[kapcsolat]   husken

ÉLŐ ZENE

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

hastréning

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Cézanne

szerző: Veress Zsuzsa 2013-01-03

 

Cézanne


Van Gogh mellbevágó és lélegzetelállító, elég behunyt szemmel valamelyik képére gondolnom ahhoz, hogy libabőrös legyek. Gauguin is lehengerlő. Cézanne-ra viszont sokáig úgy gondoltam, hogy jellemzően olyan festő, akitől csak a festők jönnek izgalomba.
Tudom, hogy vérciki, de az az igazság, hogy unalmasnak találtam, nem is értettem, mit esznek az asztalról leguruló almáin. Na jó, ez a legurulás azért elszórakoztatott valamelyest. Meg találgatásra indított: vajon ez szándékos poén, vagy csak így sikerült (azaz nem sikerült) neki? Humorérzéknek, játékosságnak viszont nyomát sem leltem benne, meg aztán felfigyeltem arra is, hogy a palackok nyaka sem tud nála szimmetrikus lenni… Ez már érdekelt. Egy világhírű festő, akinek szemlátomást olyan gondjai voltak a rajzolással, amilyenek egy közepes kezdőnek sem nagyon szoktak lenni!

A kedvenc festőm (Katona György festőművész, aki szabadidejében az én férjem) megerősített ebben: Cézanne valóban nehézkezű volt. De – mondta – éppen ezért hallatlan alázattal és egy öszvért is megszégyenítő makacssággal, úgyszólván monomániásan küzdött a szakmával. Ezért juthatott nagyon messzire; lefegyverző, csodálatra méltó eredményekre. Aztán Gyuri nem csak mondta ezt, meg is mutatta. Nélküle valószínűleg soha nem jutottam volna el Cézanne-hoz. De meg tudott győzni, nagyon is.

Mióta hazajöttünk a nagy budapesti Cézanne-kiállításról, utóhatása tovább rezeg bennem, minél többet gondolok rá, annál erősebb az élmény.

Remek dolog, hogy a tárlaton egymás mellett látható több olyan kép, melyek nyomon követhetővé teszik azt a folyamatot, ahogy a festő eljutott a megoldáshoz. Számomra legemlékezetesebb a Kártyázók korábbi változata, és a végleges, ismert festmény. Az előbbinek is vannak szép részletei, de az utóbbi éppen hozzá képest hibátlan műalkotás. Vagy a kanyarodó út motívumát ábrázoló korai, és érett variáció: az első inkább csak próbálkozás – pedig milyen szép tájkép! –, a második viszont igazi Cézanne.

Nagyon izgalmas látni, ahogy kialakult az egyértelműen felismerhető kézjegy. Pedig hát eléggé sokféle ez a csak rá jellemző, saját stílus – és mégis. Észrevehető, ahogy a festő, tapogatózásai közben, rájött, hogy melyik út a járható. És ettől egyre merészebb lett: ahogy egy csendéleten már nyilvánvalóan nem zavarta, hogy a palack nyaka nem szimmetrikus, sőt az asztalnak sem a hátsó, sem az elülső lapja nem egy síkban van a kép bal és jobb oldalán; nos, ez már szándékos. Így hívta fel a figyelmet arra, hogy az úgynevezett valósághűségnek más mélységei vannak, mint ahogy azt korábban megszoktuk és elvártuk, hogy az asztallap vonala egyszerűen nem számít, nem ott van a lényeg. Na de, ezzel ráirányította a szemet a lényegre. És így kovácsolt erényt a nehézkezűségéből. Kísérletezett a kezének nehezen engedelmeskedő formákkal, felbontotta a látványt kúpokra, hengerekre, kockákra – így jutott olyan eredményekre, melyeket a kubistáktól ismerünk. Kísérletezett a színekkel, a felületekkel, és így jutott hallatlanul festői textúrákhoz.

Ez a „hogyan csináljunk a hátrányból előnyt” engem lenyűgözött, egyre növekvő csodálattal néztem, ahogy nem átallott fehér foltokat hagyni a vásznon befejezett képeken, és elképedve láttam, hogy egy befejezetlen festménye lényegében kész van, megoldotta – így aztán a továbbiakban már nem is érdekelte.

A kiállításrendezés másik nagy erénye, hogy odatették a Cézanne-ok mellé azokat a régi mestereket, akiktől tanulni akart, és tanult is. Egy-egy Poussin, Delacroix, Goya kompozíciója, figuráinak póza, színei láthatóak az ő átfogalmazásában. Ez is nagyon hatásos.

De szinte semmivé vált ahhoz a tárlathoz képest, amit aztán Katona Gyuri itthon rendezett Cézanne-hoz!
Hogy Michelangelo nemcsak a fenti nagyokhoz hasonló hatást gyakorolt rá, hanem alkati hasonlóság van kettejük között, éspedig éppen abban, ahogy kísérleteztek a végtelenségig, ahogy a kísérlet kedvéért akár az eredményről is lemondtak, az számomra így derült ki.
Hogy a kubizmus alapjában véve Cézanne-ból indult ki, az, valószínűleg, közhelynek számít.
De hogy Matisse mennyit tanult tőle, engem meglepett.
És nem tudtam hová lenni a csodálkozástól, hogy van olyan Cézanne, amelyből Modi (pardon: Modigliani) hozta létre azt a bizonyos, csak rá jellemző kézjegyet.
De a dolog még tovább is fokozható volt: attól végképp magamon kívül voltam, amikor Gyuri mutatott egy gyönyörűségesen szép „Picasso-képet a kék korszakból”. Csak Cézanne festette.

Megkövetem Cézanne-t, akit én sokáig afféle „szürke eminenciásnak” néztem.
Hát, kérem: van abban valami, hogy ő az, akitől a festésről a legtöbbet lehet tanulni – ahogy ezt több festőtől hallottam már.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :