[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

„Értjük egymást – Rozumieme si – Ne intelegem“ ötödször (1. rész)

szerző: Kovács Ágnes 2014-07-22

 

„Értjük egymást – Rozumieme si – Ne intelegem“ ötödször (1. rész)

 

A moldvai csángóknál jártunk

 

Az alkotótáborról szóló tudósításunkat rendhagyó módon in medias rex kezdjük. Nem ragaszkodunk az időrendi sorrendhez, így most a Moldovában lévő Lábnyik településen szerzett élményeinket osztjuk meg a Rovart olvasóival.

 

Módunkban állt eljutni a moldvai csángókhoz, de hogy ne menjünk üres kézzel, Lábnyikon Kovács Oszkár felvidéki fotósorozatával kedveskedtünk a gyerekeknek a Moldvai Csángómagyar Szövetség házában. Vendéglátónk az óriási küldetéstudattal és áldozatkészséggel megáldott Ferencz Éva oktatásért felelős koordinátor volt, aki sokat mesélt a moldvai csángó-magyarokról. 

 

Mesélt kilátástalan és nyomorúságos életükről, amelyből első látásra úgy tűnik, nincs kiút. Hiszen még 2014-ben is, az Európai Unió és — tegyük hozzá bátran — a Vatikán aszisztenciája mellett a legelképesztőbb módokon folyik a román állam soviniszta ténykedése e népcsoporttal szemben. Például nincs joguk magyarul prédikáló papokhoz (a csángó-magyar származásúak is egy teljes agymosáson mennek át Iasban, a papi teológián és mire kikerülnek, megtagadják nyelvüket és kultúrájukat és saját népük ellen munkálkodnak. Az oltár elől azt prédikálják, hogy a magyar az ördög nyelve, és vétkezik az, aki ezen a nyelven megszólal). Pedig a világ talán legvallásosabb népcsoportja már az 1600-as évektől kezdődően azért folyamodik a mai napig folyton folyvást a Vatikánhoz, hogy biztosítsanak számukra magyar papot, de még válaszra sem méltatják őket. De hát “hogyan gyónjak oláhul, ha magyarul vétkeztem?” — teszi fel a kérdést egy egyszerű csángó-magyar. Azt talán mondanom sem kell, hogy román iskolába járnak a csángó-magyar gyerekek, ahol semmit, vagy hamis tanokat sulykolnak beléjük a magyar kultúrából és történelemből. Csak a délutáni magyar iskolában áll módjukban magyarul tanulniuk, amelyet Lábnyik mellett több településen is Ferencz Éva és kollégái koordinálnak. Megfizethetetlen az ő 24 órás munkájuk, amivel az elmúlt években felépítették és kialakították a több mint harminc magyar házat, s most ez a folyamat különféle okok — köztük rágalmak — miatt megtorpanni látszik. 

 

Itt kívánkozik annak elmondása, hogy a mi Rovás csoportunk tavaly hallott egy előadást Tornay Krisztinától, aki már évek óta missziós tevékenységet folytat a moldvai csángóknál. Krisztina, vagy másképpen Petra nővér Rovás tag, aki nagy szeretettel, de józan kritikával is tudott beszélni róluk. Már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy segítségével egy év múlva ellátogathatunk a csángókhoz, hogy megtapasztalhassuk a beszámolójában hallottakat. Persze, egyetlen ott töltött nap és éjszaka nem volt, nem lehet elegendő ahhoz, hogy objektív képet kapjunk róluk, de a látottak azért magukért beszéltek. 

A még mindig önfenntartó csángók közül csak az öregek kapnak nyugdíjat, ám, ha eltávoznak, kiesik a biztos jövedelemforrás, amely napi létfenntartási gondokat okoz majd a még mindig sok gyermeket vállaló családokban. Ezt elkerülendő a fiatalok és a családfők külföldre — Spanyolországba, Olaszországba, Dél-Afrikába — mennek dolgozni, és az 1200—2000 eurós havi keresetüket bankszámlára helyezik, amelyről itthon a feleség bőven és mértéktelenül, nem érezve a pénz súlyát, merít. Ez a helyzet abszurd és sokszor groteszk állapotokat teremt, amely a szociológusok számára egy eddig egyáltalán nem vizsgált, ismeretlen kutatási területet nyit meg. 

 

A Moldvai Csángómagyar Szövetség lábnyiki házának udvarán játszó gyerekek egymás között már románul beszélgetnek, alig ismerik szüleik, nagyszüleik és felmenőik nyelvét és kultúráját, de csodás csángó énekeket tudnak — természetesen hibátlan magyar kiejtéssel és szöveggel. Csak ámultunk a hintázó gyerekek dalolását hallgatva. 

 

Hosszan lehetne még írni a moldvai csángóknál szerzett, inkább lehangoló, mint pozitív  tapasztalásokról. A csángó-magyaroknál tett látogatás sokunkat mélyen megérintett látva a mélyszegénységben és kilátástalanságban, elnyomásban tengődő embereket. A kulcsmegoldás — szerintem — mindenekelőtt a magyarul miséző és magyar, vagy még inkább csángó-magyar érzelmű papok, a magyar iskola lenne. És innen kiindulva lassan, nagyon lassan megindulna a kikecmergés ebből a posványból. 

 

De addig is, amíg ez nincs így, nem lehet így, mert a hatalom nem engedi, beszélni, írni kell erről az áldatlan állapotról és hírül kell adni a lehető legtöbb irányba, mielőtt  végleg eltűnik egy népcsoport Európa térképéről. 

 

Fotók: Borisza József, Ľuda Benková, Kovács Oszkár, Szabó Ottó, Eva Tkáčiková, Tornay Krisztina

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :