[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

"Csak árnyak vannak itt..." (F.M.)

szerző: Lovas Enikő 2012-07-08

 

 

„Nem azért írok, hogy nektek tessem,

– tanulnotok kéne valamit.“

 

Ez a Goethe-idézet a mottója Füst Milán Szexuál-lélektani elmélkedések c. könyvének. De lehetett volna ugyanez azé a Boldogtalanok előadáséé is, amelyet az idei határon túli magyar színházak fesztiválján a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatott be Kisvárdán.

Így játszunk mi Füst Milánt.

 

Régóta folynak a szép, szakmai viták – meg az egészen szakmaiatlanok is – arról, hogy bármi drámai mű színrevitelekor fontosak-e még, és ha igen, mégis mennyire az író intenciói. Magyarul: számon kérhető-e egy előadáson, hogy az eredeti mű nem arról szól, amiről a játszott darab?

Szerintem nemigen. A színház önjáró, öntörvényű világ. Nem lóg az irodalom csecsén. Ámbátor magam is elkövettem párszor, hogy ha lényeges módosítást láttam, pláne ha olyat, ami a színpadon alulmaradt az írott dráma lehetőségeinek, nagy malíciával megjegyeztem, hogy nem ártott volna elolvasni, és lehetőleg jól olvasni el azt, ami abban írva vagyon.

 

A Radu Afrim rendezte Boldogtalanok például kitűnő alkalom volna az efféle interpellálásokra, csakhogy ez a történet nem arról szól, hogy Afrim tud-e Füst Milánt olvasni, sokkal inkább arról, Füst Milán tudott-e úgy és olyat írni, amit majd´ száz évvel a dráma keletkezése után Radu Afrimék a színház nyelvén tovább bírtak gondolni. Egyértelműen tudott. (Csak a lapszélre jegyzem meg, hogy a színháztörténészek szerint a Boldogtalanok valódi színpadi felfedezésére is körülbelül félszáz évet kellett várni, addig ugyanis a dráma „túl sötétnek“, befogadhatatlannak minősíttetett.)

Ez egyébként is eléggé jellemző ránk, a legtágabb értelemben vett színházi életünkre, hogy nehezen ismerjük fel és vesszük tudomásul mindazt – a nézőtérről meg pláne –, ami rettenetes aktualitásként, tehát valódi értékként, mintegy tanításként elénk tétetik.

 

Afrim a Füst Milán által megírt boldogtalan emberek történetét egy szürreális, álomszerű világba helyezte. (David Lynch és az ő Twin Peaks-e, mindig mondom, hogy egy megkerülhetetlen opusz...) Ezt nem úgy kell érteni, hogy Afrim átírta, vagy hogy meghamisította volna az eredeti tartalmakat, hanem hogy – ami minden rendes színháztól joggal elvárható – megnyitotta a történet dimenzióit, kapukat nyitott, nemcsak az ember belső világára, hanem az ember alatti és fölötti világokra is.

 

Iuliana Valsan díszlete, a kettéosztott lakásbelső, közében a kopár, megcsavart törzsű fával, amelynek ágain mindenféle holt tárgy – rézedény, kancsó, lámpatest, meztelen játékbaba, sőt egy mindenki által pingvinnek titulált kitömött fácán – függ, és amely fára később a halott kisfiú is felmászik, helyet foglal rajta, egyszerre elfeledteti velünk, hogy a fa mindenkor életszimbólum volna.

A lakás egyik fele konyha, a másik nem tudom mi. A falait moha lepte be, valószínűtlenül buján, a mohátlan részeken egy letűnt világ mozisztárjainak képei, és van itt egy pamlag is, ami a koszos, sötét ablak alatt áll. De ablakok képezik a színpad hátsó falát is. Mögötte, az utcán, zajlik az élet. A nyitóképben, ill. már azalatt, míg a nézők elfoglalják a helyüket, kurvák grasszálnak rajta, kínálva a portékát. Miközben a szobában bent egy félig levetkőzött nő ül, a fejjel egy lavórban... (Halott lehet?) A pamlagon egy kisfiú fekszik... de róla se lehet eldönteni, élő-e vagy holt. Televízió szól, azaz egy televízió éled meg: egy nő behoz egy tévédobozt, helyet foglal mögötte, és felolvassa a híreket. Megtudjuk, hogy özv. Húber Evermódné, székesfehárvári lakos, eltűnt. Meg azt is, hogy lop, ezért kirúgták az állásából, és most valószínűleg a fiát keresi, Húber Vilmos nyomdászt, akit már vagy hat éve nem látott.

Ebbe a „csendéletbe“ lép be özv. Húber Evermódné (Bíró József, azaz férfi játssza) azzal a kérdéssel, hogy nem láttuk-e a fiát, Húber Vilmost.

 

Húber Evermódné szörnyeteg. De szörnyeteg ebben a világban mindenki. Vilmos fia is (Galló Ernő), és a  lánya, a Vilmos által letagadott testvér, a szintén prostituált Rózsi (akiről az is kiderül mintegy mellesleg, hogy veri az anyját; Némethy Zsuzsa), aztán Nemesváraljai Gyarmaky Róza, Vilmos élettársa – a nő, fejjel a lavórban; László Zita –, aki hogy megtartsa Vilmost, rábeszéli Víg Vilmát, a fiatal nyomdászlányt (Varga Andrea), hogy költözzék hozzájuk, legyen Vilmos szeretője, éljenek ezután hármasban. (Ami Vilmát illeti: van szörnyetegség a női önzéssel párosult naivitásban is, kár ezt kétségbe vonni.) És persze szörnyeteg Sirma Ferenc hentes és háztulajdonos is (Zákány Mihály), aki szeretőjévé teszi Rózát, és később reflektálna Vilmára is, noha tudja, hogy mindketten Vilmost szeretik, aki viszont senkit se szeret, ellenben sokakkal van szexuális viszonyban. Talán csak a gyerek, Róza és Vilmos kisfia, Jancsika nem szörnyeteg még (Fábry Koppány), ő viszont halálos beteg. Nagy, szomorú szemmel figyeli a körülötte élő felnőttek rettenetes őrjöngéseit, vad, félelmetes, szeretetlen világát.

 

A szörnyetegek sorából kétségtelen kilóg kicsit Dr. Beck Gyula, orvos (Nagy Orbán), aki Vilmos gimnázumi osztálytársa volt egykoron. Bár ő is osztozik a többiek azon perverziójában, hogy mind ragaszkodnak Vilmoshoz. Vilmos ennek a történetnek a megfoghatatlan középpontja. Galló Ernő Húber Vilmosa kis mokány, jellegtelen ember. (Vajon mit szeretnek rajta a nők?) De ahogy mozog, létezik, beszél a színpadon, az leírhatatlan. Mindent elvesz, amit akar, és azonnal el is dob mindent. Már akkor eldobja, amíg még markolja, öleli, eszi, vagy csüng rajta. „Te nem vagy ember!“ – mondja neki Róza nemegyszer. Ahogy Galló Ernő eljátssza, hogy hogyan nem ember ő, megjelenítve egy félrecsúszott teremtés összes démoni állatját, szárnyast, emlőst és csúszómászót, miközben artikulátlan hangokat hallat, és visszatérő refrénként ismételgeti Róza mondatát: „én nem vagyok ember... én nem vagyok ember“, nos, az színháztörténeti pillanat.

 

Ebben a világban egyébként minden a húsról, az evésről, egymás megevéséről, elfogyasztásáról szól. Sirma ételt hoz, nagy véres húsokat a családnak, és mindenki mindenért – képletesen szólva is – hússal fizet. A test itt az egyetlen fizetőképes valuta.

Gondolni is csak a testtel szokás itt, annak az igényeivel. Evéssel, ivással, ruházkodással, és nem utolsósorban persze a szexualitással. Ez utóbbi – Füst Milán megfogalmazásában – „óriási indulat, amelynek minden élőlény a létét köszöni“, és aminek mégsincs ethosza, felső tartománya, a boldogtalanság legfőbb okozója. Minden más torzulás csak következmény.

Ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy miért, mitől boldogtalanok Füst Milán Boldogtalanjai, arra pontosat kapunk a szatmárnémeti színház előadásából. Azért, mert mindenki a saját poklában fő és forgolódik. Mintha a másik ember kizárólag azért volna a világon, hogy nekünk jó legyen. Következésképpen itt mindenki pontosan tudja a másikról, hogy annak mit kéne csinálnia, egyáltalán milyennek kéne lennie ahhoz, hogy megváltson a boldogtalanságunkból minket.

 

Húbernének az kéne, hogy Vilmos magához vegye őt, hogy ne kelljen hazudoznia a betegségeiről, és hogy dolgoznia se kelljen tovább, valamint a prostituált Rózsi, a testvér boldogságának is ez a záloga: Vilmos szabadítsa meg őt az anyjától, hogy végre ő, Rózsi is szabad lehessen. („Szabad“? Ki tudja, mit érhet Rózsi a szabadság alatt?) Róza, a majdnem feleség a magáénak, ill. legalább mindig otthon akarja tudni Vilmost, hogy az ne kóricáljon többé más nők után, és ezért nemcsak Vilmát, hanem abszolút bárkit és bármit képes felhasználni. A saját gyerekét legelébb.

A családját – anyját, apját, kisöccsét – korán elvesztett Vilma tulajdonképpen azt akarja a Róza-Vilmos pártól, hogy legyenek az új családja őneki. „Milyen szépen játszanak maguk!“, kiált fel többször is, amikor azt látja, hogyan tépik egymás a földön fetrengve Rózáék.

Még Beck doktor is Vilmostól vár valamit: jelesül, hogy teljesítse be a személyiségének ígértét, legyen olyan, amilyennek Beck Gyula Vilmost még a gimnáziumi évek alatt elképzelte. Például indíthatnának egy lapot együtt, Vilmos mint egykor írogató, most nyomdász ember erre bizonnyal alkalmas, pontosabban (fel)használható is.

 

Sirmát, a hentest a végére hagytam: nos, Sirma egyenesen azzal állít be Rózához, hogy őt az Isten küldte, hogy megváltsa őket a disznó létből. (Utalva ezzel a poligám életviszonyra, amelyben Rózáék élnek.) Mindüket kiteszi a lakásból, a haldokló gyerekkel együtt, ellenben Róza hozzá költözhet...

Róza Sirmához kerülését, végsősoron, Vilmos se bánná. Mint később kiderül, ha még Vilmát is vinné, Vilmos azt se bánná. A gyerek meg eleve nem számított senkinek sem.

Vajon miféle Isten lehet az, akinek ilyen küldöncei vannak?

És akinek ilyen teremtményei?

 

Talán mondanom sem kell: ebben a történetben senki sem váltja be a másik reményeit. Vilmos a legkevésbé. („Engem úgy kell hagyni, amilyen vagyok!“, vakkant rá a többiekre.)

A pokol dimenziói ellenben kitágulnak.

Jancsika meghal. Mindenki tudta róla, hogy meg fog halni, már akkor is, amikor még ott járt-kelt közöttük, rajzolgatott, beszélgetett velük, és persze figyelte őket. Halála után elfoglalja a helyét az egykori „életfán“ – háttal a történéseknek. (Eztán már nem érdeklik az élők dolgai.)

Özv. Húberné öngyilkos lesz. Halála után egy mohos csónakban, csónakkal közlekedik az élők mellett és között. Néz, de nem lát már senkit, semmit.

És öngyilkos lesz végül Vilma is. Róza nem, ő csak Vilmát hecceli, hogy legyenek együtt öngyilkosok, vagy legalább Vilmost ölje meg Vilma.

 

A darab végén újra megjelenik a tévés hölgy. Elmondja a híreket, hogy a tizenhét éves Víg Vilma, valószínűleg szerelemféltés miatt, agyonlőtte magát.

A túlélők összecsomagolnak, eltűnnek, elköltöznek.

A színen csak a halottak maradnak. A kisfiú a fán, Húberné a csónakban, és Vilma az üres lakásban, rémülten, magányosan: „De én nem haltam meg!... Itt vagyok!... Nem látják, hogy itt vagyok?!“

Amit látunk, az a pokol maga. Az életünkkel determinált pokol.

 

„Csak árnyak vannak itt is, semmi más...

S oh mély homály föd el

S a karjaival itt is átölel

Az elmulás“ – hangzik el az előadásban.

Meg utána ez a párbeszéd is:

– Ki írta ezt?

 

– Valami Füst Milán.

 

– Nem ismerem.“

 

 

(Fotó: IIovszky Béla) 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Lovas Enikő e-mail: eniko@nextra.sk dátum: 2012-07-26
Kedves Lia, Galló Ernő az alakításáért a szakmai zsűri döntése alapján különdíjat kapott. Az előadást Kisvárdán valóban nem díjazták, viszont csak mérsékelten szidták. Ez is valami. Radu Afrimnak megvannak a maga szertelenségei, amelyektől tu. ez az előadás se volt mentes - lásd pl. 2 óra 20 perc tiszta játékidő, szünet nélkül -, de szerintem se ez a lényeg. Azon csodálkoztam egy sort, az volt, h. a mozgásformákban és a képkompozíciókban való beszédtől mennyire idegenkedik - még mindig - a magyaro.-i színházi kritikusok zöme. De ezt az előadást nem ezért volt nehéz befogadni. Hanem amiatt a tükör miatt, amit elénk állít.
Ez meg, végsősoron, érthető. Csak olyan nehéz az ilyesmit, ugye, belátni. Pedig a színház pont erre van. („Az fogja, megragadja a világot, és beleállítja a szívedbe.“)
Nagyon örülök, h. Ön „az évad legmélyebb, legfelkavaróbb, legjobb előadásának“ tartja ezt a Boldogtalanokat. Köszönöm a véleményét. (L.E.)
név: lia e-mail: thalia@yahoo.com dátum: 2012-07-25
Az évad legmélyebb, legfelkavaróbb, legjobb előadása. Túl jó ahhoz, hogy az "írói intenciót" számonkérő, a színházat "az irodalom csecsén lógatni vágyó" kritika bármilyen díjat adjon neki. Ha jól tudom, Kisvárdán se díjazták.
(De lehet, ha R.A. helyett A.R. rendezte volna, most istenítenék az előadást. Ugye, milyen szomorú?)