[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Cseresznyéskert - A mi Csehovunk

szerző: Lovas Enikő 2011-08-22

 

Cseresznyéskert - A mi Csehovunk

 

Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház színész-igazgatója mondta nemrég, hogy „a színházat lehet matematikailag, méterben is mérni: az a kérdés, hogy ha kijövök egy előadásról, hány méter után felejtem el. A jó színházat kilométerekben lehet mérni, vannak száz kilométeres, sőt olyan színházi élményeim is, amiket a mai napig magamban hordozok...”

 

Mindez Martin Huba Jókai színházbeli Csehov-rendezése, a Cseresznyéskert kapcsán hangzott el, amely kétségkívül nem tartozik a könnyen feledhető előadások közé. (Írnék róla egyébként pont most, színházi szünetben, bőven az élmény ill. tapasztalat beszerzése után...?!) Szokták még ezt a Cseresznyéskertet az elmúlt évad legjobb honi (szlovákiai) magyar nyelvű színházi előadásaként is emlegetni (biztos igaza van annak is, aki meg efféle kategóriákban mér), noha számomra ez a színház a szó klasszikus értelmében véve nem volt – nem úgy volt jó, hogy valami szerethető „jóság” lett volna benne –, sokkal inkább nyugtalanító volt. 

 

Amikor nem sokkal a bemutató után Komáromban láttam az előadást, akkor abba az egyszerű, ám szükségképpen egyoldalú viszonyba keveredtem vele, hogy megszerettem –  némiképp az anyaszínház mostoha közönsége miatt és ellenére is. (Kell-e mondanom, az aznapi közönség nem volt valami lelkes...) Másodszor pedig Kisvárdán, a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján néztem meg a darabot – és akkor már nem szerettem, akkor már nyugtalanított. Igazán nyugtalan pedig attól lettem, hogy – mivel a kisvárdai fesztiválprogram így kínálta – közvetlen a mi Csehovunk után megnéztem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Csehovját, egy Platonovot.

 

Szerencsétlen dolog meg kissé talán igazságtalan is két különböző színház, két egymástól nagyon különböző alkotói műhely produkcióinak összemérése, ám tény, ami tény, más fénytörésbe került a mi Csehovunk a marosvásárhelyiek Csehovjától ill. Csehovja miatt. A mienk a marosvásárhelyiekéhez képest majdhogynem szalondarab. Finom és cizellált munka, merő szubtilitás, míg a másik vaskos, vérbő és iszonytató, vad humorú  komédia.

Ez persze nem egy értékítélet. Inkább csak arról van szó, hogy Martin Huba és a komáromi Jókai Cseresznyéskertje másféle Csehov-világ, mint a Harsányi Zsolt rendezte, erdélyi színházi Platonov. Például már csak azért is, mert az egyik, ugye, a Platonov („a cím nélküli darab“, Csehov korai, halála után véletlenül előkerült, többszáz oldalas szövegkísérlete), a másik meg a Cseresznyéskert, az egyik legkomlexebb, legfeszesebb dramaturgiájú és alighanem a legtöbbet játszott klasszikus. (Hogy más, a két színház közti földrajzi és egyéb helyzetbéli sajátosságokból fakadó különbségekről ne is szóljak!)

 

Egyébként hogy ki mennyire bátran vagy szabadon értelmez egy-egy Csehovot, az úgy hiszem, rendezői alkat kérdése. (Hogy magyar példákat említsek: Ascher Tamás pl. röhögtető Csehovokat csinál, és kevesen csinálnak merészebbeket mondjuk Schilling Árpád Sirájánál – így, pontos „j“-vel...)

Ám mindezektől függetlenül – és ezt most a nézőtér felől, tehát a befogadó felől mondom – nekünk, ma és itt, alighanem túlságosan egyszerűek, hogy ne mondjam, primitívek a Csehov-reflexeink. Többnyire jólnevelten unatkozunk, már jóelőre, ha Csehov szóba kerül, és  tapasztalatom szerint a mindenkori csehovos színházi este felé is már vaskos előítéletekkel szoktunk közelíteni. Szóval nincs irigylésre méltó helyzetben az a színház se, amelyik Csehovot egyáltalán műsorára tűz. 

Hogy egy, pontosabban majd´ mindegyik Csehov-drámán lehet, szabad, sőt muszáj röhögni, az nekünk még nem olyan természetes működésünk. Talán mert túl erős a lírizáló hagyomány, talán mert kevésbé hajlamos a színházunk a csehovi nyersességek, a szögek és élek bemutatására, vagy kevésbé hajlunk a könyörtelen önvizsgálatra és az ebből fakadó öniróniára...? Nem tudom, csak találgatok. Általánosítani meg már csak azért se mernék, mert előbb nyilván azt kéne definiálnom, hogy kik azok a „mi“, és kik a „mások“, akik meg nem mi vagyunk, tehát nem ilyenek. Akik tudják és színházilag is élik, hogy Csehov nem színpadi lírikus, a jellemei se tüdőbeteg, tehetetlen árnyalakok, amiről meg beszél, és ami a darabjaiban történik az múlthatatlan és általános, mint minden igazi emberi színjáték. KOMÉDIA értelemben. Pont úgy, ahogy már a Divina Commedia is komédia volt. (Hogy miért esett jól a magyar fordítóknak Dante komédiáját is színjátéknak nevezni, az megint csak sokat megsejttet a magyar fordításirodalom hagyományaiból és természetéről.

De hogy témánknál maradjuk, a meggyeskertet – Вишнёвый сад-ot – például miért kellett cseresznyéskertnek fordítani? Talány.)

 

Apropó fordítás: Spiró György, aki Tóth Árpád után fordította újra a Cseresznyéskeret, azt mondta, hogy a német közvetítő nyelvből fordító Tóth Árpád tulajdonképpen félreértette és ezért túllírizálta a darabot. A Három nővért fordító Kosztolányival ellentétben nem vette észre Csehov humorát. Érzéketlen maradt rá.

Pedig, állítja Spiró, „Csehov kegyetlen drámaíró. Pont olyan kegyetlen, mint Shakespeare vagy Büchner.“

Megjegyzem, akkora különbség, legalábbis fülre, a Tóth Árpád-féle fordítás és a Komáromban is használt Spiró-féle között nem volt. Mindenesetre nem hatott ez az új fordítás olyan fültövön vágóan, mint pl. Petri Tartuffe-je, amiben meg szorgosan „bazmeg“-elnek. Ám az a kegyetlenség, amiről Spiró beszél, ott van a Csehov-mondatokban. Már amennyiben helyes mindazt, ami ott van egyszerűen csak kegyetlenségnek titulálni...

 

De ami talán fontosabb ennél: Spiró azt írja, „Csehov a Dosztojevszkij utáni első lépés az orosz irodalomban, s már nem azt a kérdést teszi fel, hogy mi lenne, ha nem létezne Isten, hanem azt: mit művelnek az emberek, ha nincs többé vallás. Válasza: kvázi-vallásokat koholnak maguknak, mert nem bírják ki a vallásos gondolkozás hiányát. Magatartásuk éppen azért komikus, mert annak a követelménynek, hogy vegyék a saját kezükbe az életüket, nem képesek megfelelni.“ Ennek egyik reprezentánsa a munkáról, a munkavégzés megváltó hatalmáról szónokló elmaradhatatlan figura, amit Csehov poénnak szánt – ezzel szemben én alig láttam olyan Csehov-rendezést, amiben ne vették volna véresen komolyan mind a szónokot, mint a szónoklatát.

 

A Cseresznyéskert figurái pedig tulajdonképp elárvult gyerekek, akik effektíve nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Ténferegnek és hadoválnak, időnként hisztériáznak is... „hadonásznak a kert körül“ (a nyaraló körüli építkezés is „csak olyan hadonászás a világban“, mondja Trofimov a kertet megvásárló és felparcellázó Lopahinnak); és ezek a gyerekek olyankor a legrettenetesebbek, amikor azt játsszák, hogy felnőttek. 

Ami közös bennük, az az, hogy tudják, érzik saját magukról és a másikról is, hogy végérvényesen magukra maradtak. A Cseresznyéskertben valahogy úgy maradtak magukra, mint amikor egy gyerekszobában marad egyedül a gyerek, és este van és sötét, a szülők, a felnőttek meg mind eltűntek, nyomtalanul, nemcsak a házból, hanem a világból is...

(Csak lapszélre jegyzem meg: a marosvásárhelyiek Platonovjában ezek a gyerekek még rettenetesebbekké válnak, mert már a kamaszkorukat élik, tomboló hormonokkal... „Mit paráználkodtok, igazhitű pravoszlávok?!“ – hangzik el a színpadon...)

 

Martin Huba Cseresznyéskert-rendezése körül viszonylag sok – hazai viszonylatban sok – beszéd folyt. Szinte minden újságcikkben és nyilatkozatban elhangzott, leíratott, hogy Hubáék szülői házát bontották épp, amikor elkezdett dolgozni a társulattal, és az előadás későbbi díszlete, a felfüggesztett, megbillentett, fehér fátylas ajtó- ill. ablakkeretek ebből a házból valók... A cseresznyéskert pedig jelkép – valami elmúlt vagy épp elmúlásban lévő dologé. A darab e köré rendeződik, a viszonyok ebben a relációban értelmezendőek. A színészeknek pedig – durván leegyszerűsítve – az volt a feladatuk, hogy privát elmúlásélményeiket mozgósítva leljenek rá a karakterekben lévő rétegekre és lehetőségekre, miközben megteremtik a viszonyaikat egymáshoz és mindahhoz, amit a Cseresznyéskert jelképez.

A többi már alighanem gyerekjáték volt (most ironizálok). Mert a feladat, ha Csehovról van szó mindig ugyanaz: egymásnak rettenetes, többnyire kibírhatatlan mondatokat mondó figurákat kell megtölteni élettel, miközben a kimondott mondatoknak (szövegmaszkoknak)  igen kevés van közük ahhoz, ami van, ami két Csehov-figura között mindeközben lejátszódik.

Bár a dialógusok tekintetében a Cseresznyéskert talán némileg kivétel, mert itt a párbeszédek nem olyan rejtjelezettek és abszurdak, mint mondjuk a Három nővéréi, ahol mindenki úgyszólván magában beszél, vagy akár a már említett Platonovéi, ahol meg minden mondat, mint valami éles szerszám, elevenbe vág és mélyre szalad.

Vannak díszletek, amelyek tényleg nagyon erősen meghatározzák egy-egy előadás atmoszféráját, meg olyanok is, amelyek úgyszólván rátelepednek a játékra. Ezekkel a fátylas ajtó- és ablakkeretekkel, amelyek a virágzó meggyfa (nem a cseresznyefáét, mert az, mint tudjuk, rózsaszín), az ártatlanság és a fehérgyász színét egyaránt asszociálják, kicsit zavarba voltam. A fehér keretek mintegy a levegőben függenek, nem nyílnak rá semmire, nem látszik rajtuk át semmi. Vakablakok. Körülöttük mindenütt üres, fekete tér.

A kert sem látható. Sehonnan, semmi szögből. Mintha már nem is volna. Még mindenki róla beszél, de a kert már valamiképp azelőtt a múltba tétetett, mielőtt elkövetkezett volna a tényleges megsemmisülése.

Sejtelmes, alulvilágított terekben zajlik itt szinte minden. Ebben a homályos, fekete-fehér világba suttogni, mászolyogni nem nagyon lehet, csak élni, színesen, harsányan – teátrálisan! Olyan karaktereket és olyan játéktechnikát kíván ez a TÉR, ami folyvást ellenpontozza a külső homályt, amiben a bizonytalanság a világ egyetlen, néven nevezhető attribútuma.

És itt komorlik persze elmaradhatatlan jelenlétével a kellékzongora is, ami Ranyevszkaja antréjakor – amikor a szobabelső egy része, merész vágással pályaudvarrá lesz, amit a beérkező vonat fehér gőze áraszt el – egyszercsak peronlépcsővé válik. A kép álomszerű és agresszív. Mint egy látomás betüremkedése valami realitásba. Ranyevszkaja pedig olyan, mint aki testileg megérkezett ugyan, de valójában nincs jelen.

 

A hirtelen előlépő Jasa, az inas rutinos mozdulattal nyújtja át Ranyevszkaja nyilvánvalóan  szokásos gyógyszeradagját, ami erősen sejtteti, hogy a Párizsból megérkezett nő: függő.

Egyébként nem ő az egyetlen, aki függő itt, és őt se csak a „szer“ tartja fogságban. Ennél fontosabb a képzelt szerelmétől való függése, amit egyszer a nyakába kötött nehéz kőnek aposztrofál, ami húzza őt le és egyre lejjebb... „De én szeretem ezt a követ!“ – kiált fel, s mint tudjuk, ez minden függés lényege. Ez a „kábítószeretet“.

A báty, a szintén felnőni képtelen, picit léha, picit lusta, folytonos szónoklattartási ingerekkel küzdő Gajev, mintegy mellesleg, biliárdbuzi, Lopahin – aki képtelen elfelejteni, hogy az apja és a nagyapja még cselédek voltak ezen a birtokon, és aki a Cseresznyéskert felparcellázását,  bérbe adását tartja a család számára a túlélés zálogának – a vagyonszerzés rabja és a társadalmi felemelkedésé. Az állandóan kedélyeskedő Szimeon-Piscsik notorikus kölcsönkéregető, Trofimovot a örök diák mivolta köti gúzsba, és a félelem attól, hogy egyszercsak el kéne készülni már, be kéne végre fejezni valamit, Jepihodovot pedig a saját szerencsétlenkedései teszik neurotikus szörnyecskévé... Varja a szűkös anyagi lehetőségek közötti háztartás gondjainak házsártos háziszentje, az eléggé elnagyolt vonásokkal megrajzolt Ánya az idillikusan elképzelt, soha meg nem valósuló jövő képeibe szédülget bele, Dunyasa, a szobalány a képzetbe, hogy ő egy finom úrilány, akibe bárki szerelmes lesz - még egy olyan is, mint Jasa. Sarlota Ivanovna, a nevelőnő a kártya-és bűvésztrükkjeivel, és az ezeket megszakító keserű monológokkal, a saját identitását keresi szakadatlan... Firsz, az öreg inas, aki katasztrófaként emlegeti az orosz jobbágyfelszabadítást, a szolgálattevés rabja. És Jasa, aki Ranyevszkaját kísérgeti Párizsban, a saját öreg édesanyját, aki pedig az üdvözlésére sietett fel faluról, napokig váratja a cselédházban, nos, ő egyszerűen csak gonosz. Ami a léleknek szintén egy igen pikáns függősége tud lenni, higgyék le nekem!

 

Komikus mindez? Félemetes? Vagy inkább szánnivaló?

Csehov, direkte, nem állít semmit. Még azt sem, hogy a kert abszolút érték, és hogy annak megőrzése kötelesség volna. És nem ítélkezik senki, így Lopahin fölött sem. Hogy végül ő lesz az, aki a kertet, az adósságokkal együtt fölvásárolja és fölparcelláztatja, valahol szükségszerű, elkerülhetetlen történés. 

Direktben Martin Huba rendezése se foglal állást, és ezzel tulajdonképpen ellenáll annak a gyakori rendezői késztetésnek, hogy erkölcsi igazságot tegyen. Véleménye nyilván van a dologról (erre a utal a „Lopahinok világát éljük“ félmondata a vele készült interjúban), ám a részleteket olyan gyöngéd, művészi körülményeskedéssel fejti ki, ami egy színházi reflexióban, fogalmi megközelítésekkel nemigen írható le. Arról nem is szólva, hogy elég reménytelen kísérlet volna állításokat megfogaznom ott, ahol mindenki más csak ábrázol, felvázol és kérdez.  

 

Nyikita Mihalkov mondta az Etűdök gépzongorára c. Platonov-adaptációja kapcsán: „Az írásjelek közül, akárcsak Csehov, én is a kérdőjelet szeretem a legjobban.“

 

A Cseresznyéskert a jövő évadban is műsoron lesz a Komáromi Jókai Színházban. Aki teheti, menjen és nézze meg!  

 

  

(Színházi fotó: Dömötör Ede)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :