[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Év végére...

szerző: Petőfi Sándor; Zéesz 2011-12-29

 

Év végére...
Csak egy kis firka, egy megtörtént eset, elmesélve...

Valamit gyorsan, gyomorégésre

 
 
Hun hó, hun meg latyak közt, hun meg az Attila sógor szilvapálinkájának tegnapi bűvöletétől meg-megcsúszva, a nagy ünnepköszöntés után ballag emberünk a patikába a karácsony utáni első munkanapon. Csak úgy, recept nélkül kellene valami gyomorégésre. 
 
Megfeküdte a gyomrát a nagy jólét. Nem böjtölt már ünnep előtt se, ki tudott volna ellenállni a kamrában lógó finomságoknak így a disznótorok idején. Hát elcsapta a gyomrát, de rendesen. Megint elmúlt karácsony, ma még a visszaváltandó palackhalom is rá vár, meg kicserélni a két számmal kisebb papucsot, amit az asszony vett neki. Egész napokat üldögélt a tévé előtt, sorra tekergette ki a flaskók nyakát, nézte a jótékonysági koncerteket, imitt-amott belelapozott az újságba is, csupa szomorúság volt az egész világ idén is, csak erre jutott a végén. Mindig fenekednek ott az olajforrások vidékén, megint készül valami forrongás keletebbre, meg szinte mindenhol. Amint ezeket olvassa az ember, hát persze az is eszébe jut, még mindig nem fizette be az autója kötelező biztosítását, fizetetlen a villanyszámlája is, és mindez csak a karácsony miatt, mert ajándékot, azt venni kell, még ha részletfizetésre is. Most meg csúszkál az utcán gyomorégéssel, másnappal, kongó ürességgel a fejében, és csak arra tud gondolni, csak arra az átfázott arcú kisfiúra ott a kocsma sarkán, ott a templom mellett, ahonnan az előbb jött ki, mert be kellett menni egy gyógyitalra. 
 
Ott állt a kissrác, átmeneti kabátkában, lukas cipőben az ajtó mellett, és nagy kerek szemmel nézte a bent ülőket meg az anyját, aki bamba vigyorral állt a pultnál, beszélgetett egy bácsival, és igen ideges lett, mikor a gyerkőc azt mondta, hogy fázik és éhes. Kapott egy nyaklevest és kiküldték. Orrát az ajtó üvegéhez nyomva bámulta a villódzó karácsonyi díszítést a whiskyreklám mellett. Emberünk megállt, visszafordult. „Mikor ettél utoljára?“ – kérdezte a kisembert. „Tegnap délben, zsíros kenyeret“ – jött a halk válasz. „Várj meg itt!“ – mondta emberünk, és elrohant. 
 
Hirtelen elmúlt a szédülése, a fejfájása, meg minden nyavalyája. Rohamléptekkel befutott az első működő talponállóba, két sonkás kiflit megmelegíttetett, hozzácsomagoltatott két banánt, meg egy kis tejcsokit. Ment vissza a kocsmához, sietve, ám a kissrác eltűnt. Fél óráig téblábolt még a városban, keresve a gyereket, a sonkás kiflik kihűltek, a banán laposra nyomódott a hóna alatt, a tejcsoki meg darabokra tört. A gyereket sehol nem találta. 
 
„Elmegy az utolsó buszom is” – villant az agyába, aztán rohant a buszra. Zötyögött hazafelé, megint előjött a gyomorégés, a fejfájás, meg minden gondjának sötét terhei, részletfizetési számlák és büntető kamatok megfizetéséről értesítő felszólítások hullottak rá, aztán egy élesebb fékezésnél felriadt. Éppen jókor, hazaért. A csomag laposra nyomva a hóna alatt még most is nyomorodott. Felnyitotta a szemetest, undorodva dobta el, mintha a saját gyengeségétől akart volna szabadulni. Hazaért, és rájött, a papucsot se cserélte ki, az üvegeket meg már nem veszik vissza, késő van, helyben bezárt a bolt. Lefeküdt hát a tévé elé, és morogva kért egy kiskanál szódabikarbónát meg egy nagy pohár keserűvizet. Amíg ment a híradó, eszébe jutott a gyerek. Félálomba csúszott lassan, és bajsza alatt annyit morgott – „Ha holnap megtalálom, elviszem ebédelni. Az az öt eurós, amibe egy ebéd kerül, nem csap agyon. Csak múljon el a gyomorégésem holnapra.“
 
Örökérvényű

 

Petőfi Sándor: Az apostol

 

című költeményének egyik megrázó részlete
 
Csendes kivűl a nagy világ,
Csendes belűl a kis szoba,
Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
Csak néha sóhajt ott benn az anya.
A kisfiú halkan fölűl az ágyon,
Falhoz támasztva bágyadt tagjait,
S rimánkodólag, mintha temető
Földéből jőne a hang, így susog:
„Apám, ehetném!
Erőködöm, hogy elaludjam,
Erőködöm, de el nem alhatom;
Apám, az éhség fáj, adj kenyeret,
Vagy csak mutasd meg, az is jólesik.”
 
 
„Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
Kakastejjel sütött fehér cipót.”
„Inkább ma száraz barna kenyeret,
Mint holnap lágy fehér cipót, apám,
Mert holnapig meghalhatok,
Meg is halok, tudom...
Olyan sokáig nem jön az a holnap.
Mióta mondod azt a holnapot,
S mindig ma van, mindig csak éhezem!
Vajon ha meghalunk, apám,
Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?”
 
 
„Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.”
 
 
„Ugy én ohajtom a halált, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá...
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!”
 
 
Ki mondja ártatlannak
A gyermeket?
Hol a tőr, hol van a kard, amely
Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
Sebet vón képes ejteni,
Mint apja szívén ejtett
E gyermek ajaka?
Szegény apa!
Tartóztatá magát,
De könnye hirtelen kicsordult,
S ő arcához kapott
S azt megtörölte reszkető kezével,
Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
Feccsent reá a vér!
 
 
Ő a panaszhoz nem szokott, de most
Kitört belőle ellenállhatatlanúl:
„Oh ég, isten! mivégre alkotál?
Miért nem hagytál ott a semmiségben,
Amelybe lelkem testem visszavágy?
Vagy embernek miért teremtél
És mért adál családot,
Ha már azt nem táplálhatom
Saját véremmel, mint a pelikán?...
De állj meg ajkamon, szó,
Az isten tudja, mit cselekszik,
Magas tervébe nem lát a vak ember,
S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.
Rákülde a tengerre engem,
Lelkembe tette az iránytűt,
Amerre ez vezet, megyek. –
Nesze, fiam, nesze
E kis darab kenyér, egyél,
Edd jóizűn, ez a végső darab,
Holnapra szántam s ha most megeszed,
A jó ég tudja, holnap mit eszel.”
 
 
Mohó örömmel
Kapott a kisfiú utána,
Az ágyra visszaguggolt,
S oly jóizűen falatozta
Az istenadta száraz kenyeret,
Hogy csillogott belé szeme,
Mint két szerelmes szentjánosbogár;
S midőn a végső falatot
Lenyelte, ráborúlt az álom,
Mint völgyre a napalkonyat köde,
S lehajtá a párnára kis fejét,
S aludt, és álmodott mosolygó arccal...
Vajon mit álmodott, miről?
Koporsóról-e vagy kenyérről?

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :