[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Édesapám, Fecsó Pál

szerkesztette: Fecsó Szilárd, 2005-03-01

lllusztráció Fecsó Pál Visszaszámlálás c. kötetébõlA Bódva völgyében úgy szólították, Tanár Úr, esetleg Költõ Úr, de leggyakrabban Pali bácsi. Én úgy, Édesapa. Pedig több volt - õ volt gyerekkorom misztériuma, s erre csak most jöttem rá.


A nagy barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent...

     Az udvaron semmi nem változott. Minden ugyanolyan rezignált egykedvûségben tengeti öröklétre szenderült mindennapjait mint egy -,három- vagy tizenkét évvel ezelõtt. A változás bennem történt meg; zarándokhellyé merevedett az emlék. Lassú léptekkel bejárom az udvart, megállok egy homokbucka elõtt és olyan szertartásosan hajolok meg, ahogyan az ortodox zsidók  hajlonganak a siratófal árnyékában. A kényszer hajtja meg derekamat - ezt kell tennem - pedig ez a mozdulatsor nem is az enyém. Gondolkodtam mit tegyek: ráállok-de akkor ez nem szent hely, hanem egy szobor talpazata; belerúgok - ennek sincs értelme, mert nem vagyok dühös; óvatosan megpiszkáltam. Repülõgéproncsok kerültek elõ, majd egy autó kereke, egy epítõkocka darabja, egy kettétört színes ceruza - gyorsan visszatakartam a tömegsírt.

Úgy döntöttem, utamnak új fázisba kell érnie.

Megtöröltem cipõmet és benyitottam.

-Ahhoz ne nyúlj!- Apám mindig erõteljesen rámszólt, hacsak megközelítettem a nagy barna diófaszekrényt. Ez volt otthonunk oltári szentsége. Apám volt e misztérium õrzõje, anyám, aki betartatta velünk a törvényt, mi ketten a nõvéremmel pedig okot és alkalmat kerestünk, hogy megszeghessük azt.

Hatalmas, nagy szekrénynek tûnik számomra még most is. Gyermekkoromban betöltötte az egész szobát, az egész házat, sõt községünk is olyan volt néha mint egy hatalmas szekrény, tele rengeteg fiókkal, ajtóval és áhitattal. A szekrény három részbõl áll: a középsõ rész üveges kettes ajtaja mögött vannak azok a könyvek, amelyeket nagyapám közszemlére tett, apám pedig nem változtatott rajta. A díszkötéses könyveknek nekitámasztva nagyszüleim fényképekké dermedt emléke vigyázta létünk apró eseményeit. Gyermekkoromban csak két fénykép volt a könyvesben. Ma már több van.

A szekrény  két szélén hosszú zárt ajtók vannak. Azok szintén könyveket rejtenek - így mûködhetett a kódexmásolók könyvtárában a titkos rekesz.

- Palikám, úgy hallottam neked megvan Batsányi összes eredetiben.

- De jó lenne! Ki mondta neked ezt a hülyeséget? – Ilyenkor a titkos rekesz egyik sarkában halványan elmosolyodott a Batsányi összes eredetiben.

A Visszaszámlálás c. kötet illusztrációja   A hármas rész alatt középen vannak a fiókok. A születés és halálozás õsi megsárgult dokumentumairól elfelejtett déd- és ükszülõk, unokafivérek és nagynénik nevei és adatai villannak elõ. Fényképek, kérvények, pedagógiai oklevél, versek kéziratban, esküvõi értesítõk. Ezeket a fiókokat alig használtuk. Nagyon ritkán húztuk csak ki õket, pusztán azért, hogy megnézzük nem pusztított-e benne az egér vagy az idõ. Ilyenkor különös illatok szabadultak ki az õsi palackból, amilyet az ember régi könyvek társaságában, vagy nagyon régi házban érez. A fiókok mellett mindkét oldalt zárt ajtós, polcok nélküli kis szekrény található. A baloldaliban a kéziratok mögött különbözõ dolgok fértek meg jól, egymást nem háborgatva: mûködésképtelen zseblámpagyûjtemény (körülbelül hat darab elemmel, elem nélkül), egy fél pár tökéletesen új zokni, borotva, iratkapcsolók, levélnehezék, nõvérem elsõ játékbabájának egyik keze, gyufásdobozok, egyik régi elfelejtett rajzom stb. Nincs olyan lakás, ahol ne lennének ehhez hasonló, mélyen az emberi tudatban leltárba vett, felcimkézett, de idegen számára kacatnak tûnõ kincsek. Apámnak valamiért szintén fontosak voltak ezek, vagy csak nem tudta kidobni õket, így évrõl évre gyarapodtak. Gyermek szemmel olyan volt számomra, mint egy hatalmas, dimenzióiban fokozatosan növekvõ misztikus széf. Mikor még legyorsabban négykézláb tudtam közlekedni, egy gigantikus cél lebegett szemeim elõtt: növelni, egyre csak szaporítani a széf tartalmát. Odacsúsztam apámhoz és felnyújtottam neki egy fadarabot, majd ellenvetést nem tûrõen rámutattam a szekrényre. Talán így került oda testvérem babájának a keze is. Nem tudtam mi van a szekrényben, csak azt, hogy idõnként elnyel egy-két dolgot.  A baba keze mellett ma is ott van a fadarab.

A jobboldali szekrényben a nagytakarítás legfontosabb kellékei pihennek. Minden hétvégén eljött a takarítás ideje a szokásos mozdulatsorok – már-már beidegzõdések – sorozatával. A konyhából a szombati ebéd elõkészítésének apró zajai szûrõdnek ki, a szobában a hosszúkás dohányzóasztalról apám elrakja a dolgait, mielõtt elveszne valami a takarítás közben.

-         Mivel töröljem le a port?

-         Porronggyal, és használj bútorápolót!

-         Hol vannak a rongyok?

-         A barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent.

Ezt mindig végigjátszottuk anyámmal. Õ is tudta, hogy tudom, én is, hogy õ tudja, hogy tudom. Mégis, szükségem volt az engedélyére. Azt akartam, hogy elhangozzon. Ezért általában akkor kérdeztem meg anyámat, amikor a konyhában tett-vett, így neki át kellett kiabálnia a másik szobába. Biztos lehettem benne, hogy apám is hallja.

Szinte hûtötte újjaimat a bútor százéves polírja. Lassan kinyitottam a szekrényt, a feladatra összpontosítottam. Azt vettem észre, hogy elmúlt a varázs ( de akkorra már azzal is tisztában voltam, hogy nem végérvényesen). A tisztítószerek egymás mellett sorakoztak.Mindegyiknek megvolt a saját helye a felhasználás sorrendjétõl függõen. Mellettük különbözõ törlõk, rongyok. Az egyiket üvegre, egy másikat külön a dohányzóasztal üvegére, egy harmadikat porcelánra és a nippekre, egy negyediket a könyves üvegtábláira használtuk, és volt ott még külön a bútorokra, ajtókra is törlõalkalmatosság épp elég. Bár mindegyiknek megvolt a neki szánt funkciója, és talán várták is a hétvégéket, hogy újra életre keljenek, de én pontosan fel tudtam idézni mi is volt az igazi feledatuk régen. Az egyik nagyapa sáljának egy igen jelentõs részét képezte valaha, a másikat tõlünk kapta nagymama karácsonyra - nagyon szerette a meleg pizsamákat – a fehér hosszú gallérú inget ünnepeken hordta, hétköznapra maradt a sima fehér, vagy drapp ing; a háziköntös  övét gyakran elcsentem, kerekeken guruló fából készült kutyám nyakába kanyarintottam és kifutottunk az udvarra a felelõsségre vonás elõl. Ez is a nagymamával kötött titkos szerzõdés része volt: - No megállj te bitang! – A tettetett szigor mögül gurgulázva tört föl nevetése. A titkos szerzõdés akkor köttetett közöttünk, amikor megszülettem: az egyetlen fiú unokának sok mindent meg szoktak bocsátani. A köntös övével azóta nem találkoztam, talán a kutyámmal együtt várják, hogy rájuktaláljon valaki.

A Visszaszámlálás c. kötet illusztrációja    Nagyszüleim halála után alkalmasság szerint voltak a ruháik szortírozva – sajnálta az ember kidobálni a jó állapotban lévõ holmikat. Utólag úgy magyaráztam meg magamnak, hogy talán így próbáltunk elcsenni egy kicsinyke részt a halhatatlanságtól. Akkor furcsának találtam, sõt morbidnak, késõbb megszoktam jelenlétüket a lakásban, ma már nehezen tudnám megszokni hiányukat. 

Anyám holmiaihoz sokáig nem tudtunk nyúlni, csak apám halála után szántuk rá magunkat. Most már megértettem miért volt szüleim számára szinte természetes ez a szelektálás.

A pizsama, az ingek, a sál és a felszabdalt köntös darabjai mellett már új törlõk is vannak: válas ing, póló, hálóing, hosszú meleg alsónadrág, csipkés gallérjától megfosztott selyeming.

Ha jobban belegondolok, majdnem az egész családom ott van a nagy barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent várva a hétvégi feltámadást.

GYÖKÉR LETTÉL

 Nem léphetsz ki

  mások életébõl

    hiába taszít

   földbe a halál,

  szeretnéd, hogy

 emléked feledjék,

 mint télre tavasz

 mégis visszajársz,

 visszatérsz, talán

    el se mentél

    hiszen apád

 most is benned él

anyád simogat, ha

sírni volna kedved

    nyílik az ég,

 mint a margarét,

 gyökér lettél, ha

 hajszálvékony is

    jövõt tápláló

     történelem

 ebbõl fakadnak

csókok és remények

   terem új élet

  kín és szerelem

A TORNA PATAK PARTJÁN

Csendes vagyok már, néha szomorú,

dacomat oldják tarajos habok,

szemem táplálja a tó vizét,

s a kopár hegy is én vagyok.

Duhajságom: csendes motyogás,

elcsitult röpke évek során,

derûmet is elmosta a patak,

vagy tovavitte a kósza szél talán.

Csendes vagyok, néha szomorú,

szám íze száraz, keserû,

lehajtom fejem, s megcirógatja

arcomat a patak és a fû.


CURRICULUM VITAE

 Fecsó Pál                1933. január 2-án születtem Kassán, de tornai születésûnek tartom magam, hiszen pár napos koromtól életem nagy részét itt éltem le. Szüleim pedagógusok voltak. Édesapám az akkori Állami Elemi Iskola igazgatója volt, édesanyám az iskola tanítónõje. Gyermekkorom felhõtlennek mondható. Sok szeretetet kaptam, de nem voltam elkényeztetve, nyáron éppen úgy mezítláb szaladgáltam, mint a többi gyerek, s hozzájuk hasonlóan állandóan tele voltam kék foltokkal és zúzódásokkal. Az élet változásaiból, a világ forrongásaiból semmit sem vettem észre. 1938-ban mi is Magyarországhoz kerültünk, az élet nagyot fordult, de az enyém olyan vidám és gondtalan volt, mint eddig. Azt is mondhatnám, hogy két éves koromtól jártam iskolába, már akkor megszerettem a közösséget, ami mai napig is jellemez. A fegyelmet, ha már ott lábatlankodtam, nekem is be kellett tartani, hiszen akkor egy osztályban 50-60 gyerek is volt. Ennek köszönhetõen – bár otthon szándékosan nem ösztönöztek – négy éves koromban mér írtam és olvastam. Nagyon szerettem és ismertem az idõs falumbelieket, akiktõl rengeteg mesét hallottam. Édesapám is sokat mesélt, de õ nem tündérekrõl és boszorkányokról, hanem a történelembõl vett érdekességekkel ejtett ámulatba. Igy egész kis koromban megismertem Zrínyit, Botondot, Lehelt, a kuruckort, ismertem a szabadságharc hõseit, így vált a történelem véremmé, s mai napig táplálja magyarságomat.

     Az ötödik elemi elvégzése után Kassára kerültem a premontrei gimnázium elsõ osztályába. A második évet alig kezdtük meg, Horthy dicstelen kiugrási kísérletével befejezõdött a tanév, s számomra végleg véget ért a gondtalan gyermekkor.

     1944-et írtunk ekkor. December 12-én délután egy pár orosz katona vonult be a községbe, puskalövés nélkül, s utánuk özönlött a rendezettnek nem mondható román hadsereg. Megszállták a házakat, udvarokat, utcákat, sátrakat vertek föl, otthon érezték magukat. Alig lobbantak lángra a tüzek, hogy konzerveiket megmelegítsék, a háztetõkrõl cserepek hulltak, az üresen maradt zsidó házakból, középületekbõl, padlásokról megszólaltak a németek fegyverei. A megtámadottak vagtába lövöldöztek, s több kárt okoztak egymásban, mint az ellenségben. A konyhánk megtelt jajgató sebesültekkel. Akkor találkoztam életemben elõször a halállal, s ismertem meg, hogy mi az a háború. A harcok napokon keresztül folytak, a németek jól befészkelték magukat, s a románok kiszolgáltatott helyzetben voltak. Karácsony elõtt megjelentek a német tankok borzasztó pusztítást végezve, a románokat s a kevés oroszt visszavonulásra kényszerítve.

A Visszaszámlálás c. kötet illusztációja     A mi pincénket elöntötte a víz, ezért a parókia pincéjében húzódtunk meg. Voltunk vagy százötvenen. Marharépán, krumplin fészkeltük be magunkat. Az esperesünk is velünk volt, külön kis fülkében húzta meg magát testvéreivel és sógorával. Itt tartottuk a karácsonyi éjféli misét is. Meghittebb, bensõségesebb éjféli misére nem is emlékezhetek. Felettünk szólt a „sztálin-orgona”. Igaz, nagyon közel voltunk akkor a jó Istenhez. Szilveszterkor a németek kitelepítették a falut: menjünk biztonságosabb helyre. Az udvaron futottam keresztül, mikor becsapódott egy foszforos puskagránát. Súlyosan megsebesültem deréktól lefelé. Csak a lábaimon hoszonnyolc seb, négy törés és három repedés volt. Német tankon vittek át a frontvonalon Jászóra, ott volt a legközelebbi  magyar katonakórház. Kórházról kórházra szállítottak, s naponta operáltak, szedték ki a szilánkokat, varrták a sebeket. Hónapokon keresztül voltam élet és halál között. A leghosszabb idõt Trencsénteplicen töltöttem, itt amputálni akarták a jobb lábamat, de szüleim, kik végig velem voltak, nem engedték. Majd Pozsonyon , Bécsen keresztül a Balaton partjára kerültünk. Itt már civil kórházban kezeltek. Itt éltük meg a második felszabadulást, de ez már nem volt olyan véres, mint az elsõ.

Júliusban már tudtam mankóval járni. Augusztusban indultunk hazafelé. Az út viszontagságait nem írom le. Két hét múlva érkeztünk haza, immár ismét Csehszlovákiába. Házunk romokban hevert, bútorainkat ellopták, de azért lassan megindult az élet. Apám nem reszlovakizált, ezért felvettek bennünket a kitelepítendõk listájára. Állandó bizonytalanságban éltünk. Sok családot Csehországba hurcoltak. Engem nem vettek föl a gimnáziumba magyar nemzetiségem miatt, ezért a szlovák elemi iskolába jártam. Szüleim megszervezték a szökésemet, s 1946 nyarán csempészek segítségével átszöktem Magyarországra, nagymamámhoz és két nagynénémhez Budapestre. Itt elõször általános iskolába, majd gimnáziumba jártam – Kossuth Lajos Gimnázium Pestszenterzsébeten. A postaforgalom megindulásáig szüleimmel alig volt kapcsolatunk. Évente két-három levelet tudtunk átcsempésztetni. 1949 karácsonyán jöhettem haza elõször látogatóba. Éppen éjféli misére harangoztak mikor megérkeztem.

     1950-ben Komáromban megnyílt az elsõ magyar gimnázium, itt folytathattam tanulmányaimat, s 1953-ban érettségiztem. Nagyon sokat köszönhetek annak az iskolának, tanárainak, diákjainak egyaránt.

Érettségi után felvettek a pozsonyi pedagógiai fõiskolára önálló magyar szakra. Ekkor már irogattam. 1953-ban jelent meg az elsõ versem az Új Szóban. Közben külsõ munkatársa voltam az Új Ifjúságnak. Egymás után jelentek meg verseim az Új Szóban, Új Ifjúságban, Szabad Földmûvesben, Fáklyában, majd a Hétben, Irodalmi Szemlében s a Szlovák Rádió magyar adásában. Magyarországon a Kossuth Rádió és a Miskolci Napjaink irodalmi lap közölte verseimet. 1954 õszén családi okok miatt megszakítottam tanulmányaimat, s haza jöttem. Pedagógiából különbözeti vizsgát tettem. Elõször helyettesítgettem a járás különbözõ iskoláiban, majd Tornagörgõre kerültem az akkori Nyolcéves Alapiskolába, ahol magyar nyelvet és történelmet tanítottam. 1958-ban megnõsültem, s haza kerültem Tornára, ahol a feleségem is tanított. Ebben az évben jelent meg a Fiatal Szlovákiai Magyar Költõk Antológiája, mely nagy irodalmi vitát váltott ki, s csak a Nyolcak Antológiája néven emlegették.

56-os verseim érthetõ okokból nem jelentek meg az antológiában, de nem felejtették el, meg sem bocsátották. Verseimet továbbra is közölték a lapok, de köteteimet sorra visszautasította a kiadó. Sokáig kellet várnom. Végre 1968 után, mikor szellõsebb lett a gondolkodásmód is, elfogadták a kötetet, s 1969-ben meg is jelent Nyugtalanság címen - 70-ben már nem jelenhetett volna meg. Ebben helyt kaptak az 56-os és 68-as verseim is. Nem mind, de ez is elég volt ahhoz, hogy végleg kiessek a „kegyekbõl”. Ezután már a lapok is jobban megnézték, hogy mit közölnek tõlem. A végén elfásultam. Írni ugyan írtam, bár kevesebbet, s kevesebbet küldtem a lapoknak is, a végén feladtam a harcot.

A Visszaszámlálás c. kötet illusztrációja     1978-ban az Új Szó szerkesztõt keresett, jelentkeztem, felvettek. Ott hagytam az iskolát s kelet-szlovákiai szerkesztõ lettem. Szerettem az újságírást, annak ellenére, hogy nagyon meg kellett gondolni mit ír le az ember. De ennek is vége szakadt. 1989 nyarán leszázalékoltak, utaznom nem lehetett, így meg kellett válnom az Új Szótól 89 október elsejével, közvetlenül a „bársonyos” elõtt. Azóta nyugdíjas vagyok. Az írást azonban folytattam annak ellenére, hogy remélni sem mertem, hogy valaha megjelennek. Baráti rábeszélésre összeállítottam  egy kis kötetet saját költségeimen a komáromi KT kiadó vezetõje Dr. Szénássy Árpád segítségével, melyet Visszaszámlálás – Margarét címen adtam ki 1998-ban (a Margarét gyerekverseket tartalmaz). Több könyv kiadására már nincs reményem, de az írást nem tudom és nem is akarom abbahagyni.

                                                          Fecsó Pál

 SOK ITT A KÕ

   a síkon is

 a várhegyen

  a szíveken,

sorsunkat nem

    vezették

egyenes, szabad

     síneken

   a vágányok

  vakok voltak

    a határok

vándormadarak,

   de a szikla

  a kõrengeteg

fáradt szívünkön

    itt maradt

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Szaylent e-mail: workingclassheroe@gmail.com dátum: 2008-09-21
nagyszeru...
név: Szabolcs e-mail: emzeeperix@gmail.com dátum: 2007-06-13
Csak annyit: nyagyszerû.