[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Értjük egymást - Rozumieme si - Ne intelegem (1. rész)

szerző: Kovács Ágnes 2013-07-17

 

Értjük egymást - Rozumieme si - Ne intelegem  (1. rész)

 

A Rovás Polgári Társulás negyedszer rendezte meg a Rovás Nemzetközi Alkotótábort, amelyet hagyományosan három részben tartanak három helyszínen: a háromszéki Középajtán, Tihanyban és Kassán.

Az utazásról és a tábor eseményeiről szólva az alábbiakban napló formájában próbálom meg visszaadni az élményt, amelyben részünk lehetett.

 

 

Július 12., péntek

 

Kassáról a tervezett 8 órai indulási időponthoz képest a megjósolt 9.30 lett. Kilencen indultunk egy kisbusszal (Reste Község Önkormányzata jóvoltából) és két személyautóval. Az út kezdetén elég lassan haladtunk, sokszor megálltunk ilyen-olyan okból (tankolás, pisiszünet, matricavétel, kávészünet), de azért az első állomáshelyre, Berettyóújfalu vonatállomására a megbeszélt időben, kora délután, 13 órakor odaértünk. Igaz, a karaván egyik személyautóját, s benne Milan Špakot és feleségét, Máriát valahol elvesztettük, de ők bevártak minket az Ártánd - Bors határátkelőhelyen. Az állomáson felvettük Mayer Évát és Majoros Áront, akik Budapestről csatlakoztak hozzánk. 

 

A tavaly már kipróbált étteremben idén is kiadós ebédet ettünk, majd a határon való átkelés és pénzváltás után megindultunk a Partiumon át a hol rögös, hol sima úton Székelyföld felé. Nagyvárad érintésével a Király-hágón kapaszkodtunk fel a tetőre, s ott álltunk meg először egy kis pihenőre. A két évvel ezelőtti tanulság okán az ún. miccs nevű, fasírthoz vagy inkább csevabcsicsihez hasonlatos húsételt nem mertük megrendelni, maradtunk a jégkrémnél és a magunkkal hozott elemózsiánál. Az autóinkat árgus szemekkel figyeltük, mivel egyikünk elmesélte, hogy amikor a csíksomlyói búcsúba igyekezett a családjával, a hágó tetején lévő parkolóban kirabolták a személyautójukat (előtte betörték rajta az ablakot). 

 

Tájékozódva a Király-hágóról szóló ismeretanyagból, megtudtam, hogy az Erdély kapujának is nevezett Király-hágó a Réz-hegységben található, 582 méter magasságban. Innen lehet Kalotaszeg felé majd Kolozsvárra eljutni. A Király-hágónak nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális szerepe is nagy, hiszen kapcsolatot teremt a Partium és a történelmi Erdély között. Sokáig itt volt a Partium és Erdély határa, a kiegyezés után pedig az Erdély megnevezés helyett gyakran a Királyhágón túl-t használták. A reformátusok például ma is a Királyhágómellék megnevezéssel élnek a Partium és a Bánság együttes jelölésére (pl. Királyhágómelléki Református Egyházkerület).

Mivel Románia egyik legfontosabb főútja halad erre, ennek megfelelően az útviszonyok több mint kielégítőek.

 

 

Mivel az idő erősen haladt előre, úgy döntöttünk, hogy Körösfőn, e híres kalotaszegi település varrotasaiból vagy fafaragásos dísztárgyaiból az útmenti kirakodóvásárban most nem vásárolunk, hanem haladunk tovább Kolozsvár felé. A korábbi években ittjártunkkor már láttuk Körösfőnek a csodás, 1764-ből való négy fiatornyas református templomát. Érdekes, hogy az egyik Bebek nevével, jelesül Bebek Györgyéével a felvidéki birtokain kívül itt is találkozhatunk, hiszen a falu az övé volt. 

 

Nagyenyeden sem időztünk soká. Az egykori szász alapítású és bizonyára rendezett Nagyenyed napjainkban elég lehangoló látványt nyújt a maga poros elhanyagoltságával és a mindenhová belógó kábelek szövevényével. Igaz, nagyobb pusztítást is túlélt már e város a századok során, hiszen hol a tatárok, hol a románok égették fel. Tudnivaló, hogy nagyhírű református kollégiumát Bethlen Gábor alapította, 1622-ben. Kiváló tanárok oktattak benne, és sok híres ember került ki a falai közül. (A Bethlen Gábor Kollégium legendás nevelő munkájáért 2003-ban Magyar Örökség díjat kapott.)

Jókai Mórnak A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése az 1700-as években a város védelmében elesett diákokról szól.

Napjainkban a közel harmincezres város magyar közössége alig 5 ezerre tehető. 

 

Szóval, ott tartottam az előbbi helyismertető előtt, hogy az idő előrehaladottsága miatt inkább Kolozsvár főterén álltunk meg. Persze, mielőtt Kolozsvárt elértük volna, újfent rácsodálkoztunk Bánffyhunyad híressé vált építményeire, cifra palotáira, amelyet a helyi gábor-cigányok építenek cégérként mutogatva ezzel tökélyre fejlesztett ácstudásukat, bádogos mesterségüket. 

Bánffyhunyadtól már csak 48 kilométerre volt Kolozsvár, Erdély történelmi központja és legjelentősebb, Bukarest után pedig a legnépesebb városa, ahová a kora esti órákban érkeztünk. Körbejártuk a főterét, megtekintettük az egy-két éve szépen restaurált Mátyás-szobrot (Fadrusz János alkotása – Szabó Oti szerint rövid a ló teste), néhányan, akik még nem látták, Mátyás királyunk szülőházát is megtekintették. (Ebben a városban született Bocskai István fejedelem is). Megittunk egy kávét az egyik kávéházban, de az ottaniak már nem beszélték a nyelvünket. Általában elmondhatjuk, hogy az utcán sem hallottunk magyar szót. Nem is csoda, hiszen a legutolsó, 2011-es adatok szerint 60 ezerre tehető a magyar lakosság aránya, amely a több mint 300 ezres városban nem egész 20 százalékot jelent.

 

 

Már erősen sötétedett, amikor elhagytuk Kolozsvárt, és hosszú zötykölődést és egy kis eltévedést követően befutottunk Torockóra. Itt volt a szállásunk a helyi unitárius egyháznak és fiatal lelkészének, Csécs Márton Lőrincnek köszönhetően. Mielőtt azonban álomra hajtottuk volna fejünket, a Szarvas Vendéglőben könnyűnek éppen nem mondható, bőséges vacsorával vártak bennünket (tárkonyos levessel és töltött káposztával). Torockóról azoknak, akik még nem jártak ott elmeséltük, hogy ez az a hely, ahol a nap látszólag kétszer kel fel. Ez pedig a nap járásának útjában magasodó Székelykőnek köszönhető, mert miután a nap felkel, ismét elbújik a hegy mögé, hogy aztán újra előbukkanhasson mögüle. Persze, ez a téli időszakban látványos igazán, amikor az első napsugaras hajnal után ismét teljesen sötétbe borul a település.

Erdély legnyugatibb székely végvára (a Várkőn valaha vár állott) és talán legszebb faluja, Torockó, nem csak erről nevezetes: a valamikori bányászvárosban vaskövet fejtettek, így gazdag magyar és betelepített német lakosság élt itt. Mindezt tükrözi a csodálatos házakból felépülő utcasor, amelynek köszönhetően Torockó 1999-ben Europa Nostra-díjat kapott.


 

Július 13., szombat

Másnap folytattuk utunkat a Székelyföld belseje felé. Egyetlen megállóhelyet tűztünk ki magunk elé: Segesvárt. Kellemesen meglepett, hogy a várba felvezető út előtt már nem szedtek parkolójegyet (tavaly bizony jól átvertek minket).

Fenn az óváros főterén azonnal feltűnt, hogy az elmúlt évhez képest sokat változott Segesvár történelmi városrésze. Megnyugtató volt ezt látni, hiszen 1999 óta a város történelmi központja a világörökség része. Rendbe hozták a házakat, mi pedig megérkezésünkkor kiültünk egy kávézó teraszára, hogy onnan vegyük alaposabban szemügyre a változásokat.

Nemcsak Prágának, de Segesvárnak is van óratornya, amelyet a 14. században építettek. Tizenkét apostol ezüst szobra forog benne körbe. A szobrokat 1601-ben elrabolták, de 1648-ban pótolták őket. A Szent Miklósnak szentelt vártemplom a hegytetőn áll. Ezt a 13. században a domonkosok építették, majd később átépítették. Mellette az egykori Aranyművesek tornya helyén a 19. században épített temetőkápolna áll. Ennek közelében az országos hírű szász evangélikus gimnázium épülete emelkedik. A Várhegyre egy 178 fokból álló diáklépcső vezet fel, amelynek eredetijét 1642-ben építették.

Magyarul már itt sem beszéltek, de nagyon sok német turista jár Segesvárra, a néhai szász városba. Sokat szenvedett a város azóta, hogy II. Géza király betelepíttette ide a szászokat. A tatárok is pusztították. Később a Várhegy felső részét falakkal és tornyokkal fokozatosan megerősítették. 1350-ben felépítették a vártemplomot, amelyet a 15. században kétszer is átépítettek. Ekkor Segesvár már szabad királyi város volt.

A várat török a lerombolta, de még a 16. században helyreállították azt. Majd ismét dúlta a török, aztán Bocskai hadai, utána Kemény János ostromolta. Aztán a 17. században megérkezett a pestis, melyet egy tűzvész követett.

Voltak azért fényes időszakok is, hiszen itt választották fejedelemmé 1630-ban I. Rákóczi Györgyöt, 1657-ben Rhédey Ferencet, 1658-ban Barcsay Ákost. Aztán jöttek a kurucok, s elfoglalták, lerombolták a várost. Ekkor pusztult el a 14 bástyából 5, és maradt 9. (Egyébként mindegyik torony a védelmére kijelölt céh nevét viseli). Majd ismét a pestis tombolt, és megint a tűzvész...

Mint ismeretes, az 1848–49-es szabadságharc és forradalom idején a segesvári csatában tűnt el Petőfi, akinek a város mellett egy emlékhelyet létesítettek.

Innen egyenesen Középajtára igyekeztünk, hogy még jóval vacsora előtt megérkezhessünk. Ez szerencsére sikerült is. Már a harmadik éve egy statikailag veszélyes és - elméletileg - lezárt hídon keresztül jutunk oda, araszolva és remegve (nehogy épp akkor szakadjon le a híd, amikor átmegyünk rajta) értük el a 600 lelkes erdővidéki zsákközséget. A viszontlátás első, örömteli pillanatai után ki-ki ment a saját ill. az évek óta kijelölt szállásadója házához.

 

(Folyt. köv.)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :