[kapcsolat]   husken

ÉLŐ ZENE

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

„Értjük egymást – Rozumieme si – Ne intelegem“ ötödször (1. rész)

szerző: Kovács Ágnes 2014-07-22

 

„Értjük egymást – Rozumieme si – Ne intelegem“ ötödször (1. rész)

 

A moldvai csángóknál jártunk

 

Az alkotótáborról szóló tudósításunkat rendhagyó módon in medias rex kezdjük. Nem ragaszkodunk az időrendi sorrendhez, így most a Moldovában lévő Lábnyik településen szerzett élményeinket osztjuk meg a Rovart olvasóival.

 

Módunkban állt eljutni a moldvai csángókhoz, de hogy ne menjünk üres kézzel, Lábnyikon Kovács Oszkár felvidéki fotósorozatával kedveskedtünk a gyerekeknek a Moldvai Csángómagyar Szövetség házában. Vendéglátónk az óriási küldetéstudattal és áldozatkészséggel megáldott Ferencz Éva oktatásért felelős koordinátor volt, aki sokat mesélt a moldvai csángó-magyarokról. 

 

Mesélt kilátástalan és nyomorúságos életükről, amelyből első látásra úgy tűnik, nincs kiút. Hiszen még 2014-ben is, az Európai Unió és — tegyük hozzá bátran — a Vatikán aszisztenciája mellett a legelképesztőbb módokon folyik a román állam soviniszta ténykedése e népcsoporttal szemben. Például nincs joguk magyarul prédikáló papokhoz (a csángó-magyar származásúak is egy teljes agymosáson mennek át Iasban, a papi teológián és mire kikerülnek, megtagadják nyelvüket és kultúrájukat és saját népük ellen munkálkodnak. Az oltár elől azt prédikálják, hogy a magyar az ördög nyelve, és vétkezik az, aki ezen a nyelven megszólal). Pedig a világ talán legvallásosabb népcsoportja már az 1600-as évektől kezdődően azért folyamodik a mai napig folyton folyvást a Vatikánhoz, hogy biztosítsanak számukra magyar papot, de még válaszra sem méltatják őket. De hát “hogyan gyónjak oláhul, ha magyarul vétkeztem?” — teszi fel a kérdést egy egyszerű csángó-magyar. Azt talán mondanom sem kell, hogy román iskolába járnak a csángó-magyar gyerekek, ahol semmit, vagy hamis tanokat sulykolnak beléjük a magyar kultúrából és történelemből. Csak a délutáni magyar iskolában áll módjukban magyarul tanulniuk, amelyet Lábnyik mellett több településen is Ferencz Éva és kollégái koordinálnak. Megfizethetetlen az ő 24 órás munkájuk, amivel az elmúlt években felépítették és kialakították a több mint harminc magyar házat, s most ez a folyamat különféle okok — köztük rágalmak — miatt megtorpanni látszik. 

 

Itt kívánkozik annak elmondása, hogy a mi Rovás csoportunk tavaly hallott egy előadást Tornay Krisztinától, aki már évek óta missziós tevékenységet folytat a moldvai csángóknál. Krisztina, vagy másképpen Petra nővér Rovás tag, aki nagy szeretettel, de józan kritikával is tudott beszélni róluk. Már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy segítségével egy év múlva ellátogathatunk a csángókhoz, hogy megtapasztalhassuk a beszámolójában hallottakat. Persze, egyetlen ott töltött nap és éjszaka nem volt, nem lehet elegendő ahhoz, hogy objektív képet kapjunk róluk, de a látottak azért magukért beszéltek. 

A még mindig önfenntartó csángók közül csak az öregek kapnak nyugdíjat, ám, ha eltávoznak, kiesik a biztos jövedelemforrás, amely napi létfenntartási gondokat okoz majd a még mindig sok gyermeket vállaló családokban. Ezt elkerülendő a fiatalok és a családfők külföldre — Spanyolországba, Olaszországba, Dél-Afrikába — mennek dolgozni, és az 1200—2000 eurós havi keresetüket bankszámlára helyezik, amelyről itthon a feleség bőven és mértéktelenül, nem érezve a pénz súlyát, merít. Ez a helyzet abszurd és sokszor groteszk állapotokat teremt, amely a szociológusok számára egy eddig egyáltalán nem vizsgált, ismeretlen kutatási területet nyit meg. 

 

A Moldvai Csángómagyar Szövetség lábnyiki házának udvarán játszó gyerekek egymás között már románul beszélgetnek, alig ismerik szüleik, nagyszüleik és felmenőik nyelvét és kultúráját, de csodás csángó énekeket tudnak — természetesen hibátlan magyar kiejtéssel és szöveggel. Csak ámultunk a hintázó gyerekek dalolását hallgatva. 

 

Hosszan lehetne még írni a moldvai csángóknál szerzett, inkább lehangoló, mint pozitív  tapasztalásokról. A csángó-magyaroknál tett látogatás sokunkat mélyen megérintett látva a mélyszegénységben és kilátástalanságban, elnyomásban tengődő embereket. A kulcsmegoldás — szerintem — mindenekelőtt a magyarul miséző és magyar, vagy még inkább csángó-magyar érzelmű papok, a magyar iskola lenne. És innen kiindulva lassan, nagyon lassan megindulna a kikecmergés ebből a posványból. 

 

De addig is, amíg ez nincs így, nem lehet így, mert a hatalom nem engedi, beszélni, írni kell erről az áldatlan állapotról és hírül kell adni a lehető legtöbb irányba, mielőtt  végleg eltűnik egy népcsoport Európa térképéről. 

 

Fotók: Borisza József, Ľuda Benková, Kovács Oszkár, Szabó Ottó, Eva Tkáčiková, Tornay Krisztina

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :