[kapcsolat]   husken

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

Szathmári Hamvas

 

ŐsziFeszt

 

rákóczi 112

 

WMU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Freud a kultúráról

szerkesztette: SZABÓ OTTÓ, 2009-01-20

Gabriel von MaxAz ember már rég a mindenhatóság és mindentudás eszményképét fejlesztette ki magában, melyet isteneiben testesített meg. Nekik tulajdonított mindent, ami elérhetetlennek tûnt, vagy tiltott volt. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezek az istenek kultúrideálok voltak.


Gabriel von Max





3





4





5

Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában

Az ember úgyszólván egyfajta istenprotézissé vált, igazán nagyszerûvé, ha összes segédeszközeire támaszkodik, amelyek viszont nem nõttek össze vele és alkalomadtán még sok gondot okoznak neki. Ne feledjük azonban, hogy a mai ember istenhez való hasonlóságában nem érzi magát boldognak.

Szóval, egy ország kultúrfokát akkor ismerjük el, ha azt találjuk, hogy benne minden gondozott és célszerûen ellátott, ami alkalmas a föld emberi kihasználására és megvédésére a természeti erõktõl, tehát röviden összefoglalva: hasznos. Az ilyen országban szabályozzák az áradással fenyegetõ folyók medrét, vizüket csatornákon vezetik oda, ahol nélkülözik. Mûveljék gondosan a földet és vessék be olyan növényekkel, melyek termesztésére alkalmas, hozzák szorgosan felszínre a mélység ásványi kincseit, és dolgozzák fel az igényelt szerszámokká és eszközökké.
Legyen bõséges, gyors és megbízható közlekedési eszköz, a vad és veszélyes állatokat pusztítsák ki, a háziállatokká szelídítettek tenyésztése virágozzék. Azt is kulturális eredményként fogadjuk el, ha azt látjuk, hogy az emberek gondoskodása olyan dolgokra is kiterjed, melyek egyáltalán nem hasznosak; inkább haszontalannak tûnnek; például ha egy városban a játszótereken és a tiszta levegõt biztosító parkokban virágágyak is vannak, vagy ha a lakások ablakait virágcserepekkel díszítik.

Csakhamar észrevesszük: az a haszontalanság, melynek értékelését a kultúrától elvárjuk, a szépség; megköveteljük, hogy a kultúrember a szépséget tisztelje, úgy a természetben mint a keze munkájával elõállított mûtárgyakon. Nagyon távol állunk attól, hogy a kultúra iránti igényünk ezzel kimerült volna. Megkívánjuk, hogy a tisztaság és rend jeleit is láthassuk.

Amíg a természettõl tisztaságot nem várhatunk, a rendet inkább a természettõl lestük el; a nagy asztronómiai szabályosságok megfigyelése adta az embernek nemcsak a mintát, hanem az elsõ támpontot is ahhoz, hogy bevezesse a rendet életébe.

A rend egyfajta ismétlési kényszer, mely egyszeri beütemezéssel határozza meg, mikor, hol és hogyan kell valamit tennünk úgy, hogy minden azonos esetben már ne tétovázzunk és habozzunk. A rend jótéteménye teljesen tagadhatatlan, lehetõvé teszi az embernek a tér és idõ legjobb kihasználását, mialatt lelki erõit kíméli. Jogos volna elvárni, hogy az emberi tevékenységben kezdettõl fogva és kötetlenül a rend érvényesüljön. A valóságban azonban nem ez a helyzet, az ember sokkalta inkább a hanyagságra, a szabálytalanságra és a megbízhatatlanságra hajlamos, rengeteg fáradságába került, míg a mennyei mintaképek utánzására nevelõdött.

Szépség, tisztaság és rend.
A szépség, a tisztaság és a rend különleges helyet foglalnak el a kulturális követelmények között.
A kultúra nemcsak a hasznot veszi figyelembe, de a rend haszna teljesen nyilvánvaló.

A kultúrát semmi más jellegzetességével nem tudjuk jobban meghatározni, mint hogy megbecsüli és gondozza a magasabb lelki tevékenységeket, az intellektuális, tudományos és mûvészi teljesítményeket, azt a vezetõ szerepet, melyet az emberek az eszméknek engedtek át. Ezen ideák között elsõ helyen állnak a bonyolult vallási rendszerek, a filozófiai spekulációk és azok a képzetek, amelyek az egyén, a nép, az emberiség tökéletességérõl szólnak.
Mindezek lélektani levezetését nehezíti, hogy ezek az ideák nem függetlenek egymástól, sokkal inkább bensõségesen összefonódnak.

Ha csupán csak azt feltételezzük, hogy minden emberi tevékenység hajtórugója a két egymásba folyó célra, haszonra és örömnyerésre irányul, akkor ugyanezt érvényesnek kell tartanunk az itt említett kulturális megnyilvánulásokra is, noha ez csakis a tudományos és mûvészeti tevékenység esetében látható be könnyen.
E vallásos és filozófiai rendszerek értékítéletei, - akár valaki az emberi szellem legmagasabb teljesítményét keresi bennük, vagy fájlalja, mint tévedéseket - különösen uralkodó jellegük a kultúra virágkorát jelenti.

Végül a kultúrának utolsó, de biztos nem a legjelentéktelenebb vonását abban kell értékelnünk, hogy milyen módon szabályozottak az emberi kapcsolatok, a szociális kapcsolatok, melyek az embert mind szomszédot, mint munkaerõt, mint egymás szexuális tárgyát érintik. Talán azzal a magyarázattal kezdhetjük, hogy a kulturális elem azzal az elsõ kísérlettel adódott, hogy ezeket a szociális vonatkozásokat szabályozza. Ha ilyen kísérlet elmaradna, akkor e kapcsolatok az egyén önkényének volnának alávetve, azaz a fizikailag erõsebb érdekei és ösztönrezdületei határoznák meg azokat.
Ezen semmit sem változtatna, ha az erõsebb a maga részérõl egy még erõsebbet találna.

Az emberi együttélés csak akkor lehetséges, ha kialakul a többség, mely erõsebb, mint az egyes ember, és minden egyessel szemben összetart. Ennek a közösségnek a hatalma most már mint “jog” helyezkedik szembe az egyén hatalmával, melyet mint “durva erõszakot” elítél. Az egyén hatalmának helyettesítése a közösségével, ez a döntõ kulturális lépés.
Lényege abban áll, hogy a közösség tagjai vágyaik kiélésében korlátozzák magukat, mialatt az egyén soha nem ismert ilyen korlátot.

A következõ kulturális követelmény tehát a törvényé, azaz annak a biztosítása, hogy az egyszer adott jogrend az egyén javára ne legyen ismét áthágható. Ezzel a joggal még nem döntöttünk az igazság etikai értékérõl. Úgy tûnik, hogy a kulturális fejlõdés további útja arra halad, hogy ez a jog többé ne egy kis közösség – kaszt, népréteg, néptörzs – akaratnyilvánítása legyen, akik másokkal és talán szélesebb kört magába foglaló tömegekkel megint csak úgy viselkedjenek, mint egy hatalmaskodó individuum. A végeredménynek olyan jognak kell lenni, amelyhez mindenki ösztönáldozatával járul hozzá. És senkit sem hagy durva erõszak áldozatául esni.
Az egyéni szabadság nem kultúrkincs. A legnagyobb a történelmet megelõzõ korban volt, bár akkor többnyire érték nélküli, mert az individuum alig volt képes megvédeni azt.

A kultúra fejlõdése során a szabadság korlátozása szükségszerû és a törvényesség azt követeli, hogy senki se legyen kivétel ezen korlátozások alól.
Ami idõnként valamely emberi közösségben mint szabadságra törekvés nyilvánul meg, lehet lázadás a fennálló törvénytelenséggel szemben, és így a kultúra további fejlõdésére kedvezõ, a kultúrával összeegyeztethetõ marad. Azonban származhat egy, a kultúrától meg nem szelídített személyiségtõl, és így alapjává válik a kultúraellenességnek.

A szabadságvágy tehát vagy a kultúra meghatározott formái és igényei ellen irányul, vagy általában a kultúra ellen. Nem tûnik úgy, hogy az embert valamiféle befolyásolással rá lehetne bírni, hogy természete a termeszévé alakuljon. Egyéni szabadságigényét a tömeggel szemben mindig védeni fogja. Az emberiség küszködésének nagy része a köré az egyetlen feladat köré gyûlik, hogy célszerû, azaz boldogító egyezséget találjon az individuális és a kulturális tömegigények között, sorsproblémáinak egyike, hogy ez az egyensúly a kultúra meghatározott alakulása mellett elérhetõ-e, vagy pedig a konfliktus kibékíthetetlen.


A kissé leegyszerûsített szöveget Gabriel von Max mûveivel illusztráltam.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: fred e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-02-27
szóval: szlovákok voltak legelõször, meg románok, meg szerbek. Azokból lettek a majmok, azokból a magyarok, majd belõlük a többi ember és a teknõsbékák. Galapagosz szigetén. A sok Gaál nevû magyar ezen õsi törökség hordozója. Ja, hogy a törökökrõl meg ne feledkezzünk...
név: mecénás e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-02-20
Egyiket sem olvastam. A Leonardo-elemzésrõl viszont igen. S érdekes, mert egy fordítási hiba miatt az egész alapjaiban megdönthetõ. A pszichoanalitikusok a szexuális vetületen keresztül vizsgálják az emberi fejlõdést, a személyiség alakulását (pszichoszex.fejl.). Esetleg Róheim Gézát is lehet ez ügyben olvasgatni. A freud-i eredendõ bûn definíció egy kicsit lecsupaszítva? Elsõ "szexuális élményünk" a születés, az anya nemiségével való közös-ség. S mily érdekes? Az anya-gyermek kapcsolat késõbb is mily fontos? És akkor még belekeverhetnénk Elektrát és Oidipuszt is. S belegondolt csak úgy mellékesen valaki, hogy az almaevés utáni elsõ reakció mi volt? A másik másságának felismerése, s hopp, mindjárt a szemérmesség megjelenése, szégyenlõsség és takargatás.
A Darwin-elemzésrõl semmit nem leltem.
Kérésként: tud valaki linket, ahol ezek olvashatók?
név: kukk e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-02-11
Ja, arra gondolsz, amit evolúciónak hívnak? Hogy a magyarok egy csoportjából, amit õ lezserül emkápénak nevez - fejlõdtek ki a majmok?
név: MS e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-02-10
Azt hiszem, jó képeket tettetek fel Freudhoz. A századforduló dekadens mûvészete engem mindig is érdekelt, kár, hogy nem nagyon dolgoztátok fel. Az elsõ kép, a majmokkal Darwint hozza közelebb. Ismeritek Darwin elemzését a magyarokról?
név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-02-10
Igen, egyetértek. Dezsavû-érzésem volt, amikor olvastam, ezért tettem fel. Fõleg, amit az isteneinkrõl mond, azt érzem nagyon a sajátomnak. Olvastad a Leonardo-elemzését?
név: mecénás e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-02-10
A "szöveg" olyan sokat mondva semmitmondó. Érdekes gondolatokat vet fel, de inkább altató, mint megfogó.
A kultúra alapvetõen egy mese, ami egy emberi közösség létét határozza meg, megnyilvánulásai pedig azt a rendszert építik fel, ahogy ez a közösség a mesét valóságosan megéltté teszi.
A szépség, a jóság, az érték alapvetõ mértékei annak, hogy mit tekintenek barátnak, hasznosnak, szükségesnek, és amik ebbõl kilógnak, azok alkotják az ellenség fogalmat. Az ellenség sorsa pedig nyilván a pusztulás és a pusztítás. A rend és a rend védelme azért szükséges, hogy ez a szétválasztottság fennmaradjon.
Hogy mégis hamis az egész kép? Az emberektõl függetlenül kialakult és fejlõdõ környezetet csodáljuk, mégis pusztítjuk. A pozitív értékek forrását és hordozóját védjük (környezetvédelem) és mégis pusztítjuk. A védelem kevés megbecsülést kap, a pusztítás pedig enyhe büntetéseket von maga után.
Úgy gondolom, hogy amíg ehhez hasonló antagonisztikus ellentétek léteznek, addig igazi szabadságról és rendrõl sem beszélhetünk.
Addig emberi kapcsolataink is olyanok, amilyenek.
Állíthatunk fel egyre több szabályt, ha nem vagy csak másképp tartjuk be ezeket.