[kapcsolat]   husken

FecsoDuncsak

 

Aranyszamár

 

Hazátlanok

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Előszezon van!

szerző: Mayer Kitti Hanna 2010-08-31

 

Előszezon van!

 

 

„...A strand kihalt,
 ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van.”
 
(Simon Márton: Előszezon)
 
Kortárs magyar líra egy kattintásnyira: eloszezon.freeblog.hu
 
 
Manapság az elektronikus sajtó, ha nem is szorítja ki teljesen a nyomtatott sajtót, mindenesetre egyre nagyobb népszerűségnek örvend, nem csak a fiatalabb generáció körében. A karnyújtásnyi (azaz gombnyomásnyi) távolságra lévő információhalmazban bárki kedvére válogathat. Azt hiszem, felesleges lenne ecsetelnem a világháló előnyeit és hátulütőit, mindenki tudja, miről beszélek. Egy valamit azonban mindenképp hangsúlyozni szeretnék: szelektálni tudni kell. A végeláthatatlan audiovizuális információhalmazból ember legyen a talpán, aki ki tudja mazsolázni a lényeg(es)et, a valóban minőségi olvasnivalót. Ezen a ponton az elektronikus és nyomtatott sajtó vérre menő vitája mégiscsak meddőnek tűnik. Mindegy, hogy valaki egy kávéházban ülve olvassa a napilapot, vagy az interneten szörföl, a minőségi olvasnivaló kiszűrése a legfontosabb.
 
Nincs ez másképp a lírával sem. Sőt. Az elektronikus platform egyáltalán nem elítélendő dolog, ha költészetről van szó. Médiumbeli sajátosságainál fogva ugyanis azokhoz is eljut, akik nem vesznek a kezükbe újságot. Itt elsősorban a fiatalabb generációra gondolok, ők ugyanis kinőttek már abból, hogy homályos kávéházi reggeleken, a friss sajtó átnyálazásával indítsák a napot. Ezzel nem kívánok állást foglalni az örökösen böngészők mellett, hiszen jómagam is sokszor olvasgatok egy csésze tejeskávé mellé napilapot, csupán az internet azon előnyére próbálok meg rávilágítani, amit igenis ki kell használni, pláne ha a fiatal olvasóközönség megnyeréséről van szó.
 
Az Előszezon egy versblog (2007 áprilisában alakult). Néhány fiatal költőé, szám szerint kilencé: Haraszti Ágnes, Horváth László Imre, Pion István, Simon Márton, Soós Gábor, Székely Szabolcs, Szőcs Petra, Tolvaj Zoltán és Toroczkay András blogja. Meg egy grafikusé, aki Lakatos István névre hallgat, de emlegetik őt a „magyar Tim Burtonként” is (ajánlom figyelmükbe a kis Lencsilányt). Egyikük sincs még abban a korban, hogy didaktikusan kioktasson bárkit is arról, milyen az igazi magyar líra. A blog tagjaitól mi sem áll messzebb, mint ez a magatartásforma. Elég, ha elolvassuk a bemutatkozószöveget: „van sok vers (saját és nem saját), könyvajánlók, interjúk, videók, részletek, találatok, mániák, képregények, citromfaligetek, szél, kutyák, sör, fehér, könnyű zakók.” A felsorolás elsőre talán túlságosan szubjektívnek tűnhet, de hát mi más is lehetne, elvégre „ilyesféle a líra” (Petri György). Akinek meg ez nem tetszik, s inkább favorizálja a klasszikus értelemben vett Petőfi-féle szabadság-szerelmet, szíve joga. Aki azonban maradna még (amit azért sokkal elképzelhetőbbnek tartok), az a citromfaligeteken túl, a blog kategóriái között találhat még „ego”, „dolgok”, „kávé és cigaretta”, „riszpekt”, illetve „ki, mit, miért” címkével ellátott feljegyzéseket. Utóbbi az egyik személyes kedvencem, ahol a blog tagjai, valamint külsős „szerzők” ajánlanak verset, könyvet, filmet, művészetet, egyszóval bármit, ami nekik tetszik, s szeretnék, ha másnak is tetszene. S ha mégse tetszik (ez is előfordulhat, természetesen), az sem tragédia, a költők személyiségéhez azonban közelebb kerülünk, nem csak azzal, hogy a saját verseiket olvasva próbáljuk meg felfejteni valódi énjüket (saját blogjukon pedig tovább folytathatjuk a böngészést). És különben is, az elefántcsonttoronyba zárt művészattitűd ma már lejárt lemez. Az előszezonosok ugyanúgy romkocsmákba járnak, mint a pesti fiatalok többsége. Sokszor ilyen helyeken tartják felolvasó estjeiket is. Kezdőknek azonban meggondolatlanság lenne nevezni őket, sokan közülük ugyanis rendszeresen publikálnak irodalmi folyóiratokban (Élet és Irodalom, Jelenkor, Mozgó Világ, Nagyítás, Holmi), az idei Ünnepi Könyvhéten pedig elsőkötetes szerzőként is bemutatkoztak páran: Horváth László Imre A bolondok városa (Magyar Napló, 2010), Simon Márton Dalok a magasföldszintről  L’Harmattan, 2010) és Toroczkay András Napfényvesztés (Magyar Napló, 2010) című könyvével.
 
Az Előszezon szeptembertől digitális folyóirattá alakul: képzőművészeti rovattal jelentkezik, ahol aktuális kiállításokról, érdekes tárlatokról, budapesti és egyéb (akár határokon túli) helyszíneken zajló művészeti eseményekről, valamint zenével, filmmel kapcsolatos ajánlókat, kritikákat olvashatnak azok, akik az eloszezon.freeblog.hu oldalra kattintanak.
S ha el is múlik a nyári kánikula, s kiürülnek a strandok, a számítógép előtt ülve mégis egy kattintás, és máris előszezon lesz. Már ami a költészetet illeti.
 

 

 Haraszti Ágnes: Hagy csak hátra

Új szavak kellenek, írok a gyárnak.
Végigdőlök az ingeden, rajta
minden gomb egy magányos állat.

A leves forró, a szád alatta
megfeketülve lüktet. Nem értem,
mit beszélsz, a kezed az én
bal kezem párja, mégis idegen,
ahogy felmutat ezt-azt, a kötény

alatt én is lüktetek, a kezem is
idegesen hántja testedről a kérget.
Akit szeretek, mindig elmegy, kis
részeket hagy csak hátra, amit
magából kidobott
, mondtad, a levest
eltoltad, bámultalak, ahogy egyszer
Istent fogom nézni. A gép a lemezt
forgatta még egy darabig, a hátadhoz
állok, dél van, az inged nyitva
és nyitva egész sor távoli ablak,
ha elképzeljük, hogy végül is ott maradt,
a hátunk mögött, ahová állt egyszer.
 
Pion István: Tapasztalt utazó 
 
majd a papagáj leeresztette szárnyait
és elfáradni látszott körülöttem minden körút
én az ablakon át néztem e változást
ami éppen bennem zajlott hovatovább velem történt
hogy kénytelen lettem levenni az álarcomat
de nem találtam az álarc alatt semmit
én voltam az álarc én voltam maga az álarc
még Joker is megirigyelte volna a Batmanből
mert hiába volt minden utazás
hiába volt a repülés a kilátás a felhők közül
aztán a tenger amivel úgy álltam szemben
mint egy kőszobor körbefújt a szél
marni kezdte lábamat a só arcom kiszáradt
nem segítenek a krémek orvoshoz sem megyek
és apa hiába kérdezte mi akarsz lenni fiam
Mirus hiába nyaggatott hogy már megint nem csinálok semmit
a tenger egyikőjüknek sem válaszolt
nem vádaskodott tanácstalanul ült el rajta a vihar
a hazafelé úton aztán már nem dugult el a fülem
mint a tapasztalt utazók megtanultam kezelni
a légnyomásváltozás kegyetlenkedéseit
végül Magyarország vámmentes légüres terében lebegtem
és lásd az üresség a leggyilkosabb kicsordulás
ennél lassúbb halál talán nem is létezik 
 
Soós Gábor: Labdák
 
Labdákat raktam egymásra,
valamiért ez ment nekem,
kettőt simán, a harmadikat
kis gyakorlás után, a negyediket
már elég nehéz volt, az ötödikkel
évekig kínlódtam, addig-addig,
hogy egyszer csak nem sikerült
ráraknom az első labdára
a másodikat, legurult, mindig
legurult, minden irányba,
csak néztem, ez hogyan lehet,
valahogy olyan természetes volt
eddig, hogy az elsőt csak úgy,
és ott maradt, esze ágában sem volt,
és most csak ülök itt és próbálom
már hosszú órák, napok, évek óta,
egyre dühösebben és egyre
elkeseredettebben, de nem megy,
baszd meg, nem megy, mert legurul,
nézd meg, leesik, nem marad ott,
rohadna meg az a jó édes,
és elborul az agyam,
és kést hozok a konyhafiókból, 
próbálom beléjük vágni, de lepattan
a labdákról, lepattan és újra lepattan,
és én üvöltök, és három helyen vágom meg magam,
amíg rugdosom a labdákat, fröccsen a vér
a falra, a képekre a falon, az ajtófélfára,
a bútorokra, a szanaszét hagyott ruháimra,
rúgom őket és káromkodok,
de a labdáknak nem fáj
a rúgás, nem fáj a csúnya szó,
a labdáknak nincs anyjuk, hiába is szidom.
Végül elalszom, a földön, a sebekből még sokáig
szivárog a vér. Most már valamit
tényleg kezdenem kell magammal.
Vérpöttyös labdák vannak köröttem szerteszét.
 
Székely Szabolcs: Vers a buszra-várni-versről
 
A buszra-várni-vers csak buszra várni jó.
Egyáltalán nincsen benne semmi szenzáció.
A buszra-várni-versben, mondjuk, ez a jó.
Hogy akármilyen buszra várva mondogatható.
 
A buszra-várni-vers az nem több, mint ami.
Alkalmatlan, többek közt, szerelmet vallani.
Csalódásra nem jó, és élni sem segít,
nem becsüli senki túl a képességeit.
 
A buszra-várni-vers, az nem ríkatja meg
sem anyák, sem halottak napján, a néniket.
A költő, aki írja, bárhogy tördeli,
alkotmányos rendet ezzel nem tud dönteni.
 
A buszra-várni-vers hát így lesz bánatos.
Nem akarja, hogy vele csak buszra várakozz.
Nagy szeretne lenni, egy negyedikes gimnazista irodalmi szöveggyűjteménybe is berakható,
Szeretné ha lenne benne mondanivaló.
 
A buszra-várni-vers ezért vidám is lehet.
Képzeli, hogy úgy, ahogy a legkisebb gyerek
bármi lesz még, hogyha felnő, fiúból legény,
olyan vers lesz belőle, hogy az már költemény.
 
Szőcs Petra: Etetés
 
A hátsó asztalnál mindig keserű az ebéd.
Ő nem tud enni, fél nyelve hiányzik,
nekem nincs étvágyam, de már megrendeltük.
Egyél csak, én nem vagyok éhes,
már az is jó,
ha beszélgethetek valakivel.
Már a másik keze is hiányzik.
Nehezen görgeti a szavakat.
Előre tudtam hogy ez lesz:
nálunk mindig a haldoklók ülnek az asztalfőre.
Halcsíkos káposztát egyél, azt nagyon jól készítik,
és beszélj hangosan a pincérekkel.
Az utolsó fogásnál már a szemhéjait is levették.
Egyél szívem, egyél, mert kihűl.
De nem akarok enni,
és a mákos tésztaszálak
kihűlnek az ujjaim között.
Mire kihozzák a számlát,
már nem ül ott senki.
 
Tolvaj Zoltán: Huzat
 
A józanság végérvényessége, amikor
vért okád reggel egy tálba, amibe a család
szokta hámozni a krumplit, hogy héjatlanul
tiszta helyre kerüljön. A hajnal, ahogy felderül
a sufni albumnyi ablakában, ahová beköltözött,
mert képtelen az ébrenlétre és visszaalvásra,
és a szédülés is puszta állapothatározó.
Pár emlék, ami ilyenkor forr a fejben,
de el kell idegenedni attól a pillanattól, ami
elektromossággal szövi át a gyomorfalat,
mint egy gömböt, amihez ha hozzáért,
egyből égnek állt minden létező szőrszála.
Bűnt követtél el anyagoddal szemben, mondja,
éveken át valami később helyrehozhatatlan bűnt.
Pedig a kifordított gömb egyenlő önmagával.
Pont ezt kellett volna nagyobb becsben
tartani, mint azt, ami belülről működtet,
hiszen az többnyire örökkévaló úgy is. De ha
a váz elengedi magát és összetétele törvényeit
egymás ellen szítja, mi más maradna,
mint beledermedni az alaktalanságba.
Ezek voltak legfőbb érvei, de nyilván utólag
nem volt más, mint fehér, késekkel összekaristolt
edényfal, tarkójára eső szűrt fény és polcokon
strázsáló befőttek. Meg a bezárt ajtó, amit
olyan tébolyultan rángat a felélénkülő huzat,
mintha személyes oka volna rátörni épp.
Így hát fél kézzel kell erősen fogni, mert
görcsei hallatán esetleg felriadnak, netán
a segítségére sietnek. Ne lássák, ahogy
álláról ömlik a borral színezett nyirok,
és vonagló csapdábaesése jelzi tiltakozását.
Minden itt dől el, egyedül ellenni egy tenyérnyi
térben. Mert az agónia bármely fokán a lélek
nem saját testére ébred, teljesen kitágul,
egyszerre észlel minden futó árkot, időben
elvetélt részletet, mint egy túlélt balesetben.
Talán ilyen lesz a pillanat is, gondolta, amikor
megáll, a mérleg egyik serpenyőjén a kitárt ablak,
keretében felívelő madárraj, a másikban pedig
egy túlpörgetett szív, ami nem bír elrugaszkodni,
sem átsülni. Csak elmerül a kalitka útvesztőiben,
végtelenül könnyű, feltörhetetlen, mint egy
eltorlaszolt kamraajtó és az ablak ütemes csapásai.
A szél titkos, külön nyelve, mialatt mások alszanak.

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :