Hadifoglyok

Hadifoglyok. Olyan katonák, akik az ellenség kezére kerültek, s legnagyobb bûnük, hogy életben maradtak. A gyõztesnek felesleges kolonc, mely pénzbe, energiába kerül, és ezt felhasználhatnák sajátjaikra is.

 Nem véletlen, hogy több kultúra háborúiban (kicsit furcsa ez utóbbi két szó egymás mellett..!) egyszerûen nem ejtettek hadifoglyot. Mindenkit lemészároltak, ha tudott ellenállni, ha nem. 1945. május 9-én véget ért a második világháború. De nem a hadifoglyok számára.
   A tömeghadseregek létrejötte, s emberiességünk, kulturánk kiteljesedése és szárnyalása felvetette az igényt, hogy foglalkozni kell a kérdéssel. Így születtek meg a genfi konvenciók a XX. században. Az 1929-eset a Szovjetúnió nem ratifikálta. Legfontosabb talán a harmadik, melyet 1949-ben írtak alá. Persze ezt sem minden ország.
   A második világháború borzalmairól sokat tudunk. Mégis keveset beszélünk a hadifoglyokról. Pedig számuk, csak az európai hadszintéren 7-8 millióra tehetõ. Ennyi ember szenvedett nap mint nap, hónapokig, évekig, rengetegen több mint tíz évig. Ennyi ember érezhette nap mint nap, hogy az élete semmit sem ér, érezhették a teljes kiszolgáltatottságot, s a teljes tehetetlenséget. A hadifoglyok veszteségi aránya messze meghaladja a legvéresebb ütközet veszteséglistáját is. Persze ez lassaban zajlott, "zárt ajtók mögött", nem oly hevesen és "látványosan" mint egy csata. Paulus a 6. német hadsereg maradékával megadta magát a sztálingrádi katlanban. 200 000 (egyes források szerint 300 000) német került orosz fogságba. Alig több mint 6000 tért belõle haza 12 év múlva. Pedig Sztálin becsben tartotta ezt az alakulatot, kommunistákat igyekeztek kinevelni belõlük (kevés sikerrel), hogy ha majd hazatérnek, egy németországi kommunista fordulat magvát képezhessék ezek az emberek. Tehát a 6.hadsereg Sztálin védelme alatt állt, viszonylag jól tartották õket!
   Az orosz hadifoglyok sorsa még tragikusabb. 5,7 millióból 3,3 belehalt az éhezésbe, bánásmódba. A nácik nem csináltak belõle titkot, nem veszik õket emberszámba. Ugyanakkor Sztálin doktrínájának köszönhetõen (1942-es 270-es rendelet), az az orosz katona, aki fogságba esett, hazaáruló, mert nem védelmezte utolsó csepp véréig a hazáját. Tehát itt is halál várt rájuk és ott is. Az NKVD Sztálingrád poklában 27 000 orosz katonát végeztetett ki: hazaárulásért. (Ez egy közepes város lakossága!) A vád az adott körülmények között nevetséges volt. Sztálingrádban ugyan hogy lehetett volna valaki hazaáruló? Csak úgy átsétált a németekhez? Elhagyta helyét, állását, mert elfogyott a lõszere, tönkrement a fegyvere, vagy eleve nem is volt. Úgy gondolta sok naív vörös katona, hátra megy, élve talán többet használhat még hazájának, mint holtan. Rosszul gondolták. De vissza a hadifoglyokhoz. A Vörös Hadseregben, s a Szovjetúnióban uralkodó állapotok miatt nem véletlen, hogy orosz katonák harcoltak a Wermacht-ban. Sztálin könnyedén elérte, hogy szövetségesei minden hozzájuk került oroszt hazaküldjenek. Ez talán magyarázható azzal, Angliának és az USÁ-nak is volt elég gondja. Mégis megdöbbentõ, hogy cinikus nyugalommal küldtek több százezer orosz katonát (embert), a biztos halálba, de legalább a GULÁG-ra. Ami persze majdnem ugyanaz. Az angolszászok már 1945. januárjáig (még véget sem ért a háború!) 332 000 foglyot küldtek vissza erõszakkal a Szovjetúnióba, közülük 1179-et San Franciscóból (?!). 1945 augusztusára angliai kikötõkbõl több mint 2 millió oroszt "repatriáltak" haza. Szinte hihetetlen, hogy csak a nyugati megszállási zónában ennyi orosz tartózkodott. Sokan követtek el öngyilkosságot, esetenként egész családok. Volt rá okuk. Néhány példa: alig futott be Odessza kikötõjébe az angol Almanzora, a rögtönítélõ bíróság a helyszinen azonnal kivégeztette az utasok jelentõs részét. Ugyanígy járt az Empire Pride "rakománya". Az angol és amerikai katonák nagyon kegyetlenül és erõszakosan bántak el az oroszokkal, amikor azok megtudták, mi is a tényleges uticéljuk. Több esetben az õrök megölték a szökni próbálókat (pl.: Ausztria). Már a jaltai tárgyalásokon Sztálin javaslatára aláírtak egy titkos megállapodást a "kallódó" katonák begyûjtésérõl. Vlaszov tábornokot és hadseregét (ROA) is kiszolgáltatták a generalisszimusz dühödt bosszújának. Vlaszovra persze könnyû azt mondani, hogy hazaáruló volt. Saját országa ellen harcolt, lepaktált az ellenséggel. De mára hozzávetõlegesen ismerjük Sztálin tetteit. Vlaszov Sztálin ellen küzdött. Más körülmények között ma lehet, hogy nemzeti hõs lenne. Mindenesetre a szövetségesek még a náci fõbûnösöket is megtisztelték egy sokat vitatott, mégis formálisan korrekt perrel. Vlaszovnak ezt nem adták meg. Sztálin tudta, hogy õ zúzta szét a Vörös Hadsereget háború elötti terrorjával (a tisztikar 90%-át kivégeztette), s tudta, az õ baklövései miatt estek százezrek fogságba a német támadást követõ katlancsatákban. Azt is tudta, sokan a lábukkal szavaztak. Következetes és kegyetlen bosszút állt.
A Szovjetúnió a háború végére Franciaországgal is szövetséges viszonyba került. El tudta érni, hogy francia területen mûködtessen 70, "csellengõ" oroszokat begyûjtõ tábort (a legjelentõsebb Beauregardban). A táborokat  az NKVD ellenõrizte, a francia szuverenitást is semmibe véve. És ez az állapot 1947 végéig fennállt, amikor az oroszok  már gyerekeket raboltak. Több százezer oroszt toloncoltak innen "haza". Jelentõs részüknek köze sem volt a II. világháborúhoz. A nyugatiak engedékenységét az motiválta Sztálinnal szemben, hogy féltek, a háború alatt a Szovjetúnióba került angolszász katonákat túszként fogják ott kezelni. Nagyvonalúságukban csalódtak, a diktátor nem könnyítette meg hazatértüket.
A német hadifoglyok. A háború vége felé sok német tiszt igyekezett alakulatát átvinni a nyugati oldalra, és ott adták meg magukat. Nem biztos, hogy jobban jártak. A nyugati zónából hamar hazaengedték a hadifoglyokat. Aki szovjet zónába tért haza, az oroszok deportálták. 3-4 millió német volt fogságban a Szovjetúnióban. Durván az egynegyedük tért haza. 1950-ben a luxemburgi kormány tiltakozott az oroszoknál, még 2000 állampolgárukat tartották nyilván orosz fogságban. 80 000 olasz hadifogolyból 12 513 tért haza. A román és magyar hadifoglyok hasonló helyzetben voltak. A Mandzsúriában foglyul ejtett 900 000 japán katonának töredéke érte meg a szabadulást.
A "muszáj-katonák" esete. Hitler a bekebelezett Elzász-Lotaringiában sorozást rendelt el. A háború végéig összesen 130 000 franciát bújtattak így német egyenruhába. Jelentõs részüket kiküldték az orosz frontra, ahol 22 000 elesett a "muszáj-hadsereg"-bõl. Az oroszok tudtak a különleges helyzetrõl, szökésre buzdították a francia-németeket, hiszen szövetségesek voltak. Tény, hogy 23 000-en estek fogságba ebbõl a hadseregbõl, s 1944 nyarán hosszú huzavona után elszállították a megmaradtakat Algírba. Õk rövid ideig voltak fogságban, örülhettek. Mind az 1500 ember. Ennyien élték túl a Sztálin vendégszeretetét.
Az oroszországi hadifogolytáborokat beolvasztották a Gulag-ba. Járta itt egy mondás: "Ha egy országnak nincs képviselõje a Gulag-on, akkor nincs is olyan ország!"
A második nagy világégés alatt, s után sok millió ember szenvedett hadifogolytáborokban. Számuk felér a csaták, bombázások áldozatainak számával. Töredékük élte túl. Mégis hallgatunk róluk, kényes téma, volt ami volt, felejtsük el. Nem voltak látványos csaták hõsei vagy áldozatai. Õk csak csendben kimúltak.