[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Ellenállás a Felvidéken

szerző: Balassa Zoltán 2017-01-28

 

Ellenállás a Felvidéken

 

 

A Felvidék, melyen az első világháború után Csehszlovákia és Románia osztozott, két közigazgatási részre oszlott Csehszlovákián belül. Szlovákiára és Kárpátaljára. E két területen a magyarság döntő többségében a déli határ mentén helyezkedett el.

 

Az új állam hol burkolt, hol kevésbé leplezett elnemzetlenítő politikai gyakorlatot folytatott, akár polgári nacionalista (1920–38), nemzeti-szocialista (1939–45), soviniszta (1945–48), vagy nacionál-kommunista rendszer (1949–89) uralkodott. Csehszlovákia egész fennállása alatt (1918–1992) burkoltan, vagy nyíltan a kisebbségeinek asszimilálására törekedett.

 

Amikor nekifogtam, hogy összefoglaljam egy rövid ismertetőben mindazt, amit erről a kérdéskörről tudok, arra döbbentem rá, voltaképpen egy még meg nem született monográfia ismertetőjét készítettem el.

 

A kezdetektől fogva többfajta stratégia érvényesült, melyek mindmáig követőkre találnak. Az egyik a belenyugvás és asszimiláció. A teljes nemzeti önfeladás. A másik a passzív rezisztencia, a közélettől való elzárkózás, az érdektelenség, mely szintén az asszimiláció előszobája. Vagy az emigráció, ki- és áttelepülés. 

Az aktív ellenállásnak két formája létezett. Az egyik az erőszakos, akár fegyverhez, robbantásokhoz is folyamodó ellenállás. Ennek kutatása még csak meg sem kezdődött, így teljességgel feledésbe merült. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert a közfelfogás szerint, a felvidéki magyarok – és általában a magyarok – mindig csak békés és „legális” eszközöket alkalmaztak a hatalommal szemben. Ez a szemlélet azonban nem fedi teljes mértékben az egykori valóságot.

 

Mivel ez nem tárgya előadásomnak, csak utalok rá, 1919-ben magyarok és rutének fegyveres felkelést készítettek elő. Úgy Kárpátalján, mint a Felvidéken aláírásgyűjtésbe fogtak, hogy népszavazást írjanak ki, illetve ne csatolják e két területet Csehszlovákiához. 

Szabotázsakciókra és robbantásokra is sor került (Botlik 175–76.). A legnagyobb visszhangot az 1923. január 14-i ungvári bombarobbantás váltotta ki, melyet továbbiak követtek. A Kassai Napló tudósítása szerint, a ruszinszkói kormányzóság ungvári épületében vasárnap este 18:10 perckor az alkormányzó irodája alatti folyosón robbanás történt. Emberéletben nem esett kár. Gáti Józsefet és Fejér Hermant, a kommunisták képviselőjét letartóztatták, majd a házkutatás után szabadon bocsátották. Február 9-én, pénteken de Castella tábornok lakásán délelőtt robbant a fahasábba rejtett bomba. Mivel a kárpátaljai közállapotok véres atrocitásoktól, templomrablásoktól és rablóbandák egész megyéket terrorizáló garázdálkodásaitól voltak akkor hangosak, nem érte váratlanul a közvéleményt, amikor február 8-án a borodinai (ma Ungvár része) csendőrőrszobában Albina Hradil cselédlány az őrszoba konyhájában befűtött, majd a kályha néhány perc múlva felrobbant. Egyedül a szolgálólány sérült meg. Az ekrazitbombát fahasábba rejtették. A rendőr-igazgatóságot egy radvánci paraszt értesítette arról, hogy az ungvári politikai és katonai vezetők ellen merényletsorozat készül. Néki 400 koronát ajánlottak föl azért, hogy a rendőr-igazgatóság fáspincéjébe egy fahasábba rejtett ekrazitbombát helyezzen el. A bizalmas jelentés úgy tudta, hogy a többi merényletet is ilyen módon kívánják végrehajtani. Emiatt elrendelték, hogy egyetlen hivatalos helyiségben sem szabad fűteni. A figyelmeztetés mindenhová időben érkezett, csak de Castella tábornokhoz nem. Így a személyzet gyanútlanul fűtött be pénteken délelőtt. A püspöki palotát nemsokára borzalmas robbanás rázta meg reggel 9-kor. Habár az anyagi kár tetemes volt, emberéletben nem esett kár.

 

A nagy nyomozás eredménye lett, hogy Radváncon letartóztatták Ködöböcz András 26 éves vasutast és öccsét, Ferencet, 18 éves földművest, Hripák Pál földművest, Neviczky Konstantin radvánci plébánost meg még néhány további helyi lakost. Ungváron Kalmár Marián pénzügyi főbiztost, Őri János kommunista munkást és Roskó Sebestyén munkást. Miért őket? A nyomozóhatóság szerint, Hripák tiszti legénye volt a plébános öccsének, aki a miskolci katonai nyomozóosztály parancsnoka. Az összekötő szolgálatot a vasutas teljesítette. A pénzügyi főbiztos fia, Kalmár Barnabás orvostanhallgató csempészte a szükséges 5000 koronát és robbanószert. Az ő útmutatása szerint készültek a bombák Őri és Roskó lakásán. A házkutatások alkalmával 8 kg ekrazit, 7 csomag gyújtózsinór és 7 csomag gyutacs került elő. 

A hasábokról lehántották a kérget, elhelyezték a 4 darab 30 dekás ekrazittöltényt a gyújtózsinórral, a hüvellyel együtt és a kéreggel befedték. Ezután a fahasábokat becsempészték a kályhák mellé. Ilyen bombákat találtak a rendőr-igazgatóság, az ispáni hivatal, a kormányzóság, valamint a törvényszék épületében.

 

Február 11-én a radvánciak tüntetést tartottak az ungvári rendőr-igazgatóság előtt, követelve a plébános és többiek szabadon bocsátását. A rendőrök gumibotos rohammal szétverték a tömeget és a tüntetés szervezőit letartóztatták.

Az, hogy az emberek véleményére nem volt senki sem tekintettel, természetesen ellenreakciót váltott ki. Ilyet is. Sajnálatos, hogy ezek hátterét és indítékát eddig senki sem kutatta. Igaz, 1989-ig erre aligha volt különböző okoknál fogva mód. Ezek nem ideológiai jellegű szervezkedések voltak – mégha elengedhetetlenül volt ilyen vonzatuk is 1945 után – hanem elsősorban magyarokat védő-óvó megmozdulások. Nem a reális szocializmust bírálták, de kimondatlanul azonban óhatatlanul ennek kritikáját is jelentették.

 

A második világháború utáni korszak több részre osztható, melyeket úgy a belpolitikai változások, mint a nemzetközi, főleg a Szovjetunióban zajló események befolyásolták. Az első az 1945–48 közötti átmeneti korszak, melyet a sovinizmus és a kommunisták előretörése jellemzett.Ha a két háború közötti demokratikusnak hazudott Csehszlovákiában lehetőség nyílt a politika területén ellenállást kifejteni, erre a második világháború utáni soviniszta tobzódás, majd egypártrendszer kiépítése teljességgel lehetetlenné tette.

Az sem felel meg a tényeknek, hogy Csehszlovákia 1945-tól 1948-ig, a kommunista hatalomátvételig demokratikus állam lett volna. Egyrészt a politikai életben csak korlátozott számú párt vehetett részt, másrészt a kommunisták egyes minisztériumokat már akkor elfoglalták (honvédelmi és belügyi tárca). A németektől deportálással megszabadultak, a magyaroktól alkotmányellenesen megvonták állampolgárságukat és így szavazati joggal sem rendelkeztek. Egy menekülési lehetőséget tartottak fönn számukra, a teljes nemzeti önfeladást: a reszlovakizációt. „A magyarokat Csehszlovákiában ért jogtalanságok összességükben olyasmik voltak, mint az ókori capitis deminutio – írja Király Tibor –, amely a jogalanyiságtól megfosztással járt; valóban, Csehszlovákiában magyarnak lenni azt jelentette, hogy ő csak csökevényes jogalany és alig cselekvőképes.”

 

A nyílt soviniszta tobzódás három-négy évig tartott, majd később „szelídebb”, osztályharcos mázt kapott. Ennek lényege: a magyar urak népnyúzók voltak s így a szlovákok ezt sínylették ezer éven át. Ez a torz szemlélet arról mit sem akart tudni, hogy a magyar nemzet nemcsak bárókból és grófokból állt.

 

Ennek a korszaknak egyik ellenállási formáját Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső a szellem fegyvereivel vívott ellenállása jellemezte. Memorandumokat készítettek. A Fábry által írt A vádlott megszólal c. 1946-os röpirata a legismertebb. Fontos, hogy ez a munka Peéry és Szalatnai hasonló munkájával együtt 1994-ben szlovákul is megjelent. Szlovák oldalon nem találtak fegyvertársakra, egykori barátaik, szövetségeseik elzárkóztak tőlük. Ez elsősorban a szlovák baloldalra értendő, a jobboldal kompromittálódott a Tiso-féle nemzeti-szocialista Szlovák Állam alatti tevékenységével, vagy részbeni passzivitása miatt. Lengyelországgal ellentétben, a katolikus klérus behódolt az „új európai rendnek” és támogatta a nácikkal kollaboráló szlovák politikai elitet. Ezzel nyilvánvalóan megnehezítette háború utáni helyzetét. Így tálcán kínálta a kommunistáknak a megbélyegzést, mint a reakció és imperializmus szövetségesei.

 

A szlovákiai magyar társadalom 1945 után sem volt fölkészülve az újabb kisebbségi sorsra. A magyar politika minden mulasztásáért és kisiklásáért ismét a túszként kezelt felvidéki magyarság lett a bűnbak. Abban a helyzetben, melyben értelmiségét szinte teljesen elveszítette, képtelenné vált hatékony ellenállását megszerveznie. Ennek ellenére mégis sor került rá.

Tudomásunk van róla, hogy a második világháború utáni időszakban, pl. Kassán létezett egy többé-kevésbé megszervezett csoport, mely megtorolt minden magyar-verést és atrocitást, visszaadva a kölcsönt. Ennek vezetője Kurucz Nándor, néhány éve távozott az élők sorából anélkül, hogy fölkeltette volna a történészek érdeklődését. Talán a rendőrségi akták tudományos feldolgozása napvilágra hoz több adatot. Arról is van tudomásunk, hogy Kassán az egyik bál alkalmával valaki Horthynak öltözve, kifigurázta őt. Ezt a személyt azután meggyilkolták. De erről is egyelőre csak meg nem erősített információk keringenek. Losoncon az egykori rendszer – a ľudákok – északról jött kiszolgálói rátörtek a magyarokra, akik sikeresen védekeztek. Ennek több halálos áldozata is volt.

 

Mégis ebben a korszakban került sor – tudomásunk szerint – az egyetlen bátor, ám erőszakos cselekedetre, a tornaljai rendőrőrs felrobbantására. 1945. augusztus 7-én kijárási tilalmat rendeltek el 21 órától. Néhány órával később, augusztus 8-án, hajnali 2:15-kor nagyerejű robbanás rázta meg a Vasút utca 4-es sz. épületét. A Nemzetbiztonsági Testület, a hírhedt ŠtB székhelyét. Három helyiség elpusztult s a berendezés tűz martalékává vált. Erre statáriumot hirdettek ki. A városban hirdetmény jelent meg: „Felhívom Tornalja minden szlovák és lojális magyar lakosát, hogy az utcákon csak szlovákul beszéljenek.” A nyomozás során 200 helyen tartottak házkutatást, a város minden lakosát ellenőrizték és 150 személyt tartóztattak le. A zsidókat, akik nemrég szabadultak szintén bezárták, néhány lányt kopaszra nyírtak, mert magyarul beszéltek. Nem is tudtak volna másképp. Ján Čok feljelentése nyomán, letartóztatták a 19 éves Hancsovszky Bélát, öccsét, a 16 éves Istvánt és a 14 éves Böhm Ferencet. Az ügy a rimaszombati Járási Népbíróság elé került. Az utóbbi kettőt tanúként hallgatták ki. Hancsovszky teljesen érett módon, bátran és megfontoltan fejtette ki véleményét. A robbantást tiltakozásnak szánta az egyre keményebb magyarellenes intézkedések ellen. Beismerő vallomást tett. Golyó általi halálra ítélték. István és Ferenc arra hivatkozott, hogy a csendőrőrsön megverték őket és ezért tettek beismerő vallomást. A bíróság tekintettel arra, hogy a merénylet nem követelt emberáldozatot javasolta, a büntetést változtassák 15 évi szabadságvesztésre mint főbüntetésre. Egy nappal e javaslat után, Hancsovszky szeptember 25-én megszökött a rimaszombati börtönből. A Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége – Szlovákia legmagasabb kormányzati szerve – elutasította a kérelmet, de az ítéletet nem lehetett végrehajtani. A tettes sohasem került elő. Magyarországon bujkált egy ideig, ott sem sikerült csehszlovák és magyar ügynököknek lépre csalniuk, majd nyilván nyugatra távozott. Hancsovszkyék kétemeletes házát a rendőrség a merényletre való hivatkozással lefoglalta.

 

Ez volt a magyarellenes retorziók korszaka. Csak egy példára emlékeztetek, a kassai magyarellenes monstre perre, amikor 1946-ban 715 embert állítottak bíróság elé, akik közül 238 személyt ugyan fölmentettek, de ez is a megfélemlítés egyik eszköze volt. Felmentésüket nyilván annak köszönhették, hogy zömük reszlovakizált (Vádirat: Oľud I. 1311/46./2; ítélet 1946.08.14.: Tľud I 338/46 – a szerző birtokában).

 

A magyarellenes retorziók azonban 1948-cal nem értek véget. A korábbi megtorlások sorozata folytatódott, csak éppen osztályharcos mázt kaptak. Civilek és papok lettek ennek áldozatai.

1949 tavaszán 28 katolikus és protestáns magyar lelkészt tartóztattak le azzal a váddal, hogy adatokat szolgáltattak Mindszenty bíborosnak a felvidéki magyarságot sújtó igazságtalanságokról. Bokor Lászlót, Kőkeszi tanítóját vádolták azzal, hogy Mindszenty felvidéki összekötője. A „Bokor-csoport” papi tagjai: Balázsy Dezső, Hrabovszky Ferenc (1902), Kissik János (1910), Kovács Pál (1905), Markwarth Gábor és Sinkó János (1900) voltak. 1949. decemberében a vádlottakat fölmentették, de Bokor Lászlót a kihallgatások során nyomorékká verték – írja a Magyar Katolikus Lexikon, Felvidék szócikkében, Bokor (1901.II.14.-1952.) a börtönben megőrült és ott öngyilkos lett – írja ez a Lexikon, viszont más adatok szerint, halálát a szakszerű kezelés ignorálása okozta.

 

A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMDNSZ) volt a legszervezettebb ellenálló mozgalom. Tagjainak letartóztatására 1949 tavaszán, a Mindszenty-per kapcsán került sor. Elítélték őket, de áldozatuk rejtve maradt a rendszerváltás idejéig, tevékenységük emiatt nem épült be a felvidéki magyarság szellemi fegyvertárába és így nem jelentett mintát, példaképet, lelki támaszt. Kiadták az Észak Szava és a Gyepű Hangja c. – ma úgy mondanánk – szamizdatot és igyekeztek a magyarországi és nyugati közvéleményt tájékoztatni a felvidéki magyarok kilátástalan helyzetéről. Az előbbit Rozsnyón adták ki, az utóbbit Pozsonyban és Ledecen. 1945–46 az utóbbinak több mint húsz száma jelent meg.

 

A Bokor- és Hentz-csoportot végül összevonták és együtt ítélkeztek fölöttük. A papok egy része, akik Bokorral álltak kapcsolatban, ügyesen védekeztek s így felmentették őket. Azt vallották, hogy Bokort egzaltált embernek tartották, aki dicsekszik, s így nem hitték el, hogy Mindszentyvel kapcsolatban áll s nem adtak át neki semmilyen adatokat. Bizonyítékkal a bíróság nem rendelkezett, így kénytelen volt felmenteni a vádlottakat. Bokor számára viszont nem biztosították a gyógykezelést, öt évre ítélték államtitok elárulásáért és így a börtönben pusztult el. Aranyt, Hentz Zoltánt, Hajdú Lászlót, Varró Istvánt, Krausz Zoltánt, Mészáros Gyulát, Lipcsey Györgyöt, Restály Mihályt és Vízváry Lászlót kettőtől nyolc évig terjedő börtönbüntetésre ítélték (Petranský 298–99) Arany kapta a legtöbbet, mert következetesen és öntudatosan kiállt igaza mellett a bíróság előtt is.

 

Bokor tragikus történetét egy Eperjesen megjelenő szlovák kötet tette közzé ugyanúgy, mint Kovács Pál kanonok sorsát, aki szintén a börtönben pusztult el. Első alkalommal az ipolysági népbíróság fölmentette 1947. április 17-én, de később ismét letartóztatták és Bokor Ferenccel kapcsolatosan faggatták. Őt is ebbe a csoportba sorolták. A sok izgalom nyomán gyomorfekélye kifakadt, aminek nyomán gyulladás lépett föl és hashártyagyulladásban 1949. május 1-jén 23:55-kor elhunyt.

 

Az említett Szövetségnek egyik kimagasló, mindmáig kevéssé méltatott személyisége volt Arany Albert László nyelvész. Simon Attila helytállóan írta róla: „Kisebbségi történetünknek ma még kevés olyan személyisége van, aki méltán állítható példaképként a következő generációk élé. A kiváló tudós és a jogsértések ellen szavát bátran felemelő ember, Arany Albert László minden bizonnyal ilyen. Talán a leginkább méltó erre azok közül, akik a szlovákiai magyarok közel kilenc évtizedes története során ismertté váltak.” (Simon Attila: Arany Albert László és kora, In: Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére 50.) E szervezet jogvédő harcát Szarka László dolgozta föl az említett kötetben.

 

1949-ben még történt egy esemény, mely fontos mérföldkő lett a felvidéki magyarság életében. Március 5-én Pozsonyban megalakult a Csemadok, akkori nevén: A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete abból a célból, hogy a kommunista párt politikáját népszerűsítse a kisebbségi magyarok körében. Ez abban a korszakban következett be, amikor a soviniszta nyomás enyhült s így olyan reményeket ébresztett, lesz egy olyan érdekvédelmi szervezet, mely a magyarság érdekeit fogja képviselni. Ezt pártvonalon is érzékelték és rögtön az elején figyelmeztettek rá, erről szó sem lehet. Mégis egyfajta kettősség érvényesült. Különös fintora a sorsnak, hogy négy évvel később pont ezen a napon halt meg a grúz-osszét származású szovjet diktátor. Igaz, a szervezet párthatározat nyomán született, de amivel az akkori hatalom birtokosai nem számítottak, sokfajta alulról jövő kezdeményezés melegágya lett. Szabó Rezső hívta föl rá a figyelmet, hogy voltaképpen két Csemadok létezett. Egyrészt a hivatalos, a másik meg a búvópatakként létező ellenzéki, szervezetlen csoport alkotta minden program nélkül. Volt egy „fenti” Csemadok, mely a párt utasításait végrehajtotta és funkcionáriusai révén gyakorolta a kézi vezérlést és létezett egy „alsó” Csemadok, mely érdekképviseleti mozgalomként működött. A tagság sokszor nagyon kritikusan értékelte a felvidéki magyarság helyzetét és ezt szóvá is tette, kívánva a helyzet javítását. Mégha ez lényegi mértékében nem valósulhatott meg, mégis egyfajta összetartozás-tudatot generált. Hiszen a tagok összejártak, a járási, kerületi, vagy országos konferenciákon azon kívül, hogy kritikus felszólalásokra is sor került, egymással beszélgetve, erősítették ellenzéki attitűdjüket. A különböző legális rendezvények és alkalmak lehetővé tették az elégedetlenség megfogalmazását és az eszmecseréket. Ezekből kiderült, nem elszigetelt véleményekről van szó, hanem közhangulatról. Azonban ennek valamilyen formában való megszervezéséről nem esett szó. Mégis fórumot – ma úgy mondhatnánk -, kapcsolati tőkét biztosított.

 

1949 és1956 között alig van tudomásunk bármiféle ellenállásról. 

A második korszak a sztálinizmus időszaka, mely 1953-mal, Sztálin halálával nem ért véget, hanem még tovább húzódott. A korszakhatárt talán Sztálin prágai szobrának ledöntése jelezheti, melyre későn, 1962-ben került sor. Európa legnagyobb szoborcsoportját 1955. május 1-jén leplezték le. Csehszlovákia viszont a Sztálin halála utáni korszakban valamivel engedékenyebb gazdaságpolitikát folytatott, s így a kényes évben, 1956-ban megúszta a társadalmi robbanást. Hruscsov titkos beszéde nagy feltűnést keltett, ám a társadalmat irányító párt ura maradt a helyzetnek. Muriel Blaive francia politológus ennek a kérdésnek vaskos monográfiát szentelt Az elszalasztott lehetőség címmel. Szerinte többek között a csehszlovák társadalom hagyományos baloldali irányultságában és ruszofil beidegződésében keresendő ennek magyarázata. Ehhez még hozzá kell tennünk a csehek idegenkedését és a szlovákok előítéleteit a magyarokkal szemben, melyet a hivatalos propaganda sulykolt. A felszínre kerülő elégedetlenséget sikerült mederben tartani és leszerelni. A politikai elit megúszta ezt a kényes évet. Ehhez hozzájárult a masszív propaganda is, mely a magyarországi helyzetet úgy interpretálta, hogy ott az „ellenforradalmárok” súlyos bűncselekményeket és embertelenségeket követtek el. Az emberek óhajtották a változásokat, de nem vérfürdők árán. A tömegek amúgy valamivel jobban éltek, úgy tűnt, a rendszer perspektívát nyújt számukra a jövőt illetően.

 

A forradalom idején a csehszlovák titkosszolgálat éberen figyelte a közhangulatot. Az akkori jelentések egy részét publikálták. Ezekből az derül ki, hogy a szlovákiai magyarok zöme szimpatizált a forradalommal és szabadságharccal. Ezt alkalomadtán, mondjuk kocsmai beszélgetések során ki is nyilvánította, de komolyabb szervezkedésről nincs tudomásunk. Rudolf Strechaj, a Megbízottak Testülete elnöke közölte Sztankó Pál pozsonyi magyar konzullal, hogy Szlovákiában az 1956-os „magyarországi eseményekkel” kapcsolatos magatartása miatt, 43 magyart vettek őrizetbe. (Popély 226.)

 

Ami mint téma fölvetült, az a Dunai Konföderáció lett volna, azonban minden komolyabb körvonalazás nélkül. Néhány fiatal fontolgatta, hogy átmenve Magyarországra bekapcsolódik a harcokba. De néhány kivételtől eltekintve erre nem került sor. A felvidéki fiatalokat viszont rendszerint bizalmatlanság fogadta a magyarországi oldalon, hiszen nem lehetett tudni, nem provokátorokat dobott-e át a csehszlovák hatalom. Ez is egy kutatásra méltó terület.

 

Mindenesetre, a kassai Műszaki főiskola Bányamérnöki Karának diákjai egyperces néma csenddel emlékeztek meg a magyarországi harcokban elesett diákokról (1956. október 30.). Az akció kezdeményezőit másnap, kizárták a főiskoláról. (Popély 218.) Ezeknek névsorát és nemzetiségét is jó lenne tudni.

 

Az 1956 utáni megtorlás korszaka, a Nyugat cserbenhagyása ismét letargiába taszította a felvidéki magyarságot. Ez a korszak viszont némi politikai lazulást hozott, s így sokan bizakodtak, magyar vonatkozásban is enyhül a nyomás, lehetővé válik az építkezés.

Természetesen a magyarországi politika is hatást gyakorolt a felvidéki magyarok viselkedésére. 1945–48 között Magyarország elsősorban a menekültek fogadásával és elhelyezésével volt elfoglalva, mint a háború vesztese, nem sokat tehetett a győztes pózában tetszelgő Csehszlovákiával. 1948 után viszont Moszkva vezényelt, annak meg az volt az érdeke, hogy a vazallusok között ne legyenek torzsalkodások. Csehszlovákia a nacionalista-kommunista utat követte, Magyarország az internacionalizmusét, ahol a nemzeti értékeket szégyelleni kellett. A történetírás lebecsülte a nemzeti történelmet, a politika az utolsó csatlós káros legendáját sulykolta. Generációk úgy nőttek föl, hogy fogalmuk sem volt róla, határaikon túl nemzettársaik élnek és szenvednek. A trianoni békediktátum feszegetése tabunak számított. A másik oldalon viszont, az 1960-as évektől kezdődően aránylag szabadon lehetett utazni Magyarországra és az értelmiségiek körében kiépültek a baráti, szakmai kapcsolatok. Ebben a rokoni szálak is segítségre voltak. Ezeket a kapcsolatokat azután 1989-et követően lehetett kamatoztatni.

 

Sajátos tiltakozási formát választott magának egy Hont megyei község. Valamikor az 50-es, vagy 60-as években egy Léva melletti falu, Bori lakosai egy petíciót nyújtottak be a hivatalos szerveknek, hogy csatolják őket Magyarországhoz. Rettenetesen meghurcolták ezért őket. Ez is egy feltárásra váró kutatási terület.

 

Ez a felemás, és ideológiailag terhelt időszak azonban 1968-ig bírta szusszal. Akkor már elodázhatatlanná vált a változás és a társadalmi feszültség is nőtt. A nyugat-európai radikális diákmozgalmak is ösztönzően hatottak. A sztálinista politikusok átmentették magukat a nagy vezér halála utáni időkbe. De éppen ideológiai korlátaik miatt, már nem tudtak megfelelni az új kihívásoknak, ami a hruscsovi enyhülés következménye volt. Mire azonban a helyzet megérett a változásra, már Brezsnyev uralkodott. Mégis sor került az 1968-as Prágai Tavasz kísérletére, az emberarcú szocializmusnak nevezett enyhülésre, mely azonban kudarcra volt ítélve. Lengyelországtól és Magyarországtól eltérően, Csehszlovákia nem volt homogén nemzetállam, így a csehek és szlovákok, illetve végülis másodrangú szerepet játszó szlovák-magyar felszültség nagyhatalmi kijátszásával ez a kísérlet kudarcra volt ítélve. A magyarellenességet is sikerült nemtelenül hadrendbe állítani. 

 

1968-nak azonban maradt egy olyan hatása, mely a további évtizedekben tovább gyűrűzött. Ugyanis már korábban számos városban, ahol jelentős számú magyar egyetemista tanult, klubok alakultak. Az elsők között a prágai Ady Endre Diákklub (AED). Ez a klub a rendszerváltozásig félig-meddig illegális körülmények között működött. A többi klub a Csemadok égisze alatt működhetett. Ezek a klubok főleg 1968-ban fejtettek ki aktív tevékenységet. Egymás között kapcsolatokat tartottak fönn és igyekeztek egyeztetni munkájukat. Mégha elsősorban kulturális tevékenységgel foglalkoztak, ezeknek volt mindig is egyfajta, ki nem mondott, meg nem fogalmazott ellenzéki ízük. Munkásságuk folyamán – tudomásom szerint – soha sem lépték át az illegális szervezkedés határát, ám mégis fontos kapcsolati hálót működtettek, melyre adott esetben támaszkodni lehetett. Ennek haszna 1989 után is megmutatkozott. Tudtunk egymásról és nagyjából tudtuk, ki kicsoda. Ismertük egymás beállítódását, tevékenységét, gondolkodásmódját. Azóta kiderült, akadtak néhányan, akik a csehszlovák titkosszolgálat ügynökei lettek közülük.

 

Ezek a klubok szervezték a Nyári Ifjúsági Táborozásokat, melyeken nyaranta több száz magyar fiatal vett részt és hallgatott előadásokat különböző témakörökből (néprajz, irodalom, képzőművészet, kultúra, történelem, színi előadások, zenei bemutatók, koncertek és néha a kötelező munkásmozgalom). Esténként nem szervezett beszélgetések, viták alakultak ki, ahol csiszolódtak a nézetek és erősödött az összetartozás tudata. Fontos lelki támaszt nyújtottak az identitás és eszmei tisztánlátás területén a fennálló rendszerrel szemben.

 

A Csemadok égisze alatt működött a Történeti-honismereti Bizottság. 

A 80-as években azonban a NYIT szellemi folytatásaként indult Művelődési Táborokat lassan elsorvasztották mondvacsinált ürügyekkel. Ekkor indultak útjukra a Kerékpártúrák, melyek minden egyes alkalommal az ország egy-egy régióját járták be. Esténként – a hagyományokhoz híven – előadásokat tartottak és ismerkedtek az egyes helyszínek sokrétű életével. Ennek a kezdeményezésnek életrevalóságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a rendszerváltást is túlélte. Megújulva évente mindmáig megrendezik.

Kerékpártúráink ötlete átcsapott Erdélybe is, de ott ezeket hatóságilag fölszámolták, miután a fiatalok a csángó-vidékre karikáztak.

 

Ezek persze nem voltak szigorúan véve ellenzéki, ellenállási mozgalmak, de információt, tartást, szolidaritást biztosítottak s így a felvidéki magyarság megmaradását szolgálták. Kritikus és felelősségteljes együttgondolkodásra serkentettek. Jelentőségét bizonyítja, hogy ebből a körből indult Duray Mikós és jogvédő csapata is.

Az említett kerékpártúráknak volt résztvevője Horváth Mihály (1953–1988), az egyre ellenzékibbé váló budapesti Rakpart Klub vezetője, aki szamizdatot kívánt indítani. Ennek előkészítő munkájában Simén András, régi lelkes kerékpározó valamikor 1987-ben engem is bevont. Fontosnak tartottam volna ennek megjelentetését, mert éppen az 1982-ben kiadott nagyváradi Ellenpontok is motivált bennünket. Azonban Horváth váratlan halála pontot tett erre a kezdeményezésre még azelőtt, hogy az érdemi munka elkezdődhetett volna.

 

Az 1968-as normalizációt egy neosztálinista két évtizedes korszak követte. A husáki konszolidáció húsz évében azonban megindult egy cseh kezdeményezés, a Karta 77, mely azonban a szlovákiai magyarokban vajmi kevés visszhangot váltott ki. Nem is tehette, mivel a kisebbségek helyzetével érdemben nem foglalkozott, aziránt teljességgel érzéketlen maradt, mint általában a cseh politikai élet egésze sem volt hajlandó érdemben foglalkozni a kérdéssel. S ez volt a helyzet Csehszlovákia megszűntéig. 

 

Az 1968-as utáni korszak egyik magányos hőse Janics Kálmán (1912–2003) jósvai orvos lett. Tevékenysége ma már közismert. A 60-as éve második felében élénk publicisztikai tevékenységet folytatott idehaza és Magyarországon is. Az egyre jobban ránk nehezedő husáki konszolidációban egy jelentős tettre szánta el magát. Megírta a szlovákiai magyar kisebbség háború utáni kálváriáját. Számos magyarországi személyiség, mint Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Benda Kálmán, Für Lajos és nem utolsó sorban Hábel György segítették hozzá, hogy a kézirat végülis megjelent. De ne feledkezzünk meg a tragikusan korán elhunyt vágsellyei Szatmári Györgyről sem, aki szintén szerepet vállalt Janics támogatójaként. Sok pótolhatatlan információt vitt magával a sírba. Igen, a Hontalanság éveiről beszélek. Ez a munka 1979-ben jelent meg először és nagy szenzáció lett. Ez a felvidéki szellemi ellenállás egyik fényes teljesítménye.

 

Majd jött Duray Miklós és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, mely 1978-ban alakult. Ez is aránylag közismert történet, mégha szakavatott történész nem dolgozta föl. Ez a kezdeményezés és szervezkedés a magyar nyelvű iskolák védelmében indult, ám annál jelentősebb szerepet töltött be. Iskoláinkat kívánta megvédeni az elszlovákosítástól, amit akkor alternatív oktatásnak neveztek. A sérelmekre fel kívánta hívni és föl is hívta a közvélemény figyelmét, hogy közösen akadályozzák meg a sérelmes lépések megvalósítását. Ez a megmozdulás sikeres volt. Durayn kívül még 12–15 személy kapcsolódott be kisebb-nagyobb rendszerességgel a munkába, de alkalmi segítőik száma több százra is rúghatott. A Jogvédő Bizottság a szlovák ellenzékiekkel és a Charta 77 mozgalmával is fölvette a kapcsolatot, de eredményt nem tudott elérni, mivel azok nem voltak hajlandók nemzeti elfogultságaikat és etatizmusukat levetkőzni. Gyurcsik Iván szerint: „A hatalom megosztó, a nemzeti érzelmekre apelláló politikai nyomásán túl a szlovák és cseh résztvevők esetében szerepet játszott a csehszlovák államiság eltérő értékelése, a magyarság helyzetének valódi ismeretében mutatkozó szintkülönbség, az egyenrangú partneri viszony elutasítása a probléma megoldásánál.” Durayt tevékenységéért kétszer is letartóztatták (1982.11.10.–1983.02.22.; 1984.05.10.–1985.05.10., összesen 470 napot töltött vizsgálati fogságban). A nemzetközi tiltakozásoknak köszönhetően szabadlábra helyzeték. 

 

Itt kell megemlítenünk Hajdók Géza királyhelmeci tanárt, aki 1984-ben az iskolák ügyében magának a kommunista párt első titkárának és államfőnek, Gustáv Husáknak írt tiltakozó levelet. A hivatalos körök egy ideig úgy vélték, kitalált név alatt írta valaki a levelet. Hajdók bátran vállalta tettét.

 

A Bizottság több mint 20 éves fennállása alatt 65 dokumentumot adott ki. E csoportosulás méltó befejezésének tarthatjuk a Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988 c. dokumentumot, mely Csehszlovákia megalakulásának hét évtizedét tekintette át nemzetiségi szempontból és megfogalmazta a magyar kisebbség követeléseit.

 

1989-ben e sorok írója belépett a Magyar Demokrata Fórumba (tagsági ig. szám: 14.269, 1989.V.2.). Így ismerkedtem meg a már elhunyt Furmann Imrével (1951–2010), aki akkor a miskolci MDF-szervezet meghatározó személyisége volt. Őreá Lezsák Sándor hívta föl figyelmemet. Furmann ajánlotta föl, hogy biztosítják az anyagi és műszaki fedezetet egy szamizdat kiadvány számára. Mire azonban tervünk megvalósulhatott, a történelem átlépett rajtuk. A Kassai Fórum első száma – évtizedek óta az első kassai magyar termék – már a változások után került az utcára. 

 

Ezt a reménytelen korszakot az 1989-es Gyengéd Forradalom zárta le. Ez sem volt azonban belső, szerves fejlődés eredménye, hanem a nyilvánvaló külpolitikai események következménye. Hiszen a többi, környező ún. szocialista országban ezek a folyamatok már korábban megkezdődtek. Azonban a lengyel-magyar harapófogó nem lett volna önmagában elég erős ahhoz, hogy változásokat generáljon. Ez a harapófogó 1956-ban is létezett, mégsem generált semmilyen tömegmozgalmat. A Szovjetunió ellehetetlenülése nélkül, aligha került volna sor radikális változásokra.

 

A husáki éra 1989. november 17-e után végleg véget ért. Egy új korszak küszöbére léptünk. Ebben az euforikus állapotban szép elképzeléseket dédelgettünk. Ezek sajnos nem váltak be és az az érzésünk, egyre ugyanabban a taposómalomban őrlődünk, csak a kulisszákat festették át. Megőrülünk?

 

 

/„A demokratikus ellenzék Lengyelországban és ellenállás a Kárpát-medence magyarok lakta részein az 1980-as években“ c. konferencia szövege 2012. szeptember 29-éről. 

Megjelent a Trianoni Szemle 2012. január-decemberi számában/

 

 

Irodalom:

Balassa Zoltán: 1956 és Csehszlovákia, In: Hódoltságban, Zrínyi, Budapest 1992, 185-210.

Blaive, Muriel: Promerněná příležitost, Československo a rok 1956 [Az elszalasztott lehetőség. Csehszlovákia és 1956], Prostor, Prága 2001

Botlik József: Egestas Subcarpathica, Hatodik Síp Alapítvány, Bp. 2000, 163., 171-72.

Börtönviselt papok, szerzetesek:

http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/egyhazmegyes_papok_1.htmhttp://franka-gom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek /egyhaz megyes_papok_1.htm)

Bukovszky László: Arany Albert László és a Csehszlovákiai Magyar Népi Demokratikus Szövetség, In: Tóth Károly, Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja 2007, 83-108.

Slovensko – Dejiny [Szlovákia – Történelem], Obzor, Bratislava 1978, 674.

Duray Miklós (összeáll.): Kettős elnyomásban, Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és jogvédelméről 1978-1989, Madách-Posonium, Pozsony 1989537-546., 575.

Für Lajos: ’Fölrepülni rajban’, Utak a Fórumba, Püski 2007, 244.

Gaál Imre: Száz év Tornalja történetéből /1848-1948/, Méry Ratio 2001, 306-308.

Horváth Mihály - [Béki Gabriella]: In memoriam Horváth Mihály; In: Beszélő I. évf., 26. sz., 1988/3., http://beszelo.c3.hu/cikkek/in-memoriam-horvath-mihaly

Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945-48, Kalligram, Pozsony 1993

Kaplan, Karel: Kronika komunistického Československa, Doba tání 1953-56 [A kommunista Csehszlovákia krónikája. Az olvadás ideje 1953-56], Barrister&Principal, Brno 2005, 446-578; Dunai Konföderáció 520.

Kassai Napló 39. évf., 11. sz., 1923.01.17., 1. o., Az ungvári bomba.

Kassai Napló 39. évf., 33. sz., 1923.02.12., 1. o., Sorozatos bombamerényletek Užhorodon

Király Tibor: Emlékezés Arany Albert Lászlóra, In: Magyar Szemle 2012., 1-2. sz.

http://www.magyarszemle.hu/cikk/emlekezes_arany_albert_laszlora

Magyar Katolikus Lexikon, Felvidék szócikk, http://lexikon.katolikus.hu/F/Felvidék.html 

Obžalovaný prehovorí [A vádlott megszólal], Kalligram, Bratislava 1994

Peéry Rezső: Gondolatok a tehervagonban, avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében, Kalligram, Pozsony 1993,

Petranský Ivan A.: František Bokor – Cena za informácie [Bokor Ferenc – Az adatok ára]; In: Lagová, Veronika és társai: Smrť za mrežami [Halál a rácsok mögött], Vyd. Michala Vaška, Prešov 2006, 284-302.

Popély Gyula: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja 2006

Szalatnai Rezső: Memorandum. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között, In: Regio, 1990, 2-3. sz.

Tipary, Ladislav – Lagová, Veronika: Pavel Kovács – Kňaz, ktorý mal rád svojich veriacich [Kovács Pál – egy pap, aki szerette híveit]; In:  Lagová, Veronika és társai: Smrť za mrežami, Vyd. Michala Vaška, Prešov 2006; 63-92.

Személyes visszaemlékezések: Máté László, Ossza István

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :