[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Egy kis pikáns

szerkesztette: Szászi Zoltán, 2010-02-15

olvasó Hát, néha kell. Valami fûszer a levesbe, egy kis bor, egy kis szerelem vagy mi. Néha egy kis pikáns novella vagy novellaszerû is kell. Olvasnivalónak. Egy régi barátom, Zimankó Ányos postázott egy küldeményt a napokban. Gondoltam, ha már ez a nagy Bálint-napos mizéria lecsengett, legyen egy kis ilyen is itt. Olvasnivalónak. Szép képekkel. Az internetrõl. Elfér...


hát szép


ez is csinoska


két szép


egy színes kócos


ketten csinoskán


egy nagyon olyan


egy másképpen kócos


ez is trendi


vadóc kócos


– Van itt kérem kiszolgálás? – a bátortalan, de ennek ellenére határozottnak tûnõ kérdést Ifjú Barnabás, a reményteljes, korábban elhagyatott és szomorúan facér, jelenleg egy nagyon kedves, felettébb csinos, nem mellesleg okos és mindehhez még hosszú, barna hajú hölgy kedves szeretét élvezõ, ám meglehetõsen alacsony jövedelmû, bõ féltucat kötet megírása utáni állapotban leledzõ alanyi költõ tette fel. Hol is? Hát egy szecessziós girlandokkal díszített falú, puccos, kisvárosi cukrászdában, egy hûvös januári péntek délutánon. Korábban csak elvétve járt ide, vagy nagyon nagy unalmában, egy-egy hosszúra sikeredett szerkesztõségi gyûlés után, kárpótolni magát egy jóféle Mikszáth szelettel. Esetleg akkor, ha a kedves, okos, bár olykor  kissé makacs szíve választottját várta meg munka után, aki sré vizaví a szemközti intézményben volt fõleg a kénytelen-kelletlen pénzkereset céljából, olykor pedig némi önmegvalósításként a napjait tölteni. Mivel Ifjú Barnabás semmilyen választ nem kapott a girlandos falú, szecesszióra hajazó cukrászda közelben álló, mélabúsan a fájrontot váró, munkáját érezhetõen útáló személyzetétõl, így kénytelen volt korábban elfoglalt, kényelmesnek mondható helyét és a vele egy asztalnál üldögélõ, Mikszáth szeletének alapos tanulmányozásába elmerült, nagy darab és felettébb morcos barátját - akit a széles Ipoly mentében Zimankónak ismert a nagyközönség - otthagyni néhány pillanatra.
Kénytelen volt otthagyni a redaktor urat az asztalnál, akinek éles tollhegyén sokszor fennakadt már, s nem is egy képviselõházi tag, továbbá mindenféle galád polgármesterek, meg magukat a közért törõ úriembernek beállító gazfickók, mert elfogyott az asztalon a méregerõs, élénkítõ ital. Feltápászkodott hát Ifjú Barnabás, hogy a hiányzó feketekávéból szerkesszen még némi utánpótlást, meg valami ásványvizeket is hozzon az asztalra, lenyomatni az édesnél kicsivel még édesebb, már majdnem édeskés Mikszáth szeleteket. Vízért ment, kényszerbõl, ha már egyszer nem lehet inni még egy fél spriccert se, mert a sok ló – legkevesebb hetvenöt, ami már egész kis ménes – ott várta õket bezárva abba a vasdobozba, s bizony szétszaladnának, falnak mennének, ha a gazdájuk, a morcos Zimankó italosan vágna közéjük, miként mindég szokta kiáltani induláskor: hogy hajde, arrafelé, hazafelé, ahol a bús hajnalcsillag sziporkáz!
Csak három lépésnyire volt a pult, a vastag, hajlított üvegbõl és acélidomokból összerakott alkotmány, melyben díszes marcipánok, habos süteményköltemények, perecek, meg egyszerû linzerek és habrolók egész hada várta megadóan a fizetõképes, édesszájú közönséget. Szinte kiáltoztak a finomságok: vigyetek már, egyetek már, itt fogunk megszáradni, megfonnyadni, pártában elhervadni, ha nem esztek, ha nem visztek! Bizony, nemigen volt aznap keletje semminek, a tizenkét asztalka közül háromnál ha ültek mindenféle gallycsapta, vízhozta népek, s fent a galáriában is csak maga a nagy januári hidegtõl rettegõ üresség ásítozott, várva a korai este leszállását.
Kínos volt Ifjú Barnabásnak még egyszer megkérdeznie, hogy van-e kérem itt kiszolgálás, hát inkább maga ment oda a fém-üveg pulthoz, mikor hirtelen elébe surrant egy apró, cingár, sárgán sápadt, megállapíthatatlan színû kabátba burkolódzott, erõse dohány és savanyú sörszagú emberke. Határozottan emlékezett rá késõbb, hogy ez a kis, cingár emberke enyhén dadogva kért egy feketekávét a kiszolgálótól, s arra is emlékezett, hogy a méla undorral a kávét fõzõ nõre õ szólt rá, hogy tessék itten kérem rendes kávét csinálni a szegénynek is, ne hagyja benne a zaccot a korábbi fõzésbõl, ami a bepattintós kallantyúban ott ragadt a nagy nyomás miatt, hanem tömje meg azt a norma szerint. Ez a félhangos méltatlankodás Zimankó fülébe jutott, aki mintha villámcsapás érte volna, teljes terjedelmével odaperdült a kiszolgáló elé, majd választékos szavakkal úgy küldte el melegebb égtájakra – elnevezve sötétlelkû, xenofóbnak, antihumánus világszégyenének, a cukrászmesterség és a vendéglátóipar mindenkori szégyenének –, hogy megszólalni sem tudott.
– Na és mostan menjünk innen kérlek, de rögvest, mert megbocsáss, nem vagyok én hajlandó egyetlen minitát sem tovább ülni olyan kávéházban vagy cukrászdában, ahol a vendéget, legyen az akármilyen is, nem becsülik meg egy szikrát se! – mondta egy szuszra Ifjúnak Zimankó.
– Már most tudom, nincs itt kiszolgálás, s tényleg igazad lehet neked Zimankó bátya, nem olyanok már ezek a mai cukrászok mint régen. Haldoklik a magyar vendéglátás, kihaltak a vendéglõsök, ezek már kérlek csak maszekok, vállalkozók, vagy mi az isten csudájának is tartják magukat! – szaladt ki Ifjú száján a mondat, s hirtelen elgondolkodott, hol is volt neki emlékezetes és jó élménye utoljára kedves vendéglátóssal, pincérlánnyal, pecsenyesütõvel, strandi sörcsapolóval, vagy egyáltalán, mikor is találkozott nem morcos, hanem mosolygós, munkáját jókedvvel végzõ emberrel? S ekkor jutott eszébe tornyos-váras kis szülõvárosának néhai, híresen jó kisvendéglõje és panziója, ahol bizony sok aranyló, apróbuborékos, kemény habú söritalt küldött le a torkán egykoron. Télen és hûvösebb idõben a pepitára festett belsõ borítások, a villogó játékautomaták, a billiárdasztal, a kármentõ, a hideg ételes és meleg ételes pultok díszletei közt, vagy ezektõl alig pár lépésnyi távolságra, a két diófa által védett nyári terasz kockás abroszos asztalai mellett. Ahol élve élte egykori életét, mikor még elsõ kötetes, boldogan, késõbb csalódottan és még késõbb megcsalatva szerelmesen valóban fiatal volt még, s nem csak Ifjúnak hívták, amúgy rendes vezetékneve szerint.
Már érezte Ifjú, megmozdult benne az a régi történet, már szinte látta magát, ahogy újraéli képzeletben a korábban soha nem látott, mintha égbõl pottyant volna lánnyal azokat a furcsa napokat. Persze, tudta az igazságot, nem az égbõl pottyant a lány, hiszen egész idõ alatt, a székesfõvárosból a tornyos-váras kis szülõvárosáig tartó bõ négy órás vonatozás ideje alatt ott ült vele majdnem szemben, az egy légterû személyvagonban a lány. Még meg is jegyezte magában, hogy de kis csúnya, hiszen szeplõs, nem kicsit, de nagyon,  sima, már-már vasaltnak tûnõ, ráadásul fiúsan rövid, szõke hajú, vékonyka, szinte légiesen karcsú, helyi szófordulat szerint elõl csókolom, aztán hátul libabõrös volt a lány. Még arra is emlékezett, nyár volt, persze, nyár volt, hiszen a lányon, erre is pontosan emlékezett, csak egy áttetszõ, indiai szoknya, egy vakítóan fehér és nagyon testhez simuló trikó volt és barnára sült lábán egy egyszerû, de míves saru. Poggyásza sem volt sok, egy kicsike, inkább dísz, mintsem haszon kihasználhatóságú hátizsák, meg egy gördülõ táska volt az egész. Az áttetszõ indiai szoknya, a fehér trikó és a saru. Igen, már most emlékezett ezekre a ruhadarabokra, úgy is, hogy azok rendeltetésszerûen vannak használatban – mármint a lányon, viselés közben –, meg úgy is, hogy a saru az ott hever egy pillanatokkal korábban használt zuhanyozófülke elõtt, az áttetszõ indiai szoknya egy motelban használatos tipizált ágy elõtt hever, a vakítón fehér trikó pedig szinte galacsinná gyûrve éppen a derekát nyomja ezen a motelban használatos, kemény ágyon fekve. Ezekhez a ruhadarabokhoz egy korábban, az utazás ideje alatt, a lány stírõlésekor, majd a sétálás és motel keresése közben még nem látott, falatnyi bugyi tartozik még, aminek egy apró fehér masni van az elsõ részén, és ezzel a falatnyi textíliával egy karcsú, felforrósodott testû, korábban soha nem látott idegen lány éppen a szemét köti be, s kacag, kacag, kacag.
– No, milyen masnis bugyiról álmodik itten kolléga úr olyan hangosan suttogva, hogy az Ipolyon túlon is hallják?! – horkant rá tréfásan Zimankó barátja.
– Semmi kérlek, csak eszembe jutott egy régi nyár, egy régi story, de biztosan meséltem már neked – szabadkozott bõszen s kissé pironkodva Ifjú Barnabás. Végül is, el lehet ezt a történetet mondani az öreg Zimankónak, hát miért ne lehetne, ha egyszer így volt, hát így volt. Ha volt egyáltalán.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: mecénás e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-02-24
A történet rágós, mint a sületlen hús, vagy mint szittyós süti (ha már cukrászda).
A lány: szenvedély nélküli örömlány tárulkozás, iparos szex, semmi élvezet (ha lenne benne szenvedély, a francot érdekelné, hol van az a trikó).
Vulgár-pikantérikus összefoglalás: a dugás mintha menne, a többi tömény impotencia.
név: nu e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-02-18
ez van meg novella?   
név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-02-15
Tudom, Ányos