Egy fesztiválról

A novemberi élmények nem fakultak azóta semmit sem. 2005 óta veszek részt a fesztiválon – elsõsorban újságíróként, de voltam már a társadalmi zsûri tagja is, utoljára pedig fesztiválújság-szerkesztõ –, és minden éven elbûvöl a hangulata. Az otthonosság érzése, az ismerõsökkel való találkozás öröme, a mûfaji kavalkád, mely nagy adag toleranciával mindent elvisel a vígjátéktól az esztrádon át a népszínmûig, a szerkesztett népi játéktól a kõkemény abszurdig. A befogadás öröme ez. Az együvé tartozás öröme.

Jó látni az évrõl évre hûségesen eljövõ csoportokat, jó látni a lelkesedést, ahogy színpadra állítanak egy-egy mûvet. Sok esetben meghaladja erejüket a feladat, nem tudják kijátszani a teret, vagy nem merik meghúzni a szöveget. De mindig van telitalálat is, egy-egy érdekes karakternek remekül megfelelõ szereplõ, egy-egy nagyszerû rendezõi húzás. Pedig a csoportokat általában nem támogatja senki, díszletet-jelmezt saját erõbõl állítanak elõ, rendezõjük nem látogatta a színmûvészeti egyetemet, és a szereplõk sem tanultak beszédtechnikát vagy színpadi táncot. És mégis nézhetõ, esetenként a hivatásos színházakat is felülmúló produkciók születnek. Miért? Mert ezek amatõrök. Nem untak bele a színházcsinálásba, élvezik, ha színpadon lehetnek, és mindent beleadnak, ami képességeik szerint telik tõlük. Örömmel csinálják. És ezt a lelkesedést, lendületet nem pótolhatja semmilyen szaktudás, színpadi rutin és örömtelen, estérõl estére eljátszott-letudott szerep. Õk nem üresednek ki, hiszen nem ezzel foglalkoznak naponta, és nem ezért fizetik õket. Szabad idejükben végzik, és azért, mert szeretik csinálni.

A fesztivál visszajáró csoportjain látszik a fejlõdés, a zsûri bíráló és segítõ szavai általában jó talajra találnak. Az utolsó, sorrendben már 11. fesztiválon képzés is indult, mely különbözõ technikákkal segíti a csoportokat hibáik kiküszöbölésében. Igaz, az idõsebb generáció néhány képviselõje hitetlenkedve nézte a tapsoló, viháncoló fiatalokat, akik „csak játszottak” egy-egy szerepjátékos vagy mozgáskoordinációt fejlesztõ feladatban, akár a napköziben a gyerekek. Csak játszottak? A látszat csalhat néha.

A szepsi fesztivál eredetileg azért indult útjára, hogy a „magasabb szintû” amatõr színjátszásból kirekesztett falusi csoportoknak is legyen egy megjelenési fóruma. Ám a hazai amatõr színjátszó közeg csak részben polarizálódott Komárom és Szepsi köré. Sokan mindkét fórumon jelen vannak, vagy arra a fesztiválra jelentkeznek, amelyre éppen elkészültek egy új darabbal. A két rendezvény inkább egymás kiegészítõje, mint konkurense. És már korántsem szól a szepsi seregszemle csak a falusi csoportokról. Arról szól, hogy jó találkozni, együtt lenni, egymást megnézni, barátságokat kötni, és elfogadni a másik másságát.

A tizenegyedik feszten sok élményteli pillanat ért. Láttam egy Toldit, ahogy a mai fiatalok látják és láttatják. Láttam olyan abszurdot, aminek nívójához csak a kassai Állami Színház egyik Ionesco-elõadását tudnám mérni. Láttam kamara-elõadást, ahol a társulati tagok a saját gyerekeiket is bevonták a produkcióba, és az együttjátszás öröme sugárzott az arcukról. Láttam aratási ünnepséget népdalokkal, pergõ olasz komédiát sok poénnal, népszínmûvet igazi cigánybandával, jótorkú énekeseket, vidám fiatalokat, lelkes idõsebbeket, tízévestõl kilencvenkilencig, és valamennyiüket összekötötte a színpad szeretete.

 
Az élményeket nehéz megosztani, a hangulatot szinte lehetetlen. Inkább azt mondanám azoknak, akik érdeklõdve olvassák ezeket a sorokat: találkozzunk ott jövõre novemberben.

Kozsár Zsuzsanna