[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Holy Motors - avagy kilenc találkozás a posztmodernnel

szerző: Szabó Gábor 2013-04-11

 

Holy Motors - avagy kilenc találkozás a posztmodernnel


A francia filmművészet fenegyereke, Leos Carax 13 évnyi hallgatás után tért vissza a 2012-es cannes-i filmfesztiválra a Holy Motors c. filmjével, amellyel kiverte a biztosítékot nemcsak a nézői ízlés vonatkozásában, de a filmkritikusokat is megosztotta.

Carax és Wachowskiék

Mindez a nemrég bemutatott Wachowski testvérek által jegyzett Felhőatlasz (Cloud Atlas) reakciójához mérhető. A kérdés ugyanaz: vajon képesek-e a látszólag egymással kauzálisan nem kapcsolódó történetek egy szerves, új egészet létrehozni? Hozzáteszem, hogy Wachowskiék sem merték bevállalni az eredeti David Mitchell-regény felépítését, és jelentős munkát fektettek abba, hogy az eltérő idősíkokban játszódó történetek ne csak a filozófiai kérdések fajsúlyában, hanem metafizikai értelemben is egybecsengjenek, vagyis az egyes korok szereplői, ugyan agyafúrt módon, de újrainkarnálódjanak a film különböző fejezeteiben.

Carax és Salinger

A szándéknak, természetesen, van irodalmi előélete is. Jerome David Salinger 1953-as Kilenc történetének szerkezete (Nine Stories) kacérkodott már a kauzalitás elvetésével. Vajon összeállnak-e a történetek, a (nemcsak) Glass család életeseményeit leíró elbeszélések egyvelege egy egységes egésszé, vagy megmaradnak egymástól elzárva, függetlennek – hagyományos novellafűzéreknek. Az eredmény vitatott. Ám, ha ismerjük Salinger további három könyvét is (Franny és Zooey, Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás) mindinkább a salingeri univerzum egy-egy darabjára ismerhetünk rá. Hiszen a Kilenc történet nemcsak Seymour, a Glass család vezéralakjának öngyilkosságát rejti el a történetek közé (elé), hanem az egész Glass-univerzum központi egzisztenciális válságát árnyalja, gazdagítja tovább – fokozva ezzel annak abszolút jellegét.

Már Derrida is


Jacques Derrida már a hatvanas évek végén megjósolja, hogy a nagy, összefüggő történeteknek és magyarázatoknak leáldozott. A dekonstrukció szakít azzal a hagyománnyal, amely az igazságot és a világ hű képét kereste, azt vallja, hogy minden eddigi olvasatot, rendszert le kell bontani és újra kell értelmezni. Dekonstruálni, rétegekre bontani – mondja. A történeteket apró darabokra szedhetjük – majd újra összerakjuk. Ez a nyugat-európai ember hagyományos ratiójának (Descartes) elvetésével jár – s jöhet az újraértelmezés, a posztmodern ember kedves szokása. Újraértékelés. Átértékelés (Nietzsche)?

Egy régi anekdota szerint, mondják, az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte Jean-Luc Godard-tól:
– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!
– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.


Carax opusza ezt a háromosztatúságot megháromszorozza (mint Salinger?), és beékeli egy kerettörténet közé, amely első fele hagyományos értelemmel felfogható, realista jegyeket hordoz, és egy lineáris elbeszélésmódot ígér, előlegez meg. Ezzel ellenben a keret záróképsorának traccsoló limuzinjai már nem e fenti logika szerint működnek – egy teljesen másféle vonatkoztatási rendszerbe, valóságba dimenzionált a néző tere és ideje. Joggal, hiszen ekkor a néző már semmiképp sem a közmegegyezéses valóság keretein belül fogja látni a pergő képeket. Aki végigüli a Holy Motors 115 percét, annak már koránt sem lesznek annyira kontrasztosak a valóság látszatát és a látszat képzeletét elkülönítő határvonalak.

Vissza a szürrealizmushoz?

Gyakran hozzák összefüggésbe Carax munkásságát a szürrealizmussal. Nincs könyörület –  akárcsak a Buňuel-féle Aranykorban – a vak ember eltiprása láttán megidéződnek, a főhős Oscart alakító szenzációs Denis Levant részéről, a híres Dalí-sorok. Miszerint nemcsak a hagyományos képi világ megbontására és meghaladására kell törekedni egy igazi szürrealistának – „a szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok“ –, hanem mindenféle határok felszámolására is – akár erkölcsi értelemben is. Mintha a vak helyében, tájékozódni képtelenül botladozna a néző is. Egy olyan világban, amelyben felfüggesztett az orientáció. Ám, egyáltalán lehetséges-e az orientáció egy olyan világban, ahol felfüggesztett az orientáció? (Carax saját elmondása szerint is csak vágóasztalon fedezi fel a filmjeit, úgyhogy azok még számára is rejtélyesek.)

Posztmodern költészet


A film felépítéséhez szükséges tudni, hogy az introitus cameóját, maga Carax alakítja, aki áttöri szobájának gondosan letapétázott falát, ami a másik oldalát tekintve bevezet egy moziterem hátsó, emeleti zsöllyéjébe, így leleplezve egy teltházas vetítést, ahol a nézők vagy alszanak, vagy tetszhalottak (egy kisgyerek kivételével, aki a nézőtéri sorok közt tévelyeg). Carax letekint a közönségre – kifejezéstelen tekintete tervet szövöget? Egy film tervét? Mivel lehetne kiprovokálni ennek a közönyös közönség figyelmét? Az a 13 év, ami azóta tel el, hogy elbúcsúzott Carax a Pola X művével, nagy idő – a mai "informatikai időszámításban". 13 éve még nem edzette a jóemberek vizuális kultúráját a Youtube, és az érintőképernyős, videokamerás mobiltelefon csupán egy Apple-beli álom volt csupán. A film és a film közönsége is átalakult. Sőt, átalakult a filmnézés módja is. Ma már a mozinak, mint olyannak, konkurrálnia kell a letöltőprogramokkal, házi mozi rendszerekkel és mobil aplikációkkal. A mai néző már bárhol, bármit, bárhogyan megnézhet. Lehet-e ilyen kornak tabuja? Meghökkenthet-e még valami valakit?

Carax legújabb filmjét látva egyértelmű a válasz: igen. Bár ő is többször él a reminiszcencia bájával, de a szándéka nyilvánvaló. Volt egy kor. Igen. A filmet lezáró, kilencedik Samaritaine stációjának egy magára hagyott, párizsi luxus hotel ad otthont, kiszolgált, feleslegessé vált terekben. Talán így üresednek majd ki a nagy hollywoodi filmgyárak – képtelen fenntartani az önmaguk alkotta külcsínyt? Az öngyilkosság kultúrája identitászavarban szenved.

A XXI. századi nyugat képi világa, (a /poszt/modern kor), elérte a józanság határait. A gyorsuló technológiák felszámolták a hagyományosan ábrázolható társadalmi szerepeket. A valóság az irracionalitásig fokozott képkultuszban szenved. Az online és az offline polgárok harca folyik. Kié a végső győzelem? Érvényben van-e még a végső győzelem mítosza?

A Holy Motors erről állít fel pontos diagnózist, és talán ezért is fontos film. Meg kell nézni, le kell tölteni, újra kell nézni. De a következő 20 év fogja úgyis igazolni majd, hogy a „nagy” Carax-sejtések mennyire voltak profetikusak, avagy azok egy kifáradt európai emberkép utolsó végrángásainak értelmezhetőek csupán.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :