Handó Péter

Az ártatlanság vélelme. Olyan jogi és etikai kérdés, amely mindenkiben mást és mást indukál. Van, aki szerint fölösleges egy ilyen hozzáállás, van aki szerint igenis fontos. A kérdés egyik lehetséges irodalmi megközelítésére Handó Péter, kiváló író, költõ és esszéista vállalkozott. Járat indul!

Handó Péter
Ártatlanság vélelme
Gyönge ember vagyok. Hogy vetekedhettem volna erejével? Gyûrte magába a fröccsöt, nekem meg csak az az egy kóla jutott. Visszahívtam volna, de nem volt tehetségem, elnyelte a pénzem a gép. Neki viszont minden sikerült: hullt a zsozsó a jövedelempótlója mellé. Hát mondom magamban, ahogy látom kifelé tántorogni: ez nem igazság, én vagyok a csóróbb, nekem az állambácsi nem ad, meg kell dolgoznom a játékszenvedélyért, ennek meg még ez is bejön, mint Erzsónknak a pap. Úgy megittam volna még egy kólát, a zsebemben meg csak a fércet tapogattam. Utána eredtem – lesz, ami lesz. Rá is érzett, hogy követem. Folyton forgott, visszatekintgetett – alig tudtam a villanyoszlop mögé bújni –, szaporázta lépteit – a nyelvem is lógott. Gondoltam, sajnálná tõlem a zsét, szájon vágna, ha így állnék elé. Ismerem a fajtáját. Nem akartam azonnal meglepni, elõvezetni a magam ügyét. Egyébként is úgy vágtatott, akár egy zergehúsevõ. Aztán a lámpák is kihunytak. Oszt látom azt a kerítést, majd kidõl, oly csálék a lécei. Lepattintottam belõle egyet, a nyomaték kedvéért. Mert mi van, ha elé állok, s kicsap az árokszélre, mint paraszt a taknyát. Mégiscsak jogom van védekezni. Az meg, hogy fenyegetõen megemeltem azt a korhadékot, az merõ rágalom. Csak mutattam, nem vagyok védtelen, ne essen nekem. Amúgy is oly rossz anyagból volt, majd szétporlott a tenyeremben, egy kisebb szél belekap, morzsánként hordja el. Legyinteni se mertem volna vele. Máskülönben szépen kértem a pénzét. Háromszor is mondtam: megadom – de ez egy hitetlen Júdás. A szatyrát akarta rám sózni. Még szép, hogy elöntött a pulykavörösség. Mit csináljak azzal a húsz deka parizerrel, meg a fél zacskó szeletelt kenyérrel? No ne már! Így kiszúrni a szemem?! Olyan görcs szaladt a gyomromba, falni sem tudtam volna. Az a kóla is le-föl ingázott, amit magamba döntöttem. Kezdett megharagítani. Az azonban aljas rágalom, hogy megtámadtam. A lécet nem emeltem, csak oldalra tartottam, lássa, Toldi Miklós unokája vagyok én. Vagy Dózsáé? Mindegy. Erre azt akarta megetetni velem, hogy nincs nála egy fitying se. Mintha nem álltam volna mellette a gépnél – palira vett. Ráadásul közelrõl figyelhettem, melyik zsebébe tömi a nyereményt. Ha nem ilyen szelíd anyagból teremtenek, lecsapom, mint a kõmûves a zongoratetõt. Hülyének nézett. Fel is világosítottam, ha nem akar egy nagy frászt a korhadt fadarabbal, igyekezzen a tarkójára kulcsolni az ujjait, mert könnyen az emberére lelhet, oszt dolgozhatnak rajta az orvosok. De ezt nem gondoltam komolyan, poénnak szántam. Képtelen volt a tréfámon velem együtt nevetni. Bizonyára elvesztette humorérzékét. Hogy fölfrissítsem memóriáját, benyúltam a zsebébe. Milyen jól emlékezett azonnal – teljesen meglepett az elõzmények után. Ilyeneket füllentett: mibõl él az elkövetkezõ hónapban? Megadom – erõsítettem benne a lelket. Mit csinált erre? Alig hagytam helyben, dobtam el a málló fát, nyakamra küldte a rendõröket. Éppen akkor, amikor már én is nyerésre álltam.

2008. október 2.