt mellettünk egy szekér, egy biciklis vagy egy gyalogos, és szóba elegyedtünk. Egyik alkalommal letelepedett mellénk egy fiatalember. Elmondta, hogy nemrég szerelt le. Valahol a Duna-deltában volt katona. Munkaszolgálatos. Itt ez a gyakorlat. A magyarokban nem bíznak, és ezért mindig jó messzire viszik őket, román területre, hogy szokják... Elmondta, ott még olyan emberek élnek, akik nyersen eszik a halat. Letépik a fejét, és hamm.
Mindig adtunk valami otthonról hozott ezt-azt ajándékba a beszélgetőpartnereinknek, de ők soha nem voltak követelőzőek. Megköszönték. Látszott, hogy nem ezért álltak meg mellettünk. 
 
Az addig is tudtam, de az út során bizonyossá vált, hogy a két ország, Magyarország és Románia között ordító a különbség. De soha nem tapasztaltam elégedetlenséget, nem hallottam olyan szemrehányást, hogy neked miért jobb, mint nekem, hiszen mindketten magyarok vagyunk... Sőt, inkább én éreztem kényelmetlenül magam, aki a "csodaországból" jöttem. Az emberek itt méltóságteljesek, nyugodtak voltak, mi több, még humorosak is. Nekem ez jutott, neked az. Élni kell az életet, nem olyan rossz az! Ennyi.
Sokat tanultam tőlük. 
 
Az útunk során sokszor autóztunk éjszaka. Sokáig furcsállottam valamit. Valami szokatlan volt, de micsoda? Mindenki érezhette már ezt: valami nem úgy van, ahogy lenni kéne. De mi...? (Azóta éjszakai túrákon a Zemplénben többször is láttam a túrázók arcán ezt a tanácstalanságot.) Akkor ott, Erdélyben rájöttem, mi okozza: nincs sehol semmi fény! Magyarországon lehetetlen bárhol úgy autózni éjszaka, hogy közben ne látnánk valamilyen településnek a fényeit. Itt órákig lehetett. Sötétbe burkolózott Erdély...
Az éjszakai fény civilizációs vívmány. Próbálja csak ki bárki, amennyiben ki tudja, milyen szokatlan és kísérteties érzés, ha éjszaka a terepen sehol sem lehet fényt látni. 
Ceausescu takarékoskodik - kaptam meg a választ.
 
Egy alkalommal, a sötétben autózva, jóval a konvojunk előtt nagyon gyenge, imbolygó fényeket vettem észre. Egy szabályos libasort. A kocsiból nem tudtam megállapítani, hogy ezek állnak-e vagy mozognak, s hogy az úton vannak-e vagy sem. Lassúbbra vettük a tempót. Kiderült, hogy egy vándorcigány szekérkaravánt értünk utol. A konvoj ponyvás, ekhós szekerekből állt. Mindegyiken hátul, baloldalt, magasan a ponyva tartószerkezetéhez erősítve egy fáklya lobogott. Gondolom a balesetveszély elkerülése végett - bár nagyon ritkán találkozhattak autókkal.
Megfigyeltem, az utolsó szekér más volt. Azon egy úgynevezett viharlámpa lóbálódzott, afféle petróleumos. Gondoltam, ez a vajda szekere lehet. Eszembe jutott, hogy boldog, bandázós gyermekkoromban barátaimmal számtalanszor próbáltunk fáklyát fabrikálni, sőt, otthon egy viharlámpát is találtam. De soha nem sikerült egyikbe sem életet lehelni. Itt még tudnak valamit...!
 
Néhány nap múlva egy út menti réten láttunk sátoros vándorcigányokat. Nem tudom, ugyanaz a társaság volt-e. Borzasztó koszos, meghatározhatatlan színű ponyvákra, rongyos ruhákra, koszos arcokra, kócos hajakra emlékszem. A látvány megrázó volt. Soha nem láttam még ilyet, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét több száz évvel.
 
A hosszú útunk során többször is tankolnunk kellett. A benzinkutak szegényesek voltak, s rendszerint üresek. Úgy tűnt, mintha egész Romániában csak mi tankolnánk. A hollandok miatt nekünk zökkenőmentesen ment. Megtudtam, hogy a helyiek csak meghatározott mennyiségű (40 liter?) benzint vehetnek havonta, s az is elő van írva, mikor közlekedhetnek a páros, mikor a páratlan rendszámú autók. Az egész egy nagy talány volt számomra, mert - ismereteim szerint - Románia tűrhető mennyiségű kőolajkészletekkel rendelkezik.
 
A Škodám az erdélyi hegyekben gyakran felfőzte a vizet. Ez tipikus, tudtam meg. Viszont ezért az egyért nem Ceausecsu aranykora volt okolható, hanem sokkal inkább a cseh ipar. (Mladá Boleslav bosszúja...) Persze magyaros ügyességgel - egy kapcsoló beiktatásával - megoldottuk a problémát.
Azóta jártam Csehországban is, ahol a terep hasonló volt, mint Erdélyben. Megérne egy tanulmányt, hogyan közlekedtek ott ezekkel az autókkal. Az Alföldön persze tökéletesen működtek. Lehet, hogy oda is tervezték őket...
 
A romániai városokban kétféle üdítőt lehetett kapni. Egy barnát és egy "szőke kólát". Botrányos ízük volt, de megtudtam, ez a többi szoci országban is így van. Csak mi vagyunk kiváltságosok, hogy Kádár beengedte Magyarországra a Cocát és a Pepsit. Vajon miért? Lehet, hogy egy külföldi hitel feltétele volt? (Sok országban él most a nosztalgia ezek után a hamisítványok, ál-kólák után, "nemzeti ereklyévé" minősítve őket. Fene tudja. Nekem nem jönnek be.)
 
Egy alkalommal betértünk egy cipőboltba is. A hosszú falból krómozott rudak álltak ki, melyeknek cipőket kellett volna tartaniuk, úgy, mint nálunk. De nem tartottak. Mindössze - megjegyeztem! - négy rúdon volt lábbeli. A többi üresen árválkodott. Mint egy függőleges sündiszó. Lehangoló volt, megrázó. Bár nem tudom, mi lehet egy cipőboltban megrázó, még ha üres is, de én így éreztem. Egy modern fotóművész remek képeket készíthetett volna itt...
 
Voltunk Parajdon, Szovátán. Fürödtünk a felszínen fenntartó sós vízben, száradás után pedig vakartuk le magunkról a sót. Élmény volt, hogy a strandon bármit megvehettünk a pénzünkért - nem úgy, mint otthon.
Korondon is jártunk, s elképesztett a porták, a házak nagysága. Mondták, ez egy gazdag falu. Annak is tűnt. Minden udvarban műhely, rengeteg kerámia. Gyönyőrű kézművesipari termékek. És sok giccs, gagyi. Szégyenkezve mondták el - anélkül, hogy rákérdeztünk volna -, ezt veszik a turisták.
 
Romániában járva a legszembetűnőbbek az "aranykort" hirdető út menti táblák voltak. Rengeteg volt belőlük, s mindenhol. Ceausescut ábrázolta a legtöbb, illetve valamilyen kommunista jelképet. A stílusukat illetően teljesen azonosak voltak a számomra már csak könyvekből, filmekből ismert Rákosi-féle propagandaanyaggal. Rajtuk különböző dogmatikus szövegek, románul. Mind Románia aranykorát hirdették, amely ím, elérkezett...!
Útitársaimmal megbeszéltük, ha ez így van egész Romániában - márpedig úgy volt -, ezen táblák árából építtethetett volna a conducator egy erőművet, s lenne közvilágítás...
 
A táblák nevetségesek és groteszkek voltak. Önmagukban cáfolták mondanivalójukat, s így egyúttal elárulták a szomorú igazságot is. Ugyanis mindegyik elhanyagolt volt, pattogzott róluk a festék, ette őket a rozsda. Hiányos szöveggel, félarccal, fogatlanul vigyorgott ránk az Aranykor - az útszélről...
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :