[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Egy talált tárgy megmentése

szerző: Veress Zsuzsa 2013-04-03

 

Egy talált tárgy megmentése

 

Becsületszavamra, nem szokásom a guberálás. De azért, ha könyvet dobnak ki felebarátaim, akkor bizony lehajolok kotorászni.
A könyv biblikus címéből – Azarel – először arra következtettem, hogy valami „szélesvásznú” ókori keleti tárgyú történelmi regényt tartok a kezemben. És ettől rögtön megszólalt bennem a vészcsengő (visszadobni a kupacra!, nem hazavinni!, amúgy sem fér már a lakásba!), ugyanis az efféléktől engem kiver a ragya; ráadásul Biblia-ügyben Thomas Mann József és testvérei tetralógiájához mérek mindent… De aztán megnéztem a gerincen a szerző nevét. Pap Károly. Na, ettől a lektűr-impresszióm rögtön elpárolgott.

 

A szerzőért Móricz ugyanúgy lelkesedett, mint a „szerkesztők szerkesztője”, Osvát. A Baumgarten-díjat is csak ’19-es kommunista múltja miatt nem kapta meg. Szóval, nyugatosként ismertem már, elsősorban A VIII. stáció című regény írójaként.
A kezemben tartott könyv még tárgynak is szép volt: Mikes-plakettes Nyugat-kiadás; a papír meglehetősen vastag, megsárgult – régen olvashatták utoljára. Még a végén bibliofil leszek? Vagy szentimentális? Mindenesetre: megsajnáltam ezt a talált tárgyat, és hazavittem.
Az utóbbi idők egyik legnagyobb olvasmányélménye lett.

 

A történet az író szülővárosában, Sopronban játszódik, a XX. század elején. A cím pedig olyan módon félrevezető, mint Kosztolányi Édes Annájáé, mely alapján a gyanútlanok valami lila szerelmi történetet várnak (ó, de sokszor tapasztaltam ezt magyartanárként!), és meglepetésként éri őket, hogy pusztán a főszereplőt jelöli. Nos, az Azarel sem más, mint a hős vezetékneve.

 

Azarel Gyuri a rabbi negyedik gyermeke. Életének első idejében eszelős nagyapja neveli, a szülők könnyelmű és sokszor megbánt ígérete miatt. Jeremia nagyapó – ismét névszimbolika! – zord, engesztelhetetlen, megszállott ember. Vallási tébolya odáig viszi, hogy Ábrahám - Izsák - Jákob sivatagi sátrához hasonló körülmények között tartja az alig néhány éves kisfiút; böjt és profetikus ószövetségi átkok közepette. Mielőtt azonban meg tudná valósítani élete álmát, hogy unokájával Jeruzsálembe zarándokoljon – meghal.
Így kerül Gyuri – egyenesen a nagyapja holtteste mellől – végre haza. Otthon másként, polgári külsőségek között, ismét csak a játszás lehetetlensége és a valódi gyermekkor megvalósíthatatlansága fogadja. Illetve, ami fogadja, az éppen az, hogy őt nem fogadják be. Sem merev, hivatalosan papos apja; sem lágy, akaratgyenge anyja; sem jólnevelt, jótanuló testvérei.

 

Pap Károly már a regény felütésével, a nagyapa házának atmoszférájával is kivívta elismerésemet. Pedig a java csak ezután jön! Átütő erejű, hiteles, drámai történetmondás következik – olyan, amely valóban vetekszik Móricz, Kosztolányi és a többi legjobbak legjobb oldalaival.
A narráció, a dialógusok, a gyermekfőhős belső monológjai gyötrelmes, hidegrázós megjelenítései egy elvegyülni akaró, de önhibáján kívül beilleszkedni nem tudó ember fejlődéstörténetének, aki a lázadás útján a megsemmisülési határáig jut, míg végül megtalál valamit: talán a túlélés egyetlen lehetőségét.

 

Ahogy a kisfiú – rideg magányában, a szeretethiánytól fuldokolva és öngyilkossági fantáziajátékokkal vigasztalódva – a bútorokkal szeretne beszélgetni, ahogy először anyját akarja érzelmileg zsarolni; ahogy aztán a cselédtől próbál szeretetet koldulni; ahogy később a tanító nénit akarja kisajátítani: mind-mind felkavaró lélektani telitalálatok. Ezek a kudarcok egyenesen a nyílt konfrontációhoz vezetnek. Azarel Gyuri az iskolában kelti az első zavart. Megfáradt, elnyűtt tanárának tesz fel Isten létezéséről olyan kérdést, mely nemhogy a rabbi fiához nem való, de egyáltalán illetlen: normasértő. Az etikett megsértése lavinaszerűen magával rántja az etika legfőbb alapelveit érintő kérdéseket is. Tombol a botrány, a rabbi családja válságba sodródik Gyuri miatt. Addig elképzelhetetlennek vélt hektikus jelenetek játszódnak le a tisztes polgári otthon ebédlőasztalánál. A fiú őrjöngve képmutatással vádolja az apját; a tökéletes családfő magából kikelve meg akarja gyilkolni a gyermekét. Gyuri azt ordítja, hogy a szülei sem hisznek Istenben, mert ha hinnének, akkor nem büntetnék és ütnék őt – hanem szeretnék.

 

A csattanó az, amikor a kétségbeesett kisfiú kifogástalanul viselkedő bátyját, a szülők büszkeségét kérdezi Istenről. A báty pedig a legnyugodtabb hangon – leckeírás közben – közli vele, hogy természetesen nincs Isten, és természetesen ezt apa és anya is tudja, és „mindenki tudja, akinek egy kis esze van”, de meg kell tanulni a könyvből, ami benne van, és szót kell fogadni: apa tudja, hogy mit kell tenni, hogy kell élni – aki tehát értetlenkedik és ilyen lármát csap, annak nincs igaza, különben is, egyszerűen:hülye.
Gyuri ezek után megszökik, keresztényektől kéreget, aztán botrányt csinál a zsinagógában is, majd ágynak esik, és lázas önkívületben fetreng napokig. Lassú felépülése után még lassabban, kialakít valami modus vivendit a családjával.
És elkezd írni.

 

Ez a nyilvánvalóan önéletrajzi ihletettségű regény bővelkedik feledhetetlen jelenetekben. Olyanokban, melyek arról tanúskodnak, hogy a felnőtt, aki meg akarta érteni, fel akarta dolgozni a vele és benne történteket, ismerte a pszichoanalízis módszerét is. Például a még iskolás kor előtti fiúcska megtapasztalja a nemek harcát. A cseléd szemrehányóan emlékezteti őt arra, hogy nem is olyan régen a tejével táplálta… de a gyerek persze ezt nem érti, hisz szüleitől úgy tudja, hogy Lidi szegény: honnan is lehetett volna neki teje! Lidi a mellére mutat, a kisfiú pedig elképedve meg akar bizonyosodni a hihetetlennek tűnő állításról. Elszántan próbál a forráshoz jutni, vadul szét akarja feszíteni a cseléd térdeit, hogy a közelébe jusson, mindketten lihegve küzdenek, végül Lidi eltaszítja, azzal a gúnyos és gyűlöletteli mondattal, hogy az „ilyen úrficskáknak” persze ez lesz az első dolguk, ha megnőnek.
De nem kevésbé erőteljes a sokszor visszatérő szituáció, ahogy a szülők ebéd utáni sziesztára, egymás iránti gyengédséggel, visszavonulnak; ahogy az anya aztán hidegen elutasítja a kisfiú érintését; ahogy megfagy a levegő a vacsora mellett a kimért, szigorú, ünnepélyesen rendezett családi körben.

 

Pap Károly regényét nem csak a két világháború közötti magyar irodalom termésében tartom jónak.
A fentebb felidézett részletek – és egyáltalán: az egész történet – emlékeztet arra, ahogyan Jung, vagy később Ingmar Bergman tálalta a maga gyerekkorát, a gyerekkorából fakadó eltávolodását rideg, puritán, szeretetlen vallásos családjától. És a vallástól. S nemcsak a kiindulópont, de a következmény is hasonló lett: a brutális beavatás-élmény a lélek mélyébe alászálló alkotó emberré gyötörte őket, mintegy öngyógyításként is. Elhanyagolható részletkérdés, hogy protestáns lelkész gyermekeként éltek át hasonló kínokat.
Az viszont nem csekély különbség, ahogyan beteljesedett a sorsuk: Pap Károly egy koncentrációs táborban pusztult el.
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :