[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Értjük egymást - Rozumieme si - Ne intelegem (4. rész)

szerző: Kovács Ágnes 2013-07-25

 

Értjük egymást - Rozumieme si - Ne intelegem  (4. rész)

 

Július 20., szombat
 

A hazaút napján hajnali ötkor keltünk, hogy korán elindulhassunk Középajtáról. Elbúcsúztunk szállásadóinktól, és Fogaras majd Szeben felé vettük az irányt, hogy elérjük Vajdahunyadot, illetve Hunedoarát.
 

A várost körülvevő dombokon bányatevékenység folyik, óriási meddőhányók magasodnak arrafelé. Ronda, lepusztult ipartelepek szegélyezték a városba bevezető utat. Olyan volt az egész, mint egy bezárt bányaterület vagy magnezitüzem. Persze, nincs is mit csodálkozni a látványon, hiszen a terület a második világháború után Románia egyik legnagyobb vas- és acélkohászati központja lett. Sőt már a 15. században is bányásztak itt vasat és aranyat.

 

A külvárost lakótelepi tömbházak képezték. Nem is tudom, van-e Vajdahunyadnak még történelmi óvárosa, mert a várkastély megtekintése után gyorsan elmenekültünk onnan. Vajdahunyad várára is egy teljesen váratlan helyen, egy lepusztult ipartelep szomszédságában találtunk rá. Tudnivaló, hogy a későbbi város helyén álló birtokot 1409-ben Luxemburgi Zsigmond Vajk kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta, amelyről később a család a nevét is vette. A család ezután átépítette vár mai elődjét, birtokközponttá. Hunyadi János kormányzósága alatt e várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. 1482-ben a várat hatalmas uradalmával együtt Corvin János kapta meg, aki Kinizsi Pálnak zálogosította el.
 

A vár régi dicsőségéből ma már semmi sem látható. Körülötte ősbozót, kaszálatlan, méteres fű és gaz. Később, a várudvarban széttekintve azt láttuk, hogy a vár körül az elmúlt rendszerben mindenütt gyárakat építettek, amelyek mára már tönkrementek, de romjaikat persze ott hagyták. Talán ez volt számunkra az első sokkhatás. Fejcsóválva haladtunk a várkastély felé, de látva azt, hogy a födémzete új, és hogy kívülről is több helyen restaurálták, bíztunk benne, hogy a kezdeti csalódottságunkért a várkastély szépsége kárpótol majd.
 
Hát nem így lett. Még inkább elkeseredtünk, amikor a 20 lejes (5 eurós) belépődíj megvétele után szétnéztünk. Szó szerint, csak néztünk széjjel, mert látni nem láttunk semmit. Kerestük a magyar nyelvű feliratokat. A kapunál állt egy tájékoztató automata, amelyben magyar szöveg is volt, de mivel gót betűkkel írták, alig lehetett elolvasni. Az egyes helyiségek bejáratán még voltak háromnyelvű feliratok, de ezeken kívül sehol semmi.
Azonnal látszott, hogy a várkastélyt nem tudják mire használni. Az egyik reneszánsz teremben volt egy gyenge képzőművészeti kiállítás Vajdahunyad vára témában, meg néhány kiállított tárgy, és volt kínzókamra, lovagterem, de egyébként az összes helyiség üres. Minden elhanyagolt, poros, koszos. Igénytelenség és nemtörődömség mindenütt. Pedig folyton jöttek a látogatók, gondolom, bennük nincs hiány (a parkolóhelyekből annál inkább).

Summa summárum, Vajdahunyad vára elveszett, nincs mit rajta nézni. A tőle 20 kilométerre fekvő magas Déva vára mellett pedig már csak elhaladtunk, annyira elment a kedvünk a nézelődéstől.

 

 

Következő úti célunk Arad volt. Szerettük volna megtekinteni a 13 aradi vértanú emlékhelyét, de nem találtuk. Közben alkalmunk volt látni Arad külvárosát, amely ismét csak a lepukkant ipari város benyomását keltette. Amikor beértünk Arad központjába, a főutcája már rendezettnek tűnt, ám a mellékutcák porosak és koszosak voltak, nagyon sok régi, valószínűleg még magyarok építette, lakatlan és rossz állapotban lévő házzal.
Hosszas keresgélés és kérdezősködés után végül megtaláltuk azt az emlékművet, amelyet Zala György alkotott az aradi vértanúk emlékére. (Arad a kivégzéseket illeti nagy múltra tekint vissza: 1131-ben itt végeztette ki II. Béla felesége a férje megvakításában bűnös 68 főurat.)
A helyet, ahol 1849. október 6-án az aradi vértanúkat végezték ki, 1881-ben kőobeliszkkel jelölték meg. A vértanúk városközpontban álló emlékművét, Zala (Mayer) György Szabadság szobrát 1922-ben a románok ledöntötték, és csak 2004-ben állították fel újra (nem az eredeti helyén, a Főtéren, hanem a Tűztorony előtti egykori madárpiacon, együtt egy modern, román diadalívvel).

 

 

Úgy gondoltuk, az utolsó, utazós napunkat megfűszerezzük még egy-két látnivalóval. Tehát, irány a Hortobágy!
Amikor odaértünk, azonnal be is fizettünk egy másfél órás lovasszekerezésre a pusztán, amely során megmutatták nekünk a „seggenülőben” delelő racka juhokat, a nóniusz ménest, a szürkemarha csordát, a mangalica kondát, a gémeskutakat. A csikósok bemutatót tartottak, pattogtatták az ostoraikat, lefektették és felültették a lovaikat, még rájuk is álltak. Volt ökrös fogat is, meg fürdőző bivalycsorda. Megtekinthettük az istállóban a csodás paripákat, és a kilenclyukú híd mellett lévő, 300 éves múltra visszatekintő Hortobágyi Csárda étteremben tájjelegű ebédet ettünk, majd hazautaztunk.
 

Hát így ért véget a IV. Rovás Képzőművészeti Alkotótábor.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :