[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Cézanne

szerző: Veress Zsuzsa 2013-01-03

 

Cézanne


Van Gogh mellbevágó és lélegzetelállító, elég behunyt szemmel valamelyik képére gondolnom ahhoz, hogy libabőrös legyek. Gauguin is lehengerlő. Cézanne-ra viszont sokáig úgy gondoltam, hogy jellemzően olyan festő, akitől csak a festők jönnek izgalomba.
Tudom, hogy vérciki, de az az igazság, hogy unalmasnak találtam, nem is értettem, mit esznek az asztalról leguruló almáin. Na jó, ez a legurulás azért elszórakoztatott valamelyest. Meg találgatásra indított: vajon ez szándékos poén, vagy csak így sikerült (azaz nem sikerült) neki? Humorérzéknek, játékosságnak viszont nyomát sem leltem benne, meg aztán felfigyeltem arra is, hogy a palackok nyaka sem tud nála szimmetrikus lenni… Ez már érdekelt. Egy világhírű festő, akinek szemlátomást olyan gondjai voltak a rajzolással, amilyenek egy közepes kezdőnek sem nagyon szoktak lenni!

A kedvenc festőm (Katona György festőművész, aki szabadidejében az én férjem) megerősített ebben: Cézanne valóban nehézkezű volt. De – mondta – éppen ezért hallatlan alázattal és egy öszvért is megszégyenítő makacssággal, úgyszólván monomániásan küzdött a szakmával. Ezért juthatott nagyon messzire; lefegyverző, csodálatra méltó eredményekre. Aztán Gyuri nem csak mondta ezt, meg is mutatta. Nélküle valószínűleg soha nem jutottam volna el Cézanne-hoz. De meg tudott győzni, nagyon is.

Mióta hazajöttünk a nagy budapesti Cézanne-kiállításról, utóhatása tovább rezeg bennem, minél többet gondolok rá, annál erősebb az élmény.

Remek dolog, hogy a tárlaton egymás mellett látható több olyan kép, melyek nyomon követhetővé teszik azt a folyamatot, ahogy a festő eljutott a megoldáshoz. Számomra legemlékezetesebb a Kártyázók korábbi változata, és a végleges, ismert festmény. Az előbbinek is vannak szép részletei, de az utóbbi éppen hozzá képest hibátlan műalkotás. Vagy a kanyarodó út motívumát ábrázoló korai, és érett variáció: az első inkább csak próbálkozás – pedig milyen szép tájkép! –, a második viszont igazi Cézanne.

Nagyon izgalmas látni, ahogy kialakult az egyértelműen felismerhető kézjegy. Pedig hát eléggé sokféle ez a csak rá jellemző, saját stílus – és mégis. Észrevehető, ahogy a festő, tapogatózásai közben, rájött, hogy melyik út a járható. És ettől egyre merészebb lett: ahogy egy csendéleten már nyilvánvalóan nem zavarta, hogy a palack nyaka nem szimmetrikus, sőt az asztalnak sem a hátsó, sem az elülső lapja nem egy síkban van a kép bal és jobb oldalán; nos, ez már szándékos. Így hívta fel a figyelmet arra, hogy az úgynevezett valósághűségnek más mélységei vannak, mint ahogy azt korábban megszoktuk és elvártuk, hogy az asztallap vonala egyszerűen nem számít, nem ott van a lényeg. Na de, ezzel ráirányította a szemet a lényegre. És így kovácsolt erényt a nehézkezűségéből. Kísérletezett a kezének nehezen engedelmeskedő formákkal, felbontotta a látványt kúpokra, hengerekre, kockákra – így jutott olyan eredményekre, melyeket a kubistáktól ismerünk. Kísérletezett a színekkel, a felületekkel, és így jutott hallatlanul festői textúrákhoz.

Ez a „hogyan csináljunk a hátrányból előnyt” engem lenyűgözött, egyre növekvő csodálattal néztem, ahogy nem átallott fehér foltokat hagyni a vásznon befejezett képeken, és elképedve láttam, hogy egy befejezetlen festménye lényegében kész van, megoldotta – így aztán a továbbiakban már nem is érdekelte.

A kiállításrendezés másik nagy erénye, hogy odatették a Cézanne-ok mellé azokat a régi mestereket, akiktől tanulni akart, és tanult is. Egy-egy Poussin, Delacroix, Goya kompozíciója, figuráinak póza, színei láthatóak az ő átfogalmazásában. Ez is nagyon hatásos.

De szinte semmivé vált ahhoz a tárlathoz képest, amit aztán Katona Gyuri itthon rendezett Cézanne-hoz!
Hogy Michelangelo nemcsak a fenti nagyokhoz hasonló hatást gyakorolt rá, hanem alkati hasonlóság van kettejük között, éspedig éppen abban, ahogy kísérleteztek a végtelenségig, ahogy a kísérlet kedvéért akár az eredményről is lemondtak, az számomra így derült ki.
Hogy a kubizmus alapjában véve Cézanne-ból indult ki, az, valószínűleg, közhelynek számít.
De hogy Matisse mennyit tanult tőle, engem meglepett.
És nem tudtam hová lenni a csodálkozástól, hogy van olyan Cézanne, amelyből Modi (pardon: Modigliani) hozta létre azt a bizonyos, csak rá jellemző kézjegyet.
De a dolog még tovább is fokozható volt: attól végképp magamon kívül voltam, amikor Gyuri mutatott egy gyönyörűségesen szép „Picasso-képet a kék korszakból”. Csak Cézanne festette.

Megkövetem Cézanne-t, akit én sokáig afféle „szürke eminenciásnak” néztem.
Hát, kérem: van abban valami, hogy ő az, akitől a festésről a legtöbbet lehet tanulni – ahogy ezt több festőtől hallottam már.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :