[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Édesanya / Édesapa

szerző: Batta György 2013-12-18

 

Édesanya / Édesapa

 

 

Édesanya

 

A völgyből rég kifútta a kikericsek lila füstjét az ősz.

A gyertyán a havazást várja, beleborzongva a vágyakozásba.

Hozzám simul egy falevél – talán már nem is él, – az elmúlás iszonyú lángja vörösre marta. Erezetén hosszan időz szemem, mint édesanya láz perzselte kezén azon az utolsó ágyon.

Állok egyszál magam a fák alatt: izzít a rőt csönd – magányom. Magányom? Tudom, a gyertyán kintről így látja, – onnan igen. Csakhogy itt belül ketten vagyunk mi – halálomig már anyát viszem. Viszem, mert nem csak a tejét adta, s melegét küldte szemsugarán: bűvölt szavakkal, – bizony, először  ez a csöpp asszony volt a hazám!

Zuhant a bomba Hirosímára, széttépve mindent ég s föld között, indult e kis nő mégis reménnyel, s a Rima partján egy nyelvhez kötött.

Tanultuk, piros a kakastaréj. Kökénynél sötétebb mindig az éj. Akácfa virága? Csönd, hófehér. – A viharbikát is fékezheted! Szarvát, a villámot, kézbe veszed,  akár a rőzsefát széttördeled, s bíborló alkonyi tűzre veted.

…Röpdöstünk le-föl az időben virágszirmon meg hópihén, suhantunk Petőfihez ketten szavak fedélzetén, s meglestük ilyképpen, hogy folyik ki a tinta szegény Megyeri egyetlen sárga kabátja zsebében, majd lebegtünk a paplak közelében, merthogy a költő ott vendégeskedett Tompánál, Bejében. Krasznahorkán az ágyút nem használtuk, majd láttuk, ahogy – a világszabadságról fuvolázva – szárnyal a kukoricás fölött egy lángtollú madárka, és végez vele, és végez vele a rideg kozák szurony nyársa?!

…A földre lebbentünk végül házunk picinyke udvarán. Fogadott ujjongva, tűz selymét lengetve, glédában harminc tulipán. Az a kis tulipánerdő, számomra az volt a csoda: nem fényből-esőből sarjadt – nevelte anya mosolya. – A szavak nem jutnak soha emberig, ha nem viszik magukkal a mosolyt is, a jövőt! – lélektől-lélekig. Így tanított anyám, – már ő is örökké a hazám, –  mert lám, most is simogat,  az első hópihével érinti arcomat.

Az az utolsó könnycsepp zizzent ide, rám, mit már a halál gördített végig arcodon szeptember végén, édesanyám.

 

 

 

Édesapa

 

Állok a decemberi, halpikkely szürke ég alatt és várom, hogy karácsony harangmuzsikája a csipkebogyók piros kupoláiból hozzám találjon. Nézem zúzmara ezüstjét a tölgylevelen, de egyre csak édesapát látja szemem – sorvasztja üszkös szíve, görnyedve szenved a kereveten, a fájdalom, ez a kegyetlen robot tele szegezi testét a kín tüskéivel láthatatlanul, s én nem tudok segíteni rajta, csak nézem gyámoltalanul! 

És látom őt a fürdőkádban, csontra  kopottan, viaszra váltan, – gerincoszlopa – feszülő nyílkáva – most lövi át az elmúlásba?

De nem, még nem, még itt tartja tán a csapból zuhogó vízgyöngyök hópihe kavargása, a vízselyem anyakéz lágysága: fürdetem ezt az inakká, hegedűhúr izmokká szikkadt szegény gebét, kit már csak a roppanó gerincív – a világ legszomorúbb hídja? – tart össze valamiképp, látom, ahogy pillérei alá helyezi a halál a gyilkos tölteteket, s én nem tudok odaüvölteni neki: ne tedd! Ne tedd! Ne tedd!

Itt ér véget a hajdani paripa futása, egy pozsonyi bérlakás hatodik emeletén, a kádban? A vég van már ebben a zihálásban? Itt pusztul végül, kit végighajszoltak vérmezőkön, ki bombatüzektől árkokba lapult a büszke, huszadik századi Európában, kinek a nyelvét is kitépték volna, ha nem akad pár józan elme is a Rima parton, a hazájában?

Állok a csipkebokor fölött és nézem, hogy telepszik meg az első hópihe-raj neszezve levél fészken, állok hómadár surrogásban, s egyre csak apámat látom, fekszik moccanatlan csendben azon az utolsó ágyon, - még ide köti a lelke egy alig derengő fényszálon, de égeti már a szörnyű máglya, ép sejtje egy sem marad, elemészti mindet a nagy tűz, mint nap a havat, hang nélkül csontozat roppan, boltozat omlik, mint ágyútűzben torony, ha dől, – ősz haja fehér felhőcske – örökre elúszik arcom elől?

S e percben szeme rám nyílik! Rám nyílik,  kéken ragyog. Szólna, ám ajka néma, s kezében sem élnek már mozdulatok. Szeme küld valamit mégis, mit talán mostanra tartogatott: fény száll felém, erősugár, e szem-delejjel átadható, s máris érzem, megfogan bennem, mit örökül rám hagy – az emberi jó.

 

 

 

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :