[kapcsolat]   husken

prosecco kóstolás

 

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Futónapló – TAVASZ

szerző: Száz Ildikó 2013-05-21

 

Futónapló – TAVASZ

 

március 1.

késve érkezünk a töltésre, a rézműves mester megelőzött a kutyájával, és kemény vésőjével olyan mozdulatlanná változtatta a mezőt, hogy a füvek már nem szólhatnak hozzánk; elképesztően nagy és fénytelen harmatgolyókat tartanak a nyakukban, a gyöngytokba belefészkeli magát a  párás szántóföld barnasága, a verebek szárnyvillanása és az őzek tétovasága; futás közben rendezgetem magamban az ösvény élénkzöld, kavicsokkal kirakott csendjét, lábammal félrehajtanám a fáradt sárga gyomokat, de ők is a rézkarc élettelen részeivé váltak 

 

március 3.

a falu szélén félredobja ködpalástját mínusz három fokban a reggel, és kilép a határba; bátortalan ringásba kezd a szántóföld, a legelő őzek nyaka kecses mozdulattal utánozza a barázdák hullámzását, a futóösvényen még tartja magát a fagy, füvek deres boltívén át jutunk a fénybe…  a porcelán ágakon mocorgó szivárvány bennünk találja meg a színeket, a haragos zöldet, hirtelen sárgát és melegen ölelő barnát mind - mind visszaadjuk a mezőnek, semmit sem tartunk meg az ajándékokból, még a kutyák is leporolják lábukról a reggeli csillámport, a madarak lerázzák fejükről a fényes kis koronát; könnyebb a poroszkálás nincstelenül, a minden kellős közepén    

 

március 5.

fehér abroszon motoszkáló ujjbegyek, reggeli nulla fokban ilyen bátortalanul érinti meg néhány  fénycsík a deres töltés árnyékos oldalát; kócsag gubbaszt a nádasban, ám amikor az első sugarak végigsiklanak a csőrén, megsimítják a kobakját, máris kitárja szárnyait és viszi kecses tollain a reggeli ködből kibomló tűzgolyót, átlibben vele a futóösvény fölé, fehér legyezőjéről ránk villantja a meleget nem adó sugarakat; játszik a poroszkálókkal, a széllel, és bűvöli a friss cipóként gőzölgő erdőből előmerészkedő őzeket

 

március 6.

csízek és zöldikék csiripelésére mozdul a határ, apró zöldessárga gombokként virítanak a bokrokon; a patak fényesedő pupillájában valóságosabbak a szél borzolta tollpihék, a parton csontos vállú fehér kócsag görnyed szótlanul, nehézkes az elrugaszkodása; a szántóföldeken erőt kap a szél, és ráront a töltésre, játszik a füvek hangvilláján, megzabolázza kutyáimat, szétmarcangolja a bárányfelhőket, az erdő árnyékos karámjába tereli a riadt őzeket…  a futás, légzés, lüktetés szülte képeket dédelgetem magamban, az erdőszéli páholynál többet érnek, mint én   

 

március 12.

az erdő mankóin, egy vadászlesben könyököl a reggel, és párakarikákat ereget a szántóföldre; ezüstporos galambcsapat hasal a barázdák között; a töltés ösvényén tavaszi futócipőben végre ismét érzem a talpam alatt, ahogy a gyomrózsák barna vörösből zölddé szelídülnek, belém költözik a füvek várakozása; együtt ujjongunk, amikor a patak partjáról felszálló fehér kócsag némi fényt hoz az erdőszéli páholyba; kutyák váltják egymást az izgalmas vakondtúrás mellett, nedves orrukban magukkal hozzák a gyökerek közt nyüzsgők vaksi titkait   

 

március 17.

havas dűnék torlaszolják el a csipkebokorhoz vezető futóösvényt; hamupermet lepi a rét vasárnapi, ropogósra vasalt fehér ingét, amit a töltés szélére dobott; a nap csak az erdőszéli páholynál enyhíti a szél jeges simítását, ám addigra a kezek elgémberednek, és az arc merev maszkká válik; halványzöld tollaival a csíz úgy nehezedik a zúzmarás bokorra, mintha az egyik dermedt ágacska karmesteri pálca lenne; vezényelne már a pici madár, dalt fakasztana az innenső oldalon, melyet  a túlsó partról friss hajtásokba botló őzek patkódobogása kísérne, de csak a kutyafalka rúgja előttem a jegesedő havat, csak a szél borzolja bozontos bundájukat; a futás átrepít a réten felejtett koszos téli kulisszák felett    

         

március 28.

nagycsütörtökön megfosztják zöldjétől a mezőt, fehér ingbe és fénybe öltöztetik a füveket; deres faágakból tákolt hintójából a patakba ejti zsebóráját a hold, vadkacsák mérik az időt, őzek szedegetik friss hajtásként a perceket; az erdőszéli páholynál a közelünkbe merészkednek a nyulak, az anya nem félti tőlünk a hóban bukfencező kicsinyét; szelídek a kutyák, nézik a játszadozó apróságot, de nem erednek a nyomába; a fehér kócsag alatt árnyékként száll a szürke gém, az ég leheletnyi finom köldökzsinórján a lélek egy óvatlan pillanatban felkúszik a magasba, ott nem húzza le a bokát béklyóként a hó, ott nem égnek az izmok, nem zihál a tüdő; mégis fájdalmasan szép a visszatérés, a fagyos, ökölbe szorított kezet szét kell mozgatni, a sapkát megigazítani, a zsebórát visszaszolgáltatni…. nem kérdezni, megkésett válaszok nélkül is hinni     

 

 

április 7.

a legyengült test emlékezete hallgatag idegenvezetőm a réten, a lábizmok megfeszülnek az acélosodó füvek között, a szem felfalja a zsenge moha zöldjét, felkutatja a félkarú ringlófa rügyeit; a beteg tüdőt tisztára mossa a szél, úgy nyilall bele a patak felől érkező páradús levegő, mint tudatomba a felismerés, hogy itt állok sérülten és kiszolgáltatottan a tavasz ütőerén a futóösvényen, és a hat szakaszból csak kettőt bírok lefutni, az erdőszéli páholy ma még elérhetetlen...  a második szakasz után keresem a töltés szélcsendjét, az utolsó szakaszon nekifeszülök a távnak, visz az út, az én utam    

 

április 8.

megnyílnak a föld pórusai, gyerekkorom fűmaszatos és földszagú trikójába bújok; az erdőszéli páholynál őzek téblábolnak, játékos dobbantásukra újabb és újabb emlék szakad fel: a papsajtot gyűjtő, lakótelepi körhintán és szőnyegporolón lábat lógató  kulcsos gyereké; nézem a futócipő köré gyűlő  füveket, ahogy élénkzöld élük felhasítja a patak mélyzöldjét... a nádgubák szigorú óramutatói között fehér kócsag bólogat, egy kacsa uszályként húzza maga mögött az időtlenség percmutatókra tört sugarait; a Vág partján kavicsot gyűjtő, bozótban madárfészket keresgélő gyerek futja le bennem a megszokott hat szakaszt, a felnőttet még lábadozni hagyom      

 

április 9.

gyöngybe zárt erdő gördül át az ujjhegyemre, a füvek harmatos ajándékában kerek a világ; benne gömbölyödnek a szántóföld barázdái közt igyekvő, fénytelen rögökre emlékeztető nyúlgyerekek, az erdő árnyékos nyelvén legelő őzek, és a megáradt patakban fennakadó fatörzsek; rajtam is éppúgy csapnak át a hullámok, ám a szem nem kapaszkodik a part nádasába, sodródik tovább, amerre visz a láb, hajlik a test; a futóösvény végén fényes, kiélezett hegyű vándorbotjával egy fa törzséhez szegez az erdő felől beszűrődő nap       

 

április 16.

alkonyodik, a szántóföldön át egy mezei nyúllal és egy tacskóval futunk a töltés felé; ilyenkor már nem illik felébreszteni a szendergő füveket; csendre intenek a langyos patak tetején pipázó halak, a lenyugvó nap megmosolyogja az őzek hátán fehérlő csíkot… a madarak álmosan ringanak az erdőszéli páholynál, a rügyek fehér virágai, melyek tegnap még öklömnyi méregzöld bogyókra emlékeztettek, egymáshoz koccantják fejecskéiket a falu felől érkező esti harangszó dallamára… 

reggel elindultam futni, de nem érhettem el az ösvényig, vannak koccanások, melyek behorpasztják az eget     

 

április 29.

pókhálós a reggel; az egyre délcegebb füvek hullámzásával szeretkezik a folyó árnyéka, megtölti a szemközti töltés hajlatait… védőháló feszül a rét fölé, fogságba esett bogarak menekülnek a csapdából, apró talpukon élettelen bogáncsokra, nádbugákra emelik át a pók szőtte szálakat; a szél megpendíti a fehér poros húrokat, citeraként zendül az erdő, és az egész mező egyetlen, izgatott reszketéssé válik       

 

 

május 1.

vadkacsák küldöttsége indul elszántan a hattyú felé, ismerkednek; a békák megkezdik reggeli ülésüket, hangos kuruttyolásuktól nem hallom a füvek sercenését, amikor lángra kapnak az erdő felől érkező, földbe szúródó fénycsóvától…. hat órakor már a csipkebokornál, a félkarú ringlónál futunk a tacskóval; a szem nem képes befogni a bogárkák szürke felhőjébe bújtatott hajnal mocorgását; a langymelegben, májusi ébredésben valami félreérthetetlenül mozdul a lélekben, és beleszeretek a füvek izmos, inas sarjadásába, a madarak tolláról visszaverődő aranysárga villanásba, a nádas illatába, a bárányfelhők bodros szakállába 
 
május 3.
esővízben csúsznak a fáradt felhők a futóösvény sínpárján; a fémesen csillogó úton robogott be a mezőre a hajnali vihar, a töltés széli bokrok kalapja alá nádi verebek, poszáták illannak, kecsességüket, könnyűségüket irigyelem… nem térek ki a vihar verte ágak nedves, hűs simogatása elől az erdőszéli páholynál, jóleső borzongás érkezik az erdő felől… tisztára mosta a vihar a kavicsos utat, mely az önmagamra eszmélésen túl, mások megismeréséhez, elfogadásához, szeretéséhez vezet…         
 
május 13.
hínárból vert kötélen ereszkednek le a bárányfelhők, a kora esti árnyjátékban elringatja őket a rét szelídsége; a durva, szürke égi rögök mögött már nem lüktet a nap, narancssárga fényével megtölti az alkonyatban  szúnyoglesre induló fecskék fészkét, csigák házát, levelek puha tenyerét; a futóösvény hepehupái az erdőszéli páholynál az égig repítenek, füvek hegyén lábujjhegyen táncolni tanítanak… a falu széli lejtőn a mélybe, a patak hűvösébe löknek         
 
május 14.
pillanatok alatt szétázik a könnyű nyári futócipő a harmattól; az ösvényt elnyelik a füvek, hajnali fél hatkor még titkos párbeszédet folytatnak a patakkal… összebújnak a náddal a páratakaró alatt; a szem befogadja a fürdő mezőt, de nem tud mit kezdeni a víz felett imbolygó fehér tündérekkel, sima szárnyú, szelíd vadkacsák szállnak a vállukra, fénymagokkal jóllakatják őket… messze még a valóságra ébredés 
 
május 18.
az éjszakai vihar a mezőn felejtette a szelet, hatalmas tenyerével összeborzolja a füveket, ám a fehér bodzavirágon heverő csipkerózsa-szirmokkal, a két bokor egymásba kapaszkodásával ő sem tud mit kezdeni; a futóösvénynek ma hajnalra csaknem nyoma veszett, mégis több, egymással párhuzamos, időkavicsokkal kirakott úton futok egyszerre, az izmok feszülésén, a tüdő zihálásán túl már nem érzékelem a futó testet, egyre forróbban érzem azonban a levelek erezetébe vágódó fénykardok élességét, a szántóföld sarában mozduló nyulak látszólagos riadalma puszta kíváncsiság; fatörzsekhez lapuló borostyánként élem meg az erdő érzékenységét, értem, pontosan értem
 
 
- a szerző fotóival -
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :