[kapcsolat]   husken

FecsoDuncsak

 

Aranyszamár

 

Hazátlanok

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

EP 59

szerkesztette: Lovas Enikõ, 2009-12-07

Esterházy Péter
Esterházy Péter 2010-ben lesz 60 éves. Jövõre hát nyilván rengeteg ünnepi köszöntõt írnak majd neki/ hozzá/ róla. Ezt akarom megelõzni, és most megköszönni, amiért magyartanárként köszönettel tartozom neki.


Többször elmondta, hogy az ELTE matematika szakán a bevezetés a geometriába nevû tantárgy milyen megtévesztõ volt számára. A bevezetés szó ugyanis azt sugallja, hogy ez még nem geometria, hanem a geometria majd csak ezután fog jönni – de bizony az színtiszta geometria volt.
A Bevezetés a szépirodalomba ekképpen tehát úgy értelmezõdik, mint – mondjuk – Szentkuthy Miklós Prae-je, hogy ti. az igazi még nem ez – de bizony, ez nem prelúdium, ez maga a mû.
Igen, de a bevezetés a valamibe nevû tantárgyak az egyetemi évek alapozó tárgyai bármely szakon. Vagyis Esterházy az egész nemzetet tanítja – nem középiskolás fokon – szépirodalomra. Megtanított bennünket olvasni. (Mindenkit! Azokat is, akik õt nem állhatják, sõt, azokat is, akik egy sort sem olvastak tõle.)

A folyamat azzal a (látszólag!) tisztán technikai problémával kezdõdött, hogy a Termelési-regényt vajon mi módon tegyük magunkévá: fittyet hányva a csillagocskákra, úgy olvassuk-e folyamatosan, ahogy a hagyományos regényeket szoktuk, vagy E. följegyzéseit a regény elejét megszakítva olvassuk-e? A szöveg és a szöveg létrejöttérõl szóló szöveg vajon egy vagy kettõ? Aztán folytatódott az olvasás technéjére vonatkozó tanácstalanság A szív segédigéinek osztott oldalaival – hogy a Biztos kalandról már ne is beszéljünk.

De ez csak az elsõ és legegyszerûbb akadály volt, hiszen a Bevezetés nyomdai képe is feladta a leckét. (Csak egy példát!: Mi van a zárójelen kívül?)  És ezzel egyidejûleg kellett megküzdenünk az olyan mûfaji gubancokkal, mint az, hogy mitõl regény az alig tízegynéhány oldalas Fuharosok, hogy az epika miért nem simán történetmesélés – egyáltalán: hová lettek a szép, hagyományos történetek, amiket úgy szerettünk, és hová tûntek a jellemek, hõsök, akiket úgy szerettünk?
Elõítéleteinket leküzdve újratanultuk a mûnem kritériumait, szimultán anyanyelvünket is. (Csokonai Lili!!! vagy: Mi minden függ a Függõben? vagy: Kis Magyar Pornográfia – mely szavaink nem tûrik a nyomdafestéket?)

Folyamatosan vettük a leckéket. Ami eleinte, gólyakorunkban plágiumnak tûnt… na, hát abból meg is buktunk, többször is. Elég csak a népben-nemzetben helyett alanyban-állítmányban gondolkodással kapcsolatos nyûglõdéseinkre utalni. (Szegény, Istenben boldogult Márai, ha sejtette volna, micsoda karriert fog befutni ez a mondata…!)
Apropó: vendégszövegek! Értelmiségi körökben – kb. a harmadik szemeszterben – divat volt az a kvízjáték, hogy ki hány idézetet tud felismerni. (A kevésbé szorgalmas élelmesek kapásból megtippelték, hogy éppen a legintimebb vallomásnak tûnõ mondatok származnak biztosan valaki mástól.) Az idézetfelismerõsdi által szépen gyarapodott „mûveltségünk” – hogy tahóságunkat sznobsággal tetézzük. (A sértõ szavak EP-tõl idézve!)
Aztán a szigorlaton is elhasaltunk, amikor a Harmonia Caelestis körbehozsannázása után a Javított kiadást nem az egész évfolyam tudta abszolválni… (Pedig ezen a vizsgán a bevezetés az etikába nevû tantárgy is vastagon szerepelt. De ebbe most nem mennék bele. Öncenzúra.)
Közben azért gyûjtögettük a krediteket. Addig-addig olvastuk Esterházyt, míg a végén sokaknak leesett, hogy az „én” szó visszamenõleg sem – mondjuk, még Mikszáthnál sem – azonosítható csak úgy, ukmukfukk a szerzõvel. Az meg már valóságos belépõ volt a mesterképzésbe, amikor – pótolván általános iskolai mulasztásainkat – rájöttünk, hogy az irodalmi mû igaz v. hamis volta nem függ az ún. valósághoz való viszonyától. Illetve: nem attól függ. Illetve… de ez bonyolult.
Olyik olvasó még elmorfondírozgathatott azon, hogy ha az elbeszélõnek van húga, akkor a szerzõnek is kellene legyen. De a Semmi mûvészet idejére már a szeme se rebbent a futball világlátású, feltámasztott anyán. Hiába, van fejlõdés! 2008-ra az intertextualitáshoz is megváltozott a viszonyunk, sõt még a „szereplõk és más nyelvi egységek” kifejezést is érteni véltük.
 Elég az hozzá, hogy lassacskán felhagytunk a referenciális olvasással, így aztán véletlenül felfedeztük, hogy pl. Móricznál sem az életbõl vannak a párbeszédek – csak olyanok, mintha.
Item, közel van az államvizsgához, amikor a nyájas olvasó belátja, hogy bármely irodalmi mû értéke nem a sztorin áll vagy bukik. (És ez még a Love story-ra is igaz, mert az sem feltétlenül csak a sztorija miatt rossz.)

De ez még semmi! EP szerint csak a líra idézésekor, bizonyos hívószavaktól jön mozgásba valami (ld. rendületlenül, halált hozó fû, kinnfeledt nyugágy stb.) – a próza esetében ez nem lehetséges. Aztán bizonyos mondatokkal ez mégsem így lett. Pl. a „kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” mondat a világörökség része lett. De itt most aszkézist tanúsítok, és több ilyen EP-mondatot nem idézek.

Végezetül ne felejtsük el hálánkat kifejezni, teszem fel Danilo Ki¹ért vagy Thomas Bernhardért, akiket bizony sok olvasó azonképpen EP miatt, az õ ajánlására kezdett el olvasni, amiképpen mondjuk Simone Weilt Pilinszky miatt. (A fenti urakért hálás olvasók számához adjuk hozzá azoknak a férfiaknak a számát, akiknek anyja, lánya, nõvére vagy szerelme kizárólag EP miatt fordult pirulva az illetõ férfihoz valami ilyen kérdéssel: Hogy is magyaráztad olyan sokszor, szívem, mi is az a les?... Meglódult fantáziával még az is elképzelhetõ, hogy valaki – legkésõbb a Rubens és a nemeuklidészi asszonyok okán – utánanézett Gödelnek… Így aztán, ha tovább számolgatnánk, ki mindenki mi minden miatt lehet hálás – egyszer csak eljuthatnánk a magyarság teljes lélekszámához. De ekkor már nem csak az olvasásról folyik a szó. Vissza a témához!)

Hogy ebben az országban (is) mindig több volt a tehetséges író, mint a tehetséges olvasó? Az bizony meglehet. De azért a veleszületett tehetségtelenség hátrányaiból tanulással sokat le lehet dolgozni. És az elmúlt harminchárom évben rengeteget tanultunk. (Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: a Fancsikó és Pinta harminchárom éve jelent meg.)
Korszakalkotó életmûvekre szokták mondani, hogy soha többé nem lehet úgy írni, mint azelõtt. Ez is így van. De én most egészen eddig másról(?) beszéltem: soha többé nem lehet úgy olvasni, mint EP elõtt.
Köszönjük, professzor úr.



Veress Zsuzsa

(fotó: Burger Barna)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :