[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Halálbüntetés

szerkesztette: Fecsó Szilárd, 2006-09-10

HalálsoronAz elmúlt hónapokban volt szerencsém behatóbban megismerkedni a halálbüntetés kérdésével foglalkozó temérdek szakirodalom egy töredékével, mert szakdolgozatom a halálbüntetés problematikájával foglalkozott.


villamosszékMunkám során rádöbbentem, hogy a kérdés milyen széleskörû és mennyire nehéz olykor felindultság, vagy kétségek nélkül érvelni az egyik vagy másik oldal mellett. Érvek és ellenérvek sokasága húzodhat meg egy-egy álláspont árnyékában és pont ez a sokféle megközelítésmód és megítélésmód ösztönzött arra, hogy szakdolgozatom elõszavának és elsõ fejezetének közzétételével egy dialógust indítványozzak a halálbüntetés jogosságáról illetve jogtalanságáról. Munkám Magyarországon készült ezért elsõsorban az ottani folyamatokat vizsgáltam, mégis úgy vélem ez nem lehet zavaró, ha a halálbüntetés lényegét keressük.

A halálbüntetés kétséget kizáróan egy olyan problémát jelent a mai világban, mely nagyon sok embert nem hagy nyugodni. Azt hiszem egy olyan kérdés ez, mely garantáltan nagy vitákat képes elõidézni, akár a tudományos körökben, akár mindennapjainkban. Barátok, rokonok, vagy asztaltársaságok ugyanolyan szenvedélyesen képesek érvelni egyik, vagy másik oldal mellett, mint a szakmai konferenciákon, vagy a sajtóban hozzászóló tudósok, szakemberek és érdeklõdõk. Ráadásul a témakör számtalan tudományágat érint, vagy legalábbis számtalan tudományág érzi sajátjának. Állást foglal a jog, a politológia, a filozófia, a szociológia, az antropológia, a vallás tudományok, a pszichológia, az etika, a történelem és még sorolhatnánk.
A probléma megközelítése szerintem, nem történhet másként csak, ha eleve valamelyik oldalon állunk, ami még nem zárja ki véleményem szerint az objektivitást. Hisz feltehetjük, hogy úgy állunk neki az elemzésnek, mint az igazságot keresõ független emberek, de elõbb-utóbb valamelyik érv meg kell, hogy érintsen minket, mely majd eldönti, hogy melyik táborba kerülünk.
Ami fontos az az, hogy érvelésünk sose süllyedjen le a makacs öncélú bizonygatás zavaros mélységeibe, mert attól fogva már csak bõvítjük azt a népes tábort, akik érveket félredobva ragaszkodnak valamihez, amirõl talán fel sem fogják, hogy mekkora súllyal bír. Mert hát mire is megy ki a játék? Mirõl is Zárkábanvitázunk oly szenvedélyesen, de némileg hanyagul is? Nem kevesebbrõl és nem többrõl, mint az életrõl. Nos itt akár rögtön el is akadhatnánk, hisz nyilvánvalóan mindenkinek más a felfogása róla, de én úgy vélem, hogy bármennyi szidalom és bármennyi léhaság is éri ezt a minden élõlényhez hozzátartozó lényeget, azért a végórákban kiderül, hogy mennyire is ragaszkodunk hozzá.
Nincs nagyobb evilági titok, mint annak megértése, hogy mi is egy ember élete? És bármennyi szenvedés és elégedetlenség kísérje is nem akarunk lemondani róla, ha csak nem önszántunkból. És ez itt a kulcsfogalom. Mert ugyan ki jogosított fel bárkit is arra, hogy elvegye tõlem azt, ami a lényegem?
De közelítsük meg a kérdést másképpen. Ki jogosította fel ezt az embert, hogy más életét elvegye? Ugye mennyire hasonló a két kérdés és mégis mennyire másként cseng? Az elsõ kérdést tulajdonítsuk egy áldozatnak, akit feláldoztak egy cél érdekében. A másikat tulajdonítsuk egy áldozatnak, akit feláldoztak egy cél érdekében. Nem, nem tévedésrõl, vagy elírásról van szó. Mindkét kérdés különbözõ és mégis egy.
Nos tegyünk rendet a fogalmakban még mielõtt bárki azt hinné, hogy elvesztettük az eszünket. Mindkét kérdést egy-egy áldozat teszi fel, de a cél amiért õk áldozatok lettek lényegesen különbözik egymástól. Ez a két áldozatnak tulajdonított kérdés, melyet a halálból visszaköszönve feltehetnének arra szolgál, hogy átlássuk már a probléma gyökereit. Ugyanis már a kérdésfeltevésnél lényeges ellentét tornyosul elõttünk.
 Az ellentét egyik oldala azé az áldozaté, akit úgy küldtek halálba, hogy nem tett semmi „rosszat“, legalábbis nem olyat, mely miatt a halálba lehetne küldeni, már ha létezik egyáltalán ilyen „rossz“. Ez az áldozat egy öncélú döntés alapján vált a múlt részévé. A cél, mely miatt megölték ebben az esetben nem olyan lényeges, hisz ennek lehetett több száz oka is. Valakinek a vagyona kellett, vagy valaki nem bírta elviselni, hogy sikeres, de lehet, hogy a legjobb barátja adta meg neki a kegyelem döfést egy értelmetlen kocsmai vita után, vagy csak nem volt szimpatikus egy idegennek. Számtalan ok. Számtalan kioltott ember élet.
De nézzük a másik oldalt. Itt is egy áldozat van, aki úgyszintén egy öncélú döntés áldozata lett. Ez a döntés azonban egy többségi egyetértésen alapszik. Sajnos azt nem lehet elmondani, hogy ez az áldozat önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. Olyat tett ami talán megbocsájtható, de nem elfelejthetõ és igenis meg kell torolni. De feltétlenül az élete árán?
GuillotineNos láthatjuk, hogy a vita már a kezdeteknél elkezdõdhet, hisz már az sem mindegy, hogy egyáltalán kinek a jogait akarjuk megvédeni. Vagy esetleg mégis létezne egy olyan lehetõség is, mely mindkét áldozat jogát megvédi és egyben igazságot is szolgáltat?
Munkámban ezt a lehetõséget keresem. Nyilvánvaló, hogy soha nem fog mindenkinek megfelelni az a gondolat, hogy egy élet nem ér meg annyit, hogy egy másik életet követeljen. Persze ezt nem lehet és nem is kell megértetni egy áldozat hozzátartozójával, mert az érzelmi kapcsot nem lehet figyelmen kívül hagyni hideg elméletek felvázolásával. Mégis arra törekszem az élet, mint legfõbb érték figyelembe vételével, hogy amellett érveljek, hogy nincs bûn, mely érdemes volna arra, hogy miatta egy másik bûnt kövessünk el, mégha ezt a társadalom igazolja is. Nem az elítéltek szószólójaként akarom elképzeléseimet felvázolni, hanem mint az élet sérthetetlenségének pártfogója.
Arra törekszem, hogy bemutassam a halálbüntetés szükségtelen a XXI. század társadalmaiban, mégha ez a feladat oly nehéz is, hogy nyilvánvalóan teljes sikert elérni lehetetlen.
1. Kérdések a halálbüntetésrõl Halált érdemel a bûnös? Akár ezzel a rövid, de annál egyértelmûbb kérdéssel is kezdhetném munkám bevezetését. De biztos, hogy ennyire egyszerû lenne a probléma? Vajon ténylegesen csak annyiból állna a kérdésre adott válasz milyensége, hogy ki-ki saját erkölcsi mércéje és racionális megfontolása alapján dönt? Megkérdeznek minket az utcán, az egyetemen, a boltban, a vonaton és mi azonnal, készségesen, de annál határozottabban válaszolunk. Ténylegesen így lenne, vagy mindez csak abból adódik, hogy a hirtelen reakciót igénylõ szituációk folyamán agyunk gyorsan mérlegeli az akkor éppen eszünkbe jutó érveket-ellenérveket és amelyikbõl több van, az alapján adjuk meg válaszunkat? Esetleg el sem gondolkodunk a válaszon, hanem gyorsan segítségül hívjuk valamely jól bevált közhelyünket, vagy a régebbi korokból ránkmaradt frázisok egyikét? Netalán legyintünk egyet és mosolyogva elütjük a válaszadás felelõsségét azzal, hogy a kérdés nem aktuális, hisz a mi jogrendszerünk már tizenhat éve nem alkalmazza ezt a büntetési formát?
Nos mégegyszer. Halált érdemel a bûnös? Igen! Nem! Talán. Valóban ennyi lenne? Természetesen nem. Ezt mindenki könnyedén beláthatja, ha egy kicsit mélyebben belenéz saját lelkébe és gondolkodásába. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy a válasz oly gyorsan ki tud csúszni szánkon, de annak megindoklása annál kevésbé. Tévedés ne essék. Nem szándékom senki meggyanúsítása. Bizonyára egy markáns erkölcsi, vagy társadalmi nézet áll a válaszok hátterében, mégis úgy gondolom, ha némileg megkapargatjuk a felszínt, zavarba ejtõ érvekkel és ellenérvekkel találhatjuk szemben magunkat.
A viszonylagos közöny, mely a halálbüntetés kérdését övezi, részben annak köszönhetõ, hogy eddig nem tudtunk - nem is tudhattunk - róla eleget,  részben meg annak, hogy napjainkban már inkább elavulni látszik a probléma.  Az elõzõ mondat elsõ felérõl egyenlõre csak annyit jegyeznék meg, hogy a késõbbiekben majd láthatjuk, hogy mennyire nagy hatással járt a rendszerváltás utáni kijózanodás, amikor a nyilvánosság megismerte a halálbüntetésekkel járó politikai leszámolásokat. Most nézzük meg a mondat második felét. Talán az elavulás nem a legmegfelelõbb kifejezés, olyan értelemben, hogy a halálbüntetés kérdése, ugyan ott van mindennapjainkban, de mégis csak amolyan háttérben meghúzódó jelenségként. Ez abból adódik, hogy Magyarország az Alkotmánybiróság 1990 október 24-ei határozata óta nem alkalmazza a halálbüntetést, mint büntetési eszközt, így országunk társadalmát nem befolyásolja oly mértékben, mint ha ma is alkalmaznák. Ennek következtében inkább kifele áramlik a figyelmünk, mely összehasonlíthatatlanul csekélyebb annál, mint amikor nálunk is élt ez a büntetési nem. A média és a különbözõ emberjogi szervezetek felhördülése, egy-egy jogtalannak vélt eset kapcsán eljut hozzánk, de az ember hajlamos az országhatáron kívül történteket amolyan másodlagos problémaként kezelni. Hallhatunk róla akár minden nap, de mégsem érint minket közvetlenül.
Vajon mindig meg tudjuk kerülni a kérdést? Nem lenne megfelelõ végre a múltat félretéve ismét feltenni a kérdést? Nincs itt az ideje, hogy elkezdjük végre tisztán erkölcsi problémaként kezelni a válaszokat? Ugyanis a kérdést fel lehet tenni bármelyik tudományág szemszögébõl, sõt a rá adott válasz is jöhet bármelyik tudománytól, de a lényegen véleményem szerint nem tudunk változtatni. Mégpedig azon, hogy a kérdést mindig is csak egy adott szubjektum, egy adott „Én” válaszolja meg. Megbújhatunk a jog, a politológia, a szociológia, az antropológia és még sorolhatnánk, mely tudományok háta mögött, de amit „mi”, e tudományokból igaznak és helyesnek fogadtunk el, az fog tükrözõdni vélemény nyilvánításunk esetén is. Persze ehhez feltételeznünk kell azt az optimális helyzetet, hogy ezt szabadon tehetjük, illetve azt, hogy amit mondunk azt meggyõzõdésbõl és legjobb tudásunk alapján mondjuk.
Maradjunk azonban egyenlõre a kérdésfeltevésnél. Próbáljuk meg áttekinteni, hogy a témával foglalkozók népes tábora, milyen úton indult el, függetlenül attól, hogy mellette vagy ellene érveltek.
Nézzük Beccariat, akinek mûvét az abolicionizmus alapkövének tartják, talán nem teljesen jogtalanul. Beccaria a kérdést úgy teszi föl, hogy a társadalmat veszi alapnak, mely társadalomban az ember szükségszerûen fel kell, hogy áldozza magánszabadságának egy részét ahhoz, hogy egyáltalán a társadalom tagja lehessen.  rácsok és kerítések mögöttEz teljesen egyértelmû gondolat, hisz nyilvánvaló, hogy egy társadalom csak úgy tud mûködni, ha az õt alkotó emberekre ugyanaz a jog és szabályok érvényesek. Ezek a szabályok ráadásul egy általános akaratot tükröznek, tehát mindenki, aki részt akar a társadalom által nyújtott elõnyökbõl és javakból, annak fel kell vállalnia a szabályokat is, melyek kétségkívül a társadalmi rend fenntartását hivatottak biztosítani. De ki az, aki más embereket ruházna fel azzal a joggal, hogy magánszabadságának legfontosabb elemét, tehát az életét elvegye? Ráadásul ha ez meg is történik, akkor, hogy férhet ez össze azzal az elvel, hogy az embernek nincs joga elvenni saját életét, ha egyszer ezt a jogot már átadta az egész társadalomnak?  
Most nézzünk egy hazai gondolkodót, aki két alap kérdést tesz fel. Az elsõ kérdés az elkövetett bûnre fekteti a hangsúlyt, oly módon, hogy  mi lehet az a bûn, mely halált érdemel, illetve lehet-e az élet a büntetés tárgya? A kérdésfeltevés második része a már jól ismert megelõzés-elrettentés elvre épül: „...halálbüntetés nélkül fennállhat-e a társasági szabadság és béke?“  Nyilvánvaló, hogy az elsõ kérdés elsõsorban etikai megfontolásokat, míg a második, inkább gyakorlatias megfontolásokat vizsgál.
Továbbá felmerülhet a kérdés olyan formában is, hogy tegyük fel nem hagyatkozunk a statisztikai adatokra és elfogadjuk azt, hogy lehetséges, hogy a halálbüntetésnek lehet elrettentõ hatása, akkor vajon nem éri meg pusztán egy áldozat megmentése is ezen büntetési nem fenntartását? Ez egy gyakori érv a halálbüntetés pártiak oldaláról. A kérdés az, hogy egy bûncselekmény elkövetését befolyásolja-e a halálbüntetés léte, vagy nem léte az adott társadalomban? Nos ezt megállapítani véleményem szerint lehetetlen, mert rengeteg problémakört érint, de egyenlõre maradjunk csak a kérdések feltevésénél.
A következõ kérdésünk lehetne az, hogy meddig terjed az emberi szabadság és hol lehet az a határ, melynek átlépése után már nincs jogunk dönteni saját sorsunkról? Létezik, vagy létezhet-e ez a határ? És, ha létezik akkor beletartozik-e az élet elvétele? Ezek a kérdések azonban már a fent is említett kérdésekkel és számos más gondolkodó kérdéseivel esnek egybe.
Alapvetõen már a kérdésfeltevésnél ráakadhatunk a különbségekre, hisz már a kérdezés is elõfeltételezheti az álláspontunkat. Lényegében a két szemben álló oldalról két-két kérdéskör merül fel leggyakrabban.
A halálbüntetés pártiak érvrendszere a megtorlás elve és a megelõzés-elrettentés elve körül mozog, míg az abolicionisták érvrendszere az emberi jogok és az empirikus kutatások eredményei körül mozognak. Természetesen ezek csak a leghangoztatottabb érvek, ezeken kívül még számos más érv is felhozható, illetve az érvek között vannak átfedések is. Gondolok itt arra, hogy elõfordulnak a halálbüntetést támogatók között is olyanok, akik az empirikus kutatásokra hivatkoznak, de ezeket majd a késõbbiekben fogjuk részletesebben tárgyalni.
És most kanyarodjunk vissza arra, hogy vajon ténylegesen halált érdemel a bûnös? Vajon nem lenne akuális ismét feltenni a kérdést, ha máshogy nem akkor mindenki önmagának? Valóban van félnivalónk, ha a kérdés felmerül? Én nem hiszem. Miért is lenne? Talán azért, mert a közvélemény még mindig inkább választaná a hóhért, mint azt, hogy semmiféle megbánást nem tanúsító bûnözõkkel kelljen együtt élniük? De hát ez akkor sem volt másként amikor eltörölték a halálbüntetést, hisz 1991-ben még 74-77%-a a lakosságnak halálbüntetés párti volt.  Akkor is heves ellenállásba ütközött az Alkotmánybíróság 1990-es határozata, mely végképpen megszûntette a halálbüntetés alkalmazásának jogát, hisz „...a lakosság többségi véleményének és az ország társadalmi viszonyainak figyelembe vétele, az alapvetõ demokratikus többségi elv tiszteletben tartása hiányzott az Alkotmánybíróság határozatából.“  Valószínûleg ez most sem lenne másként, de ez nem jelentheti azt, hogy örökké hallgatunk a nép akaratáról.
Halálsoron - útban a halálos injekció feléVéleményem szerint a halálbüntetés pártfogása egyrészt a tájékozatlanságból származik, hisz mint már fentebb említettem az ember elsõ nekifutásban könnyendén hoz halálos ítéletet. Másrészt az évezredes bosszúvágyból, mely úgy néz ki teljesen kiírthatatlan az emberi természetbõl. Azonban úgy gondolom, hogy mindkét érv kiküszöbölhetõ. Az elsõ a tájékoztatással, mégpedig arról, hogy valójában mit nyerhet egy ember és egy társadalom azzal, ha valakit kivégeznek, illetve, hogy mit veszíthet? A második esetében pedig egyébb, talán humánusabb  alternatívákat kellene és lehetne felajánlani. A felmérésnek azonban pártpolitikától függetlennek kéne lennie, hisz az emberek valós véleményére vagyunk kíváncsiak, illetve a pártok, miként azt tették a rendszerváltás után is, valószínûleg ma is visszafognák magukat a vélemény nyilvánítástól. Egyrészt, mert Európa súlyos tekintete rajtunk pihenne, másrészt aligha tudnának egységesek maradni ebben a kérdésben, mert ahogyan már említettem a kérdésre adott válasz mindig is egy adott ember véleményén és lelkiismeretén alapul.
Gyakori érv, hogy a kérdést nem kell és nem szabad a lelkiismertre hivatkozva megválaszolni. Nos én ezzel mélységesen nem értek egyet és elfogadhatatlannak tartok minden olyan próbálkozást, mely a problémát elsõsorban nem etikai problémaként kezeli. Természetesen az egyébb tudományos megfontolásokat figyelembe kell venni, de úgy érzem máig sem született olyan elmélet, mely egyértelmûen bizonyítaná, hogy a halálbüntetés alkalmazása az egyetlen járható út a büntetés és a társadalom megóvása érdekében. És akár melyik oldalt válasszuk is, úgy vélem ezt mindig valamilyen érzelem hatása alatt tesszük.
Nem lehet, úgy dönteni az ember legfõbb értékérõl, mely az élete, hogy ne essünk áldozatául az érzelmeknek, indulatoknak és a lelkiismeret szavának. Nyilvánvalónak tartom, hogy aki a halálbüntetés mellett érvel az nem kegyetlenségbõl teszi ezt, hanem azért, mert fölötte az igazságtalanságok látványa gyõzedelmeskedett. Kinek nem jutott már az eszébe egy-egy égbekiáltó gaztett láttán, hogy az a bizonyos elkövetõ azt sem érdemli meg, hogy éljen. Azonban ezt meg is lehet fordítani. Akár mondhatnánk azt is, hogy ez az ember azt sem érdemli meg, hogy „vérével bemocskoljuk saját kezünket.“ Büntessünk és toroljuk meg a bûnöket, de ne azzal ami fölött nincs jogunk ítélkezni még akkor sem , ha a miénk.
És miért most tegyük fel a kérdést? Elsõsorban azért, mert most már eljutottunk valahonnan valahová, értem ezt úgy, hogy talán eletelt már annyi idõ, hogy mérlegeljünk; mit is nyertünk és mit is vesztettünk 1990 október huszonnegyedikén? Másrészt azért, mert mindig is figyelmen kívül hagyták a közvélemény akaratát, mégha néha el is hitették, hogy mindez a társadalom összes tagja érdekében történt. Harmadrészt azért, hogy megtudjuk hányadán állunk is ma ezzel a halálbüntetéssel és melyek a társadalmat foglalkoztató érvek, melyekkel az alkalmazása mellett teszik le a voksukat, hogy aztán ezek alapján kezdhesse meg az abolició az elsõszámú és szerintem az eddig figyelmen kívül hagyott legfontosabb feladatát, hogy minket, a hétköznapi embereket gyõzzenek meg a halálbüntetés értelmetlenségérõl és jogtalanságáról.

Marsovszky Miklós


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: na e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2007-08-09
anyad wazze ne sirasson
név: Wazze e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2006-09-12
Gyerekek! Ebbe a rovatba, ebbe a rovartba való ez a cikk? Hosszú, tudálékos, olykor unalmas is. olyan na....