[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Egy emlékmúzeumról

szerkesztette: skitzz, 2006-08-07

1Egy pillanatra szorongás lesz úrrá az emberen: aprónak, elveszettnek érzi magát a véletlenszerûen összeverõdött kis csapatban. Szinte senki nem beszél.


1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15

        Mindannyian túlélõk, a halál átalakítói vagyunk - mondja a holokauszt és Hirosíma utáni nemzedékekrõl Daniel Libeskind, az a lengyel származású, Amerikába emigrált zsidó építész, aki a berlini Zsidó Múzeum megtervezõje.
       A téma az utóbbi idõben gyakran feldolgozódni látszik, történelmileg, mûvészileg,  társadalmilag, erkölcsileg, lélektanilag egyaránt, talán meg lehet magyarázni, talán nem, talán fel tudja ezt dolgozni a világ, talán Libeskindnek van igaza. Mindenesetre aktuális marad és ez az építészeti kihívásokban is megnyilvánul.

       1989-ben Berlinben útjára indult egy kezdeményezés, amely szimbólum- és példaértékû. A német fõváros egyesítése magának a városnak, mint építészeti egységnek a továbbfejlõdését is meghatározta, megszûnt a különélés, egy összefüggõ egység alakult ki. Ekkor született meg egy zsidó emlékmúzeum megteremtésének a gondolata is. Érdekes koncepció képezte az alapideát: a német és a zsidó nép évszázados együttélését kifejezni, de a holokausztra koncentrálva reményt sugallani a múlt pozitívabb jövõképpé konvertálásával.


       Daniel Libeskind tervezete nyerte meg az erre kiírt versenypályázatot, tervében jövõbemenõ értelmezésével a problémának. Azt hiszem, a téma sok kérdést vet fel. Az általam vizsgált szemszögbõl az egyik legizgalmasabb talán az, hogy vajon az építészet formai eszközei alkamasak-e arra, hogy megfelelõen megfogalmazzanak olyan (ebbõl a szempontból) elvont fogalmakat, mint a megaláztatás, a rettegés vagy az útkeresés. Hogyan lehet épületté formálni az üldözést, belsõ térré a kiszolgáltatottságot vagy kertté absztrahálni a reményt?
      

       Nem egyszerû feladat. Minden bizonnyal egy olyan mû jön létre, amely komplikált és sajátos szimbólumrendszerrel rendelkezik majd. Egy olyan mû, amelynek értelmezése nem lesz egyértelmû, s ha csak építészeti szemszögbõl vizsgáljuk is, megosztja majd a szakmai közvéleményt.
S ez valóban így történt, a jelen esetben is. Sokat vitatott mûvé vált Libeskind mûve, sokan támadták formális megoldásai miatt, éppen annyian elismerték zsenialitását. A berlini Zsidó Múzeumban minden részlet szimbólumértékû, mindnek valamilyen többlettartalma van.  Nézzük csak szépen sorjában!

      Hol van a bejárata az épületnek, ennek, amelynek a homlokzata csupa fémborítás? Egy másik épületen keresztül, a föld felszíne alatt lehet csak bejutni. És ez a másik épület a Berlin Múzeum. Ez az elsõ szimbólum: látszatra a két épület nincs semmilyen viszonyban, a felszín alatt azonban mégis létezik az összekötõ kapocs. Összekötõ kapocs lehet a nemzetek között, vagy egyszerûen csak a régi és az új között.

      További szimbólumértékkel bír az épület alaprajzi megformálása. Egyesek villámra vezetik vissza, más értelmezések szerint Libeskind a Dávid csillagot stilizálta, s így választotta az épület alaprajzává. 
      A homlokzat megformálása mélységes zárkózottságot tükröz. A fémburkolat egyhangú elutasítása csak néhány helyen törik meg az üvegfelületekkel, amelyek távolról sem emlékeztetnek a klasszikus ablakmegoldásokra, formájuk sokkal inkább vágásokra emlékeztet.   

        „Az épületben öt „void” található, amit leginkább mélyedésnek nevezhetnénk. Ez az öt egyenetlen, hatalmas akna mind az öt emeleten végighúzódik. Falaik feketére vannak festve, csakúgy, mint a rajtuk átvezetõ hidak. A „voidok” hivatottak felhívni a közönség figyelmét az európai zsidóság megsemmisítésére, és tulajdonképpen ez a kiállítás feladata.

       Libeskind alkotásának üres középpontjában a holokauszttorony, egy 24 méter mély akna áll. A toronyba vezetõ út erõsen lejt, a fekete mennyezetet mélyre építették. Belépni csupán egy alacsony, nehéz acélajtón keresztül lehet. Falai betonból vannak, és az akna fûtetlen. Egy távoli, fenti sarokrésen halvány fénysugár szûrõdik be. A külvilág zaja, a szomszédos iskolaudvaron játszó gyerekek zsivaja csak tompa hangként szûrõdik be.
      Egyetlen kép, szöveg vagy kiállítási tárgy sem látható benne: a holokauszttorony nem szorul magyarázatra. Egy pillanatra szorongás lesz úrrá az emberen: aprónak, elveszettnek érzi magát a véletlenszerûen összeverõdött kis csapatban. Szinte senki nem beszél. Mindenki felidézi a holokausztról szóló passzív tudását, és a rémület különbözõ formáira kényszerül gondolni. Az elhagyatottságra, az aggodalomra, a szégyenre. Olyan ez a terem, mint egy hangszekrény: tudásunkat átható, feledhetetlen hanggá erõsíti fel.

      A következõ útvonal a rendszertelen, cikcakkban elhelyezett kiállítási termekbõl a jelképes számûzetésbe, egy 49 kõlapból álló mezõre vezet. Minden kõhöz egy-egy olajfûz tartozik. Ebben az egyenetlen talajú sziklakertben nem lehet közömbösen sétálgatni. Minden lépés megerõltetõ, az ember önkéntelenül is fogódzót keres, egyensúlyozni kénytelen. Testünk nagyjából érzékeli, milyen lehet számûzetésben élni: irányvesztett, valószerûtlen állapotba kerül az ember – a menekvés, az olajfák elérhetetlen távolságban vannak. Néhány látogatót szédülés fog el.”   (Niels Minkmar)

        A múzeumban minden szimbólumértékû. A lépcsõk nem csupán lépcsõk, a folyosók elvesztették szokványos formájukat, másképpen értelmezõdik a mennyezet és a padló, a tereket ezernyi nyílás szúrja, vágja, metéli keresztbe és másfajta légkört biztosítanak reggel, este, nyáron, télen.

      Így élete folyamatos és állandóan változó. „A múzeum nem egy végleges, megnyugtató történetet mutat be, hanem mindent függõben hagy, feszültség alatt tart.”-  mondja az építész.
Libeskind nemcsak a zsidó múzeum alaptípusát determinálta, hanem a múzeumnak, mint önálló mûfajnak is újfajta értelmezést adott. Játéka a belsõ térrel olyanfajta végeredményt hozott, hogy a múzeum nem igényli a kiállító anyagot. Önmagában is megállja a helyét. Ez azért nagyszerû megoldás, mert a kifejezni kívántakat más formában éljük meg. A térben vannak, maga az épület a hordozója ennek a tartalomnak. Sokkal interaktívabb így az élmény.
 

       Az építész következõ nagyon komoly hozatala, hogy mindezek ellenére nem homályosította el a múzeum eredeti funkcióit. Hiszen az csak ennek a különleges esztétikai megálmodásnak köszönheti jelenlegi létét. Az eredeti tervek szerint a zsidó gyûjteménynek a Városi Történeti Múzeum mellett egy oldalszárnyat hoztak volna létre. Az elkészült épület különlegessége azonban új dimenziókat adott a feladatnak: az egykori oldalszárnyból Európa legnagyobb zsidó múzeuma lett. A Berlin Múzeum pedig elköltözik.


Daniel Libeskindrõl röviden:
       Daniel Libeskind Lengyelországban született zsidó családban 1946-ban. 1957-ben, majdnem gyerekként Izraelben és késõbb az USA-ban zenét tanul, olyan tehetséges zongorista, hogy egy ideig zenei pályán mûködik. 1965-ben amerikai állampolgár lesz. Építészeti tanulmányait 1970-ben kezdi John Hejduk (1954-1997) kezei alatt a Cooper Unionnál. 1990-ben az újraegyesítés évében visszatér Berlinbe. Ma is itt él feleségével és három gyermekével. Berlinben Windscheidstrassén mûködõ tervezõirodáját, a Libeskind Studiót egyedül irányítja, a tervezõgárda valamennyi alkotása a neve alatt fut. Építészetére a sokszínûség jellemzõ, múzeumokat, koncerttermeket, bevásárlóközpontokat tervez. Munkáiban igyekszik hidat verni az elmélet, a szellemiség és az épített világ között. Az építészetet szinte szobrászattá alakítja, látszólag figyelmen kívül hagyja a nehézségi erõ, a fizika szabályait, épületei saját szerkezeti bravúrjaikra támaszkodva válnak egyedülálló objektumokká. Nagy hatást gyakorol a fiatal nemzedékre, bár ellenzõinek, bírálóinak tábora is jelentékeny, formai bravúrjait sokszor önkényesnek vélik. 2000-ben Goethe-emlékéremmel, 2001-ben Hirosíma-díjjal tüntetik ki, a világ számos egyetemének vendégprofesszora, professzora, díszdoktora. Neve a közelmúltban más forrásokból is ismertté vált. Az õ pályázata nyerte meg New York-ban a Világkereskedelmi Központ helyére kiírt építészeti pályázatot.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: wazze e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2006-08-09
Mi itteni túlélõk legyünk az élet alakítói. Lehet ez is szempont, szerintem ha Libeskind ezt megérezné, más hangulatú épületeket tervezne. Nem biztos, hogy atragédia mindig feketével vonja be a létet, lehet, hogy éppen a súlyos élmény hatására pattannak el a sötétítõ függyönyök és derül végre fény az ember arcára. Amúgy meg jó írás Skittzem nekem!