[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Futónapló – TAVASZ

szerző: Száz Ildikó 2013-05-21

 

Futónapló – TAVASZ

 

március 1.

késve érkezünk a töltésre, a rézműves mester megelőzött a kutyájával, és kemény vésőjével olyan mozdulatlanná változtatta a mezőt, hogy a füvek már nem szólhatnak hozzánk; elképesztően nagy és fénytelen harmatgolyókat tartanak a nyakukban, a gyöngytokba belefészkeli magát a  párás szántóföld barnasága, a verebek szárnyvillanása és az őzek tétovasága; futás közben rendezgetem magamban az ösvény élénkzöld, kavicsokkal kirakott csendjét, lábammal félrehajtanám a fáradt sárga gyomokat, de ők is a rézkarc élettelen részeivé váltak 

 

március 3.

a falu szélén félredobja ködpalástját mínusz három fokban a reggel, és kilép a határba; bátortalan ringásba kezd a szántóföld, a legelő őzek nyaka kecses mozdulattal utánozza a barázdák hullámzását, a futóösvényen még tartja magát a fagy, füvek deres boltívén át jutunk a fénybe…  a porcelán ágakon mocorgó szivárvány bennünk találja meg a színeket, a haragos zöldet, hirtelen sárgát és melegen ölelő barnát mind - mind visszaadjuk a mezőnek, semmit sem tartunk meg az ajándékokból, még a kutyák is leporolják lábukról a reggeli csillámport, a madarak lerázzák fejükről a fényes kis koronát; könnyebb a poroszkálás nincstelenül, a minden kellős közepén    

 

március 5.

fehér abroszon motoszkáló ujjbegyek, reggeli nulla fokban ilyen bátortalanul érinti meg néhány  fénycsík a deres töltés árnyékos oldalát; kócsag gubbaszt a nádasban, ám amikor az első sugarak végigsiklanak a csőrén, megsimítják a kobakját, máris kitárja szárnyait és viszi kecses tollain a reggeli ködből kibomló tűzgolyót, átlibben vele a futóösvény fölé, fehér legyezőjéről ránk villantja a meleget nem adó sugarakat; játszik a poroszkálókkal, a széllel, és bűvöli a friss cipóként gőzölgő erdőből előmerészkedő őzeket

 

március 6.

csízek és zöldikék csiripelésére mozdul a határ, apró zöldessárga gombokként virítanak a bokrokon; a patak fényesedő pupillájában valóságosabbak a szél borzolta tollpihék, a parton csontos vállú fehér kócsag görnyed szótlanul, nehézkes az elrugaszkodása; a szántóföldeken erőt kap a szél, és ráront a töltésre, játszik a füvek hangvilláján, megzabolázza kutyáimat, szétmarcangolja a bárányfelhőket, az erdő árnyékos karámjába tereli a riadt őzeket…  a futás, légzés, lüktetés szülte képeket dédelgetem magamban, az erdőszéli páholynál többet érnek, mint én   

 

március 12.

az erdő mankóin, egy vadászlesben könyököl a reggel, és párakarikákat ereget a szántóföldre; ezüstporos galambcsapat hasal a barázdák között; a töltés ösvényén tavaszi futócipőben végre ismét érzem a talpam alatt, ahogy a gyomrózsák barna vörösből zölddé szelídülnek, belém költözik a füvek várakozása; együtt ujjongunk, amikor a patak partjáról felszálló fehér kócsag némi fényt hoz az erdőszéli páholyba; kutyák váltják egymást az izgalmas vakondtúrás mellett, nedves orrukban magukkal hozzák a gyökerek közt nyüzsgők vaksi titkait   

 

március 17.

havas dűnék torlaszolják el a csipkebokorhoz vezető futóösvényt; hamupermet lepi a rét vasárnapi, ropogósra vasalt fehér ingét, amit a töltés szélére dobott; a nap csak az erdőszéli páholynál enyhíti a szél jeges simítását, ám addigra a kezek elgémberednek, és az arc merev maszkká válik; halványzöld tollaival a csíz úgy nehezedik a zúzmarás bokorra, mintha az egyik dermedt ágacska karmesteri pálca lenne; vezényelne már a pici madár, dalt fakasztana az innenső oldalon, melyet  a túlsó partról friss hajtásokba botló őzek patkódobogása kísérne, de csak a kutyafalka rúgja előttem a jegesedő havat, csak a szél borzolja bozontos bundájukat; a futás átrepít a réten felejtett koszos téli kulisszák felett    

         

március 28.

nagycsütörtökön megfosztják zöldjétől a mezőt, fehér ingbe és fénybe öltöztetik a füveket; deres faágakból tákolt hintójából a patakba ejti zsebóráját a hold, vadkacsák mérik az időt, őzek szedegetik friss hajtásként a perceket; az erdőszéli páholynál a közelünkbe merészkednek a nyulak, az anya nem félti tőlünk a hóban bukfencező kicsinyét; szelídek a kutyák, nézik a játszadozó apróságot, de nem erednek a nyomába; a fehér kócsag alatt árnyékként száll a szürke gém, az ég leheletnyi finom köldökzsinórján a lélek egy óvatlan pillanatban felkúszik a magasba, ott nem húzza le a bokát béklyóként a hó, ott nem égnek az izmok, nem zihál a tüdő; mégis fájdalmasan szép a visszatérés, a fagyos, ökölbe szorított kezet szét kell mozgatni, a sapkát megigazítani, a zsebórát visszaszolgáltatni…. nem kérdezni, megkésett válaszok nélkül is hinni     

 

 

április 7.

a legyengült test emlékezete hallgatag idegenvezetőm a réten, a lábizmok megfeszülnek az acélosodó füvek között, a szem felfalja a zsenge moha zöldjét, felkutatja a félkarú ringlófa rügyeit; a beteg tüdőt tisztára mossa a szél, úgy nyilall bele a patak felől érkező páradús levegő, mint tudatomba a felismerés, hogy itt állok sérülten és kiszolgáltatottan a tavasz ütőerén a futóösvényen, és a hat szakaszból csak kettőt bírok lefutni, az erdőszéli páholy ma még elérhetetlen...  a második szakasz után keresem a töltés szélcsendjét, az utolsó szakaszon nekifeszülök a távnak, visz az út, az én utam    

 

április 8.

megnyílnak a föld pórusai, gyerekkorom fűmaszatos és földszagú trikójába bújok; az erdőszéli páholynál őzek téblábolnak, játékos dobbantásukra újabb és újabb emlék szakad fel: a papsajtot gyűjtő, lakótelepi körhintán és szőnyegporolón lábat lógató  kulcsos gyereké; nézem a futócipő köré gyűlő  füveket, ahogy élénkzöld élük felhasítja a patak mélyzöldjét... a nádgubák szigorú óramutatói között fehér kócsag bólogat, egy kacsa uszályként húzza maga mögött az időtlenség percmutatókra tört sugarait; a Vág partján kavicsot gyűjtő, bozótban madárfészket keresgélő gyerek futja le bennem a megszokott hat szakaszt, a felnőttet még lábadozni hagyom      

 

április 9.

gyöngybe zárt erdő gördül át az ujjhegyemre, a füvek harmatos ajándékában kerek a világ; benne gömbölyödnek a szántóföld barázdái közt igyekvő, fénytelen rögökre emlékeztető nyúlgyerekek, az erdő árnyékos nyelvén legelő őzek, és a megáradt patakban fennakadó fatörzsek; rajtam is éppúgy csapnak át a hullámok, ám a szem nem kapaszkodik a part nádasába, sodródik tovább, amerre visz a láb, hajlik a test; a futóösvény végén fényes, kiélezett hegyű vándorbotjával egy fa törzséhez szegez az erdő felől beszűrődő nap       

 

április 16.

alkonyodik, a szántóföldön át egy mezei nyúllal és egy tacskóval futunk a töltés felé; ilyenkor már nem illik felébreszteni a szendergő füveket; csendre intenek a langyos patak tetején pipázó halak, a lenyugvó nap megmosolyogja az őzek hátán fehérlő csíkot… a madarak álmosan ringanak az erdőszéli páholynál, a rügyek fehér virágai, melyek tegnap még öklömnyi méregzöld bogyókra emlékeztettek, egymáshoz koccantják fejecskéiket a falu felől érkező esti harangszó dallamára… 

reggel elindultam futni, de nem érhettem el az ösvényig, vannak koccanások, melyek behorpasztják az eget     

 

április 29.

pókhálós a reggel; az egyre délcegebb füvek hullámzásával szeretkezik a folyó árnyéka, megtölti a szemközti töltés hajlatait… védőháló feszül a rét fölé, fogságba esett bogarak menekülnek a csapdából, apró talpukon élettelen bogáncsokra, nádbugákra emelik át a pók szőtte szálakat; a szél megpendíti a fehér poros húrokat, citeraként zendül az erdő, és az egész mező egyetlen, izgatott reszketéssé válik       

 

 

május 1.

vadkacsák küldöttsége indul elszántan a hattyú felé, ismerkednek; a békák megkezdik reggeli ülésüket, hangos kuruttyolásuktól nem hallom a füvek sercenését, amikor lángra kapnak az erdő felől érkező, földbe szúródó fénycsóvától…. hat órakor már a csipkebokornál, a félkarú ringlónál futunk a tacskóval; a szem nem képes befogni a bogárkák szürke felhőjébe bújtatott hajnal mocorgását; a langymelegben, májusi ébredésben valami félreérthetetlenül mozdul a lélekben, és beleszeretek a füvek izmos, inas sarjadásába, a madarak tolláról visszaverődő aranysárga villanásba, a nádas illatába, a bárányfelhők bodros szakállába 
 
május 3.
esővízben csúsznak a fáradt felhők a futóösvény sínpárján; a fémesen csillogó úton robogott be a mezőre a hajnali vihar, a töltés széli bokrok kalapja alá nádi verebek, poszáták illannak, kecsességüket, könnyűségüket irigyelem… nem térek ki a vihar verte ágak nedves, hűs simogatása elől az erdőszéli páholynál, jóleső borzongás érkezik az erdő felől… tisztára mosta a vihar a kavicsos utat, mely az önmagamra eszmélésen túl, mások megismeréséhez, elfogadásához, szeretéséhez vezet…         
 
május 13.
hínárból vert kötélen ereszkednek le a bárányfelhők, a kora esti árnyjátékban elringatja őket a rét szelídsége; a durva, szürke égi rögök mögött már nem lüktet a nap, narancssárga fényével megtölti az alkonyatban  szúnyoglesre induló fecskék fészkét, csigák házát, levelek puha tenyerét; a futóösvény hepehupái az erdőszéli páholynál az égig repítenek, füvek hegyén lábujjhegyen táncolni tanítanak… a falu széli lejtőn a mélybe, a patak hűvösébe löknek         
 
május 14.
pillanatok alatt szétázik a könnyű nyári futócipő a harmattól; az ösvényt elnyelik a füvek, hajnali fél hatkor még titkos párbeszédet folytatnak a patakkal… összebújnak a náddal a páratakaró alatt; a szem befogadja a fürdő mezőt, de nem tud mit kezdeni a víz felett imbolygó fehér tündérekkel, sima szárnyú, szelíd vadkacsák szállnak a vállukra, fénymagokkal jóllakatják őket… messze még a valóságra ébredés 
 
május 18.
az éjszakai vihar a mezőn felejtette a szelet, hatalmas tenyerével összeborzolja a füveket, ám a fehér bodzavirágon heverő csipkerózsa-szirmokkal, a két bokor egymásba kapaszkodásával ő sem tud mit kezdeni; a futóösvénynek ma hajnalra csaknem nyoma veszett, mégis több, egymással párhuzamos, időkavicsokkal kirakott úton futok egyszerre, az izmok feszülésén, a tüdő zihálásán túl már nem érzékelem a futó testet, egyre forróbban érzem azonban a levelek erezetébe vágódó fénykardok élességét, a szántóföld sarában mozduló nyulak látszólagos riadalma puszta kíváncsiság; fatörzsekhez lapuló borostyánként élem meg az erdő érzékenységét, értem, pontosan értem
 
 
- a szerző fotóival -
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :