[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Furcsa himnuszok Balatonfüreden

szerző: Kiss László 2011-03-01

 

Furcsa himnuszok Balatonfüreden

A közelmúltban ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját. 1823. január 22-én fejezte be Himnusz című költeményét Kölcsey Ferenc. Erkel zenéjével nemzeti imánk lett. Bizonyára nem én vagyok az egyedüli, aki már kapott meglepő hangvételű, a Himnuszt támadó e-mailt. Szentségtörés? Ma már mindent szabad? Vagy - igazi - liberális szemlélettel meg kell ismernünk ezeket a véleményeket, és gondolkoznunk kell rajtuk?
 

   Egyesek szerint Himnuszunk mindenre jó, csak éppen himnusznak nem. Az ő szemükben egy himnusznak lelkesítenie kell, tettekre sarkallani egy nemzetet. Aki meghallja, annak dagadjon a keble, forrjon egységbe a népével, nemzetével, legyen képes bármire, győzzön le minden akadályt. Győzzön le tehát mindent, vagy mindenkit. A magyar minden gondja, baja, dekadenciája a Himnuszban gyökerezik. Mert nemhogy a fent említettekre nem alkalmas, de siralmat, siránkozást, önsajnálatot fejez ki. Így aztán jelen himnuszunkkal az ajkunkon lehetetlen nagy dolgokat véghezvinni. Siratóének. Okkultizmusra hajlamosak bele látnak Trianont, Don-kanyart, kommunizmust. Egyfajta magyar exodus képe rémlik fel előttük. A magyarság temetésén kellene énekelni, nem himnuszként - vallják. 
   Igaz lehet mindez? Hol van az megírva, hogy egy himnusznak csatakiáltásnak, harci indulónak kell lennie?
 

   Nem állítom, hogy cikkem kedvéért különösebben tanulmányoztam volna a világ népeinek himnuszait. De azért úgy ismerek, ismergetek néhányat. Van annyi ismeretem a témában, mint bárki másnak, jóllehet, zavarba lehetne hozni néhány szomszédos ország himnuszával. De azért úgy összességében igaz, a legtöbb himnusz erőt adó, lelkesítő, "ki ha nem mi!" töltetű. Erősen, mondhatni agresszíven hatnak az érzelmekre. A magyar szelíd, befelé fordulásra késztet. Talán egyedi. Különleges. Ha meghalljuk a német, amerikai, francia himnusz után, tényleg nagy a kontraszt. És ami még fontos. A magyar himnusz átlagember számára zenei kíséret nélkül énekelhetetlen. Bizonyára mindenki tapasztalta már szilveszterkor, egy iskolai, falusi ünnepségen, ha nincs zene vagy énekkar, elég nyeglén megy - elnézést a kifejezésért -, minden jószándékunk ellenére. Tehát himnusz a Himnusz, vagy nem? Nem tudom, én azért szeretem.
 

   A nyári balatonfüredi táborunkban történt. Szokás szerint kóstolgattuk a finom balatoni borokat a part menti sétányon, csak úgy, barári körben. A meglepően precíz, mindennapos éjféli "takarodó" elhangzása után lassan sétáltunk vissza szálláshelyünkre. Ott a parkolóban észrevettem két - elég lepusztult - francia rendszámú autót. Tulajdonosaik, fiatal egyetemisták, a műhelyként használt épület előtt múlatták az időt, láthatóan emelkedett hangulatban. És a jó hangulatot nem a magasszintű irodalmi, esetleg tudományos eszmecsere okozta, sokkal inkább a jó magyar borok, illetve más, hasonló minőségű italok. Nincs is ezzel semmi baj, az ember egyszer egyetemista. Ha jól emlékszem, öt fiú, öt lány felállásban működtek. 
 

   Korainak találtuk az időt lefekvéshez, így csatlakoztunk hozzájuk. Nagyon barátságosak voltak. Néhányan jöttek-mentek, nem emlékszem pontosan, de a Rovásból ott volt Oszi, Gyurika, Vera, ez biztos. Magam sem voltam végig. Hamar kiderült, hogy a francia nyelvet csak vendégeink bírják, így angolul folyt a diskurzus. Szégyellem, de nem vagyok jó nyelvekből. Még így is sokat megértettem. Következésképpen franciáink sem tudtak túl jól angolul. Mindazonáltal passzív szemlélője lettem az eseményeknek, ami elég unalmas. A franciák beszéltek arról, milyen egyetemre járnak, mit tanulnak, hol laknak, ilyesmi. Pozsonyban feltörték az egyik autójukat. (Hál′ istennek, ezt most Pest megúszta... - gondoltam.) Magyarország szép, a Balaton gyönyörű, a magyar borok fantasztikusak. Már vártam a szürke marhát, de az szerencsére kimaradt. 
 

   Érdekes volt az egész. Végül is a francia ritka nálunk. Vizsgáltam őket. Mások, mint mi. Könnyedek, bohókásak. Vagy mi is ilyenek vagyunk? Nem tehetek róla, de az embert piszkálja az a nyamvadt Trianon. Persze nekik ehhez semmi közük. Azért érdekelt volna, hogy tudnak-e erről egyáltalán valamit. Nem derült ki, természetesen nem hoztuk szóba. Szerintem egyébként abszolút semmit. Valahol olvastam, hogy a francia egyetemisták 60%-a nem tudja, hogy Bukarest és Budapest két különböző város. 
De a parti nagyon jó volt. Őszinték voltak és egyszerűek, nagyon gyorsan összebarátkoztunk. A hagyományos magyar vendégszeretettől vezérelve valakinek eszébe jutott Kiss Laci házipálinkája. Talán éppen nekem. Ez bejött. Na, ti finom, gondtalan franciák, akik úgy éltek, ahogy mi csak szeretnénk, de sosem fogunk, szembesüljetek a kőkemény magyar igazsággal. Volt akinek ízlett, volt aki a második kört tapintatosan visszautasította, s volt aki hosszabb-rövidebb sétára kényszerült. Hát igen. Ez az egy csak itt van. Ez biztos.
 

   Aztán az események váratlan fordulatot vettek. Az egyik francia fiatalember, csak úgy, minden átmenet nélkül, erős hangon megkért minket, énekeljük már el a magyar himnuszt. A kérésen nagyon meglepődtünk, hosszasan firtattuk, hogy ez most komoly? A fiú sűrűn igenelt, szeretné hallani. Erre már a többiek is felfigyeltek. Összenéztünk, Oszi, Gyurika és én. Bizonytalankodtunk. A Himnuszt...? Most? Csak így? Se alkalom, se semmi...? És hát azért szabad ezt most? Ilyen állapotban? (Persze ez azért nem volt tragikus!)
 

   Hát jó, határozatlanul felálltunk, összeölelkeztünk hárman, és belekezdtünk. Hiba volt. Ahogy a magyar focira mondják. Gyenge kezdés után erős visszaesés. Szerintem féltünk egy kicsit. Gyenge volt a hang, csúszkált a dallam. Egyikünk sem énekelt soha kórusban. Nincs mit tagadni, belesültünk. Nem is énekeltük végig. Nekem olyan érzésem volt, mint az egyébként becsületes kisrácnak, aki éppen tilosban járt. De a franciák figyeltek, megadták a kellő tiszteletet, érdekelte őket.
 

   Aztán elkezdtem mondogatni, hogy most ők jönnek, halljuk a francia himnuszt. Nem vagyok biztos benne, hogy figyeltek-e rám, vagy maguktól kezdték, de szinte egyszerre felpattantak, és ordenálé módon elénekelték a Marseilles-t. Ugráltak, őrjöngtek, szó szerint. Ezek a fiúk fizikálisan, enyhén szólva gyengék voltak. Tisztességtelen még a gondolat is, de nem tudtam elhessegetni: a világhódító napóleoni seregben legfeljebb hadtáposok lettek volna. Krumpli pucolás, ilyesmi, valahol hátul, míg a többiek csatát vívnak. Tudom, hogy hülyeség, de az vesse rám az első követ, akinek nincsenek időnként ostoba és illetlen gondolatai. Az egész éneklés csúnya volt, groteszk, de egyben lenyűgöző. Hihetetlen energiákat szabadított fel belőlük a himnuszuk. Izombéli adottságaikkal nyilván tisztában voltak, de az ének alatt híztak vagy ötven kilót, s nekimentek volna bárminek. Büszkék voltak és erősek. Nem érdekelte őket, hogy az utolsó száz év azért elég gyatrán sikerült, hogy mások uszályán maradtak papírjaguárok. Ők nagyok, nagyok voltak, és azok is lesznek. Számomra ez volt az üzenete az egésznek.
 

   Nem volt benne semmi rosszindulat, nem irányult senki ellen. De azért nekem úgy jött le az egész, hogy ők megmutatták, mi pedig nem. Lúdbőrözött a hátam, hogy ilyen egy nagy nemzethez való tartozás.
Nem akarok, és nem is kell ebből túl nagy konzekvenciát levonni. Egy egyszerű eset, esti parti, ennyi az egész. Nem tudom, kire hogy hatott. A többség valószínűleg nem is emlékszik rá. Én pedig kicsit furán látom a világot, hát ennyi.
 

   A magyar Himnusszal nem lehet csatába indulni. De nem is akarunk. Ettől szép. És attól, hogy mást jelent egy amerikai magyarnak, aki matyó népviseletben megy el egy Magyarországról érkezett kórus fellépésére (és jaj, a "car"-omban felejtettem a táskámat!), mást jelent egy határon túli magyarnak, mást jelent egy határon inneninek, mást jelent Fekete Pákónak, ha majd elmegy a gyermeke évnyitójára az iskolába. 
   Más, de azért bujkál benne valami közös. Érzünk valamit, amit nem lehet megfogalmazni. A harci indulósok valahol mind egyformák. A miénkkel zavarba lehet hozni másokat. Nem értik és nem is fogják. Ez csak nekünk adatott meg. Csak a miénk.       
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Edina e-mail: edina.kocsisova@gmail.com dátum: 2011-03-09
Oszi képzeld én is azon gondolkodtam, hogy legalább a karóráját látni


  
név: Oszi e-mail: ;-| dátum: 2011-03-04
Nagyon jo ez a cikk    csak Gyuri lemaradt mindegyik keprol...legalabb a karoraja ott van... ;-)