[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Futónapló – TÉL

szerző: Száz Ildikó 2013-01-25

 

Futónapló – TÉL

 

december 1.
törékeny, áttetsző üveglap alatt fekszik reggeli egy fokban a futóösvény, ékszerként fénylenek alatta a megőszült füvek és emlékezni tanítanak; a még zöld leveleken dércsillagok táncolnak, arra biztatnak, hogy fussak a csipkebokorig, mert odáig nem ér el a nap, ott valóságos téli bálterem vár… nem olyan nehéz futni az áttáncolt és átbeszélgetett szalagavatói éjszaka után sem, hiszen a fehér-arany táncterem helyett folytathatom a ringást a jégparketten… ma megtudtam, milyen a nagy kócsag szeme, a tejfehér gázlómadár bevárt a töltés közepén – nagy lila kötött sapkámban talán cinkének nézett –, mielőtt landolt volna a szántóföldön, alaposan szemügyre vett; okos, szép tekintetében ott volt a búcsúzás, kerepelő hangjában a tél torokszorító jelenléte... tudom, hogy nem maradhat, ha ilyen fagyok jönnek, kecses hosszú lábaival fékezte a leszállást, mint ahogy a mező fékezi reggelente, erőltetett nevetéssel az én füveim haldoklását    

 

december 6.
a füvek nyergében mindenütt ködlovagok ülnek, csak a növények szélét horgolta kristálycsipkésre a fagy…
mínusz öt fokban, szélcsendben futni jó, az ösvényből csak egy fehér tépett szalagnyit látok, mint amennyit tegnap észleltem a mindent elnyomó vakfehérségben a  Léváról hazavezető, másfél óráig tartó késő délutáni útból… a kutyákat már az első szakaszon elveszítem, szerencsére a németjuhász bölcs terelőállatként utánam küldi a sereget, a tacskó levezet a töltésről az erdőszéli páholynál, a Cergát tövében álló fák ágain galambok hintáznak, légies mozdulataikkal nem verik le az ágakról a deres tüskéket… Pajtigyerek, a félig vak, félig süket, farkatlan shi-tzu kutyám bámulatos módon bírja az iramot a hatrészes futószakaszon, minden egyes bokrot körültáncol, mint egy kócos, dagadt kis tündér... a hazafelé vezető út összefolyik a szürke égbolttal, a szántóföld a nem létező házak maszatos kéményeivel, a fehér nyakú gyomok a szoborrá merevedett bokrokkal…  

 

december 8.
jégtokba zárta az ecetfa utolsó lehullott leveleit a Cergát, téli üveglap alá gyűrve a még zöld sást, a víztükröt mozaikkockákból rakta ki a tél; a fénytelen reggelben végtelen tejútra hasonlít... egyetlen fehér gém maradt a határban, hangtalanul suhan el a túlsó parton legelésző őzek felett, azok kis fejüket az égre szegezik... a szántóföldön éjjel végighúzta karmait a fagy, csak a barázdákon hagyott hócsíkokat, gondosan megfésülték mínusz hat fokban a töltés oldalán fekvő füveket is, a vakondtúrások fehér gombái körül szaladgálnak a kutyák, orruk hegye havas, kedves bohócai a téli mezőnek   

 

december 10.
dús fürtökben lógnak a cinkék, verebek a töltés széli bokrokon, aztán vezényszóra átrepülnek a maréknyivá zsugorodott, kiszáradt napraforgókra, azok a súlyos tehertől olyan eszeveszett ringatózásba kezdenek, mintha nekem diktálnák a tempót a futáshoz;
szélcsendben, mínusz három fokban hópihék táncolják körül a csapatunkat, a kutyák próbálnak minden vakondtúrást megjelölni… kidőlt kapu maradványaira  emlékeztet a töltés hónaljában heverő két betonoszlop, egyszer, nagyon régen talán mások is felfedezték a füvek erejét, azt a helyet, ahol a megszokottnál kevesebb szerepet osztanak az időre; (r)égi bejáratnak képzelem, ahol fénytelen reggeleken lendületet kap az ide látogató; mozdul a láb a futóösvényen, a karok munkája feljebb és feljebb emel, ringani tanulok verébtől, feketerigótól, csuszkától…   

 

december 17.
kontaktlencséit az erdőszéli páholy tüskés bokrán felejtette az ősz, amikor belenézek az esőcseppbe, látom a rét szarkalábait, a gyűrött füveket, a zsíros rögökbe kapaszkodó apró hajtásokat; a hazafelé úton riadt pókként szaladnak szét lábam alatt a fagytól sanyargatott, hólétől megfeketedett gyomok… egyetlenegy fehér kócsag maradt a szántóföldön, még sosem láttam, ahogy  landolás után megrázza szárnyait, a madár néhány lépésre tőlem megáll és különös táncba kezd, fehér teste mindkét oldalán remegnek a tollak, szétlazul a szárny, védtelenül tárja elém a repülés apró titkait és tollpihéit    

 

december 19.
rozsda marta ócskatelepre hasonlít a mező, csak a második-harmadik szakasznál nyílik meg a szem, miután tisztul a fej és összehangolódnak az izmok; a Cergát partjáról egyensúlyát vesztve beleszédül egy fa a vízbe, a jéglap utat nyit előtte és befogadja ... a lila bogáncs csonkjai sárgásbarna, fénytelen kulisszát kapnak a töltés füvei között, és légies égi ablakhátteret a patak tükrében; a negyedik futószakaszon fárasztó az ösvény csapzottsága, a sáros futócipőt lehúzza a latyak, a kutyák koszosak és büdösek … ám a rét addigra élénkebb ruhát ölt, mint az út elején, vörös és mézszínű kendőbe bugyolálja a füveket    

 

december 26.
összetörték az égi csillárokat a fényig nyújtózó gémek, galambok és kócsagok, most jégszilánkokat taposunk; a harmadik futószakasztól tisztul a rét, zöld szivacsra emlékeztet a futóösvény gerince, beszippantja a lábat, majd újra kilöki magából és továbblendíti… a kutyák ködtávolságon belül vizsgálják a vakondtúrásokat,  a Cergát medrében felriasztjuk a vadkacsákat, a rengeteg csapadéktól megélénkülő mezőn vékony, alig látható dermedt pléd alá bábozódtak a füvek; kis levelek, késhegynyi zöld hajtások leselkednek ránk a jégháló alól, de egyetlen futólépéstől megváltozik minden… roppan a rácsozat, riadnak a madarak, időt kell adni még a jég markába menekülő rétnek... az ünnepnek, találkozásoknak, megkezdett mondatoknak... mert riad a lélek, ha sietve várják, hogy biztonságos tokjából kibontakozva szárnyat bontson
 

 

január 3.
hideg késsel szeletelik fel a reggelt, a szürke gém éles határt húz a falu és a töltés közé – a valóság és a szántóföldre kivetített, barnán legelő képzelet peremén a madarak szárnya belehasít a levegőbe, károgásuk, vijjogásuk, csőrropogásuk leveri a bokrok karmaira tapadt puha csillagokat; messziről, futás közben is érzem az őzek édeskés, meleg leheletét, ahogy nedves kis orrukkal kiszagolják a mező fehér kenyérkendője alá rejtett zöld hajtásokat… az erdőig még nem jutott el a reggel, a fák pilláira fagyöngy nehezedik… az idő egy földre szédült madárfészekben hever  

 

január 9.
kórházi kórtermek vaksi fehérségét idézi fel bennem a rét, felette fáradt rózsaszín keretben néhány maszatos bárányfelhő, a négy kutya is beleszürkül az erdő hátába, és olyan komótosan, csendesen kullognak, mintha nehéz téli bunda nehezedne a vállukra és sok-sok hósapkás vakondtúrás titkát kellene megfejteniük... amikor másfél hónap után két nővérke felállított az ágyból, és kinézhettem végre az utcára, minden apró részletet, utcakövet, iskolakaput és bólogató fát magamba zártam, és fájtak a színek nagyon... a mezőn másképpen van elrendezve minden, a tavasz fokozatosan szoktatja a szemet a füvek zöldjéhez, és a bennünk nyújtózkodó gondolatokat az ösvény egyre jobban szélesedő és barnuló gerincéhez igazítja…

 

január 11.
hóba, jégbe préselt lábnyomokból fércelem össze a szavakat
madarak, mezei nyulak taposta futóösvényen újabb nyomokat hagyunk a kutyákkal, érkezőket és távozókat, mintha kizárólag ezekből emelték volna a töltést; a hókristályok tövéből új, zöld hajtások szakadnak ki a földből a hajlott sárga füvek építette katedrális alatt
…túl sok nekem a rét tisztasága, minden érkezésem vadkacsát, szürke gémet riasztó, málhámtól szabadulni, füvek közt sarjadást játszani lenne jó     

 

január 12.
máglyát rak a reggeli mezőn a nap, tűzre dobja a fáradt fűcsomókat és a fát, mely korábban gyöngyös kosara volt a harmatnak; már egy hete élettelen hasábokban hever a patak partján, madarak őrizték eddig, apró szárnyaikkal fényesítették az évgyűrűket... mínusz öt fokban, futómellényben felszabadul a kéz, a jeges ösvényen kapaszkodót keres a tegnapi nyomokban a láb… a tócsák befagyott jegében felhők gomolyognak, jégmappába zárták a szántóföldet, a fény borotvapengeként kettészeli a fákat… nem érem fel a fényes koronát, csak az árnyékos törzset ölelem     

 

január 16.
megizzaszt a csipkebokorig vezető futószakasz
a cipő orrát belefúrom a hóba, és onnan kell elrugaszkodnom, ez a lábujjhegyen futás azonban egy idő után fárasztóvá válik…

módosítunk az útvonalon, tanulunk a gázlómadaraktól; a szürke gémek és vadkacsa-családok a falu közelébe húzódtak, ahol már olvad a jég a nádasban, és élettelen halszem helyett, értő tükörként hajol az égi madarak, felhők és tavaszt hazudó, csenevész szél-úrfik elé a Cergát... itt a futóösvény jeges, ezért a sarkat bele kell vágni a füveket őrző kőkemény járda hátába, melynek itt is csak a közepe járható... körbefutjuk a kutyákkal a falut gyűrűként ölelő töltést, itt végre szélcsend fogad; nyúlánk testű gémek táncoltatják meg a patak dermedt hullámait

 

január 19.
lebegünk a töltés fölött, a hat futószakaszból négy járható, de csak három futható
a szántóföldön táncoló hószikrák feledtetik velünk a hóban araszolás nehézségét, hallgat a rét, ám a fények és a fák suta párbeszédére érdemes odafigyelni; légiesen tiszta a füvek lelkére telepedő fagy, jégcsipkéből szőtt szemfedővel borította a tél a haldoklót és az ébredezőt

 

 

- a szerző fotóival -


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :