[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Ha elnyeléssel fenyeget a káosz

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2017-12-20

 

Ha elnyeléssel fenyeget a káosz

 

Mika Myllyaho: Káosz – kassai Thália Színház

 

„Elnyeléssel fenyeget a káosz” – mondja ki a darab közepe táján a három szereplő egyike, és a néző ezzel mélyen egyetért – addigra őt már a káosz elnyelte. De baj ez? Dehogy!

 

A Thália Színház új darabja, a kortárs finn szerző, Mika Myllyaho Káosz című kompozíciója nagyon találó címet visel. Három nő sorsa fonódik itt egybe, mindhármuknak megvan a maga krízise, kilábalási stratégiája, konfliktusai, váratlan reagálásai. 

 

A szerző a színházcsinálás szakembere – így olyan darabot komponált, amely működik a színpadon. Én azonban mindig írói szemmel nézem a bemutatott műveket, nem szándékosan, ez egyszerűen csak alapból bennem van. A darab így hiányokat ébresztett bennem.

Nem az a gond, hogy a káosz kétszeri megnézés után is káosz maradt. Ezt akarták ábrázolni, és ez maradéktalanul sikerült. Csak nem találom hitelesnek a figurák viselkedését. 

 

A darab és a figurák

Elsősorban egy újságíró – ha csak kicsit is érti a dolgát – tudja, hogy önmagáról nem írhat cikket semmilyen formában, főleg nem azzal a céllal, hogy kirívó viselkedését egy bírósági tárgyalás folyamán ezzel igazolja. (Újságírós praxisom folyamán egyszer hatalmas szidást kaptam pusztán azért, mert az egyik fotómon rajta volt az árnyékom – a nap állása miatt nem tudtam más szögből fényképezni az adott témát, ám egy újságíró önmagát semmilyen módon se ábrázolhatja, hozta tudomásomra a főnököm, nem épp kíméletes formában.) Azt sem hiszem, hogy egy terapeuta randira megy a betegével, és belebonyolódik az életébe, főleg nem úgy, hogy ez a viszony nem egy végzetes szerelem, csupán felszínes vonzódásból indul – normális orvos ezért nem kockáztatja az állását. És egyetlen tanár sem hagyhatja csak úgy ott az osztályát tanítási időben minden bejelentés nélkül, csak azért, mert az igazgatónővel konfliktusba keveredett – ezt sem tudom elhinni, a felfokozott lelkiállapot ellenére sem. Hogy azután ezek a nők valakinek behúznak egyet és nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoznak, az már nem lep meg, inkább a munkaviszonyukban érzékelt szabadosság az, ami számomra hiteltelen. Finnországban ennyire más lenne minden? Ennyire laza? Hogy ezt megtapasztalhassam, minimum a szerző másik két darabját kellene látnom, melyekkel a Káosz trilógiát alkot (Pánik, Káosz, Harmónia).

 

A másik hiány, amely szintén nem múlik bennem, az a megválaszolatlan kérdés, hogy miért volt szükséges minden apróbb szerepet is a három főhősnővel eljátszatni? Vajon a szerző tényleg ezt akarta? Vajon a három férfira komponált Pánikban is így van, ott ők játsszák a történetükben szereplő nőket is? Ha igen, a kettőt együtt volna érdemes látni, és akkor interpretálhatnánk úgy is, hogy az egyik nem szűrőjén keresztül jelenik meg a másik nem: a férfiak így látják a nőket, illetve a nők ilyennek érzékelik a férfiakat… Nekem ezek a figurák se túl hitelesek. 

 

A sajtótájékoztató információi szerint azt vártam, hogy minden nő a saját története figuráit jeleníti meg – hiszen ő maga meséli el, ami vele történt. De nem így van: ki-be járkálnak egymás történetében. A tanárnő Sophia férjét, Marcust a terapeuta Julia játssza el, de ő az újságíró Emmi Leo nevű férje is. Emmi alakítja Sophia főnökét, Julia egyik páciensének bátortalan énjét és egy további, nagyon arrogáns pasast is. Sophia pedig Julia új kapcsolatának macsó énje, egyetemi professzor a függőségek kutatásában, válóok Emmi számára… És még sorolhatnám. Összesen 18 kisebb-nagyobb, visszatérő vagy egyszer használatos szerep, azt se állítom, hogy nagyon arányosan szétosztva. Miért így kell? Nem tudom, a szerző aligha fogja megválaszolni, a Tháliának pedig nem az a dolga, hogy ezt megválaszolja.

 

A következő hiányom ezzel a válságokat ábrázoló darabbal szemben az, hogy a krízisből kivezető út fázisait nem látjuk. Látjuk viszont az egyre bonyolódó helyzetet, a szakadékba jutást, aztán pedig a kilábalás utáni boldog és egyszerű állapotot, amikor „nem történik semmi említésre méltó”. Elég nagy ugrás a történetben, hogy Sophia álláshoz folyamodik, Emmi elveszti a gyerektartási pert, Julia felébred a szerelmi kábulatból – és kilábalási folyamat helyett van egy féléves szünet, ezután pedig a boldog, eseménytelen, atrocitásoktól mentes jelen, tele a jövő ígéreteivel. Ami érdekes lett volna, hogy hogyan lehetett szabadulni függőségektől, hogyan lehetett túllépni a kisebbségi érzésen, hogyan lehetett megoldani párkapcsolati problémákat, viselkedési zavarokat – az éppen kimaradt. Ezt ismét a szerző rovására vagyok kénytelen írni.  

 

Félreértés ne essék: nekem ez a darab tetszett, minden hiány ellenére. Friss, szellemes alkotás, leképezi a mai világot, a mai harmincas-negyvenes életválságokat. Ahhoz képest, hogy sok nyavalygást vártam, jó humorú élethelyzetekkel, érdekes poénokkal volt teli, talán épp amiatt, mert a „gödörbe jutások” nevetséges oldalát is megmutatta, ugyanakkor nem foglalkozott a problémák tényleges megoldásával, ami hosszabb „lelkizést” igényelt volna.

 

A színészi játék és színészvezetés

Előre is elnézést kérek a három remek színésznőtől a hosszú kitérőért. Ami bennem hiányként képződött meg, azért egyedül a kortárs finnek felelősek. 

 

Ha a színpadi történet sorrendjében haladunk, először Sophia jelenik meg. Azonnal be is mutatkozik, közli nevét, korát, foglalkozását, aztán elkezdi mondani a saját életválságát. Egy frusztált, az anyja árnyékából nehezen kilépni tudó, fáradt tanítónőt látunk, akinek egyszerre jött össze a betegeskedő gyerekek és a lerobbant lakás gondja az új főnök arroganciájával, aki nem puszta vetélytárs, hanem fölényét állandóan érezteti is. Ráadásul maga az iskola léte is veszélyben forog. Sophia ezekre a külső ingerekre nem várt agresszióval reagál, ami persze újabb bonyodalmakhoz vezet. Szabadi Emőke pontosan kidolgozott karaktert tár elénk, a zavar, a korlátok fogságában vergődés minden rezdülésével. Legmeghatóbb pillanata az, amikor rátalál az iskolát megjelenítő példabeszédre: „Egy boltban szeretnék dolgozni, ahol minden kapható a csillagszórótól a paradicsomig… ahol az ember a legfontosabb, nem az áru, amit eladnak neki.” Ez a monológ annyira hatásos, hogy az első felvonás zárójelenetévé lesz. Ha ebben a mederben maradna a figura, nem is aggódnánk további sorsáért. De hát egy kis „pozitív löket” az igazgatónő részéről, és a beszéd eleje csillagszóróból petárdává, paradicsomból óvszerré torzul, aztán jön a zavarba esés és az igazság váratlan kibökése (bezárják az iskolát), és persze a bunyó, melynek Sophia ezúttal nem elkövetője, csak szenvedő alanya.

 

Másodikként Julia lép a történetbe. Mire az ő sztorija megkezdődik, már tisztában vagyunk nevével, foglalkozásával, többiekhez való viszonyával is, és érdeklődve nézzük, hogyan elemzi mindig saját magát, környezetét, hogyan reagál és hogyan ért félre mindent, illetve hogyan képzel bele másokba és önmaga jellemébe olyan dolgokat, amik nincsenek is benne. Nagyon komplikált jellem, nagyon igényes feladat, talán épp azért, mert nem logikus, ahogyan viselkedik. Színészileg jól megoldottak a váltásai, ahogy pillanatonként van nyakig benne a történetben illetve teljesen rajta kívül. Játssza, ami történt, ugyanakkor kommentál a nézőknek. Értem – mondja lelkesen a pasinak, és azonnal kiszól a közönségnek, hogy mégse érti… Ez a kettősség, mely ebben a figurába fokozottabban van jelen, mint másik két társnőjében, nagy próbatétel a szereplőt alakító Rab Henriettának, akinek a beszédtempóján sem ártana kicsit lassítania. 

 

A harmadikként felbukkanó Emmi figurája még összetettebb a többiekénél. Válságai kevésbé látványosak, csak menet közben döbbenünk rá, hogy sokkal nagyobb bajban van a másik kettőnél, boldogulnia kell a válás után kialakult helyzettel, le kell küzdenie egy függőséget, munkahelye, egzisztenciája is bizonytalan. Hogy nagyon nagy a baj, arra csak akkor jövünk rá, amikor a bírósági tárgyalás után a saját lakásában tombol, míg végül elcsendesedve be nem ismeri, segítségre van szüksége. Varga Lívia erősen kézben tartja a figurát. Nem használ olcsó megoldásokat, mindaddig fékezi a kibontakozást, ameddig csak lehet. Nem lovallja bele magát a helyzetekbe, olyan lassan, fokozatosan „romlik el”, hogy egész a felismerésig nem gyanakszunk semmire, ő az a kiegyensúlyozottnak tűnő ember, aki mindvégig uralja a maga helyzetét: aztán jön a váratlan felismerés, amire addig csak nagyon finom jelek mutattak. 

 

A három nő fokozatos fejlődését látjuk egyéni tempóban kibontakozni a színpadon. A szerző nagyon komoly feladat elé állította mindhármukat. A pontos, következetes színészvezetésnek köszönhetően hiteles alakítások születtek (rendező: Czajlik József). Az előadáson érezhető, hogy komoly elemzések előzték meg a színpadra állítást, a főszereplők és mellékfigurák is kidolgozottak, karakteresek, a színésznők váltásain látni, hogy nem vesztek bele a káoszba, melyet a darab teremtett számukra. A mellékfigurákból legmarkánsabbnak a páciens bátortalan énjét (Varga Lívia), a törtető igazgatónőt (ugyancsak Varga Lívia) és a közönyös orvosnőt (Rab Henrietta) találtam, de kellemes színfolt volt Szabadi Emőke professzorának tájszólása és a kiegyensúlyozott illetve búskomor egyén kontrasztja (Rab Henrietta) is.

 

„Az események a következő fordulatot vették” – mondja valamelyik szereplő, és ezután jön valami váratlan verekedés, mely tényleg gyökeresen megváltoztatja az addigi helyzetet. Ezek a jelenetek lassított mozgással játszódnak le, a vércseppek így lehetnek apró piros papírdarabkák, az eltörő üvegasztalt egy lufi pukkanása helyettesíti – eltúlzott, felnagyított gesztusok és reakciók jelennek meg, melyek valóban úgy hatnak, mint egy lassított film képkockái, a koreográfus Kántor Kata találékonyságát és hozzáértését dicsérve. Ugyanilyen remek ötlet a variálható fehér díszlet is, mely képes a rengeteg helyszínt jelzésszerűen megjeleníteni. A káoszban való tájékozódást segíti a három nő mindig azonos jelmeze és az a néhány kalap, mellény, zakó, sál, sapka, köpeny, mely színt ad egy-egy mellékszereplőnek (díszlet és jelmez: Gadus Erika). Fegyelmezett színészi játékra, nagy koncentrációra vall, hogy mindig minden karakter a megfelelő attribútumokkal jelentkezik a színen, és a lelkiállapotuk, hangszínük, mozgásuk is összhangban van a hozott figura sajátságaival. Mindebben hatalmas munka van.

 

A publikum

És épp ezért elkeserítő az, ha akadnak olyan nézők is, akik fától az erdőt nem látva kiakadnak egy-egy vaskosabb kifejezésen, vagy a díszlet olcsóságát ócsárolják – ahogy azt a felvonásszünetben volt szerencsém megtapasztalni. A három színésznőt, a művészi stábot és a háttérmunkásokat egyaránt nagy próba elé állította ez a mű, és a próbát vitézül állták. Nem vesztek bele a káoszba, pontos ösvényeket, csapásokat alakítottak ki benne, nem tévedtek el, a megadott útvonalukon haladtak következetesen, egész a „semmi említésre nem méltó” boldog végkifejletig. Jó volt velük, a humorukkal, a helyzeteikkel, a nézőkhöz címzett kiszólásaikkal. Jó volt látni ezt a pontos, precíz, sokoldalú munkát. Az eredmény persze csak néhány hét múlva érik be igazán, ezt mindenki tudja, akinek köze van a színházhoz. 

 

Hadd említsek meg zárszóként még egy apróságot, mely különösen élesen maradt meg bennem, mégpedig a tapsrendet. Hárman, kézenfogva a színpadon (A-B-C) meghajolnak, aztán a rendezői jobboldalon lévő színésznő befordulva középre helyet cserél az addigi középsővel (A-C-B), ismét meghajolnak, majd ugyanezt megteszi a bal oldali színésznő is (C-A-B). Magában a táncos-fordulós mozdulatban van valami nagyon-nagyon nőies, ami visszatükrözi az egész darabot. És mindegyikük egyszerre van középpontban és periférián is. Ez csupán egy kis töredék, mégis megmutatja azt az aprólékosságot, odafigyelést, kidolgozottságot, ami az egész előadást jellemzi.  

 

 

Fotók: Thália Színház

 

 

  

       


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :