[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Holy Motors - avagy kilenc találkozás a posztmodernnel

szerző: Szabó Gábor 2013-04-11

 

Holy Motors - avagy kilenc találkozás a posztmodernnel


A francia filmművészet fenegyereke, Leos Carax 13 évnyi hallgatás után tért vissza a 2012-es cannes-i filmfesztiválra a Holy Motors c. filmjével, amellyel kiverte a biztosítékot nemcsak a nézői ízlés vonatkozásában, de a filmkritikusokat is megosztotta.

Carax és Wachowskiék

Mindez a nemrég bemutatott Wachowski testvérek által jegyzett Felhőatlasz (Cloud Atlas) reakciójához mérhető. A kérdés ugyanaz: vajon képesek-e a látszólag egymással kauzálisan nem kapcsolódó történetek egy szerves, új egészet létrehozni? Hozzáteszem, hogy Wachowskiék sem merték bevállalni az eredeti David Mitchell-regény felépítését, és jelentős munkát fektettek abba, hogy az eltérő idősíkokban játszódó történetek ne csak a filozófiai kérdések fajsúlyában, hanem metafizikai értelemben is egybecsengjenek, vagyis az egyes korok szereplői, ugyan agyafúrt módon, de újrainkarnálódjanak a film különböző fejezeteiben.

Carax és Salinger

A szándéknak, természetesen, van irodalmi előélete is. Jerome David Salinger 1953-as Kilenc történetének szerkezete (Nine Stories) kacérkodott már a kauzalitás elvetésével. Vajon összeállnak-e a történetek, a (nemcsak) Glass család életeseményeit leíró elbeszélések egyvelege egy egységes egésszé, vagy megmaradnak egymástól elzárva, függetlennek – hagyományos novellafűzéreknek. Az eredmény vitatott. Ám, ha ismerjük Salinger további három könyvét is (Franny és Zooey, Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás) mindinkább a salingeri univerzum egy-egy darabjára ismerhetünk rá. Hiszen a Kilenc történet nemcsak Seymour, a Glass család vezéralakjának öngyilkosságát rejti el a történetek közé (elé), hanem az egész Glass-univerzum központi egzisztenciális válságát árnyalja, gazdagítja tovább – fokozva ezzel annak abszolút jellegét.

Már Derrida is


Jacques Derrida már a hatvanas évek végén megjósolja, hogy a nagy, összefüggő történeteknek és magyarázatoknak leáldozott. A dekonstrukció szakít azzal a hagyománnyal, amely az igazságot és a világ hű képét kereste, azt vallja, hogy minden eddigi olvasatot, rendszert le kell bontani és újra kell értelmezni. Dekonstruálni, rétegekre bontani – mondja. A történeteket apró darabokra szedhetjük – majd újra összerakjuk. Ez a nyugat-európai ember hagyományos ratiójának (Descartes) elvetésével jár – s jöhet az újraértelmezés, a posztmodern ember kedves szokása. Újraértékelés. Átértékelés (Nietzsche)?

Egy régi anekdota szerint, mondják, az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte Jean-Luc Godard-tól:
– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!
– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.


Carax opusza ezt a háromosztatúságot megháromszorozza (mint Salinger?), és beékeli egy kerettörténet közé, amely első fele hagyományos értelemmel felfogható, realista jegyeket hordoz, és egy lineáris elbeszélésmódot ígér, előlegez meg. Ezzel ellenben a keret záróképsorának traccsoló limuzinjai már nem e fenti logika szerint működnek – egy teljesen másféle vonatkoztatási rendszerbe, valóságba dimenzionált a néző tere és ideje. Joggal, hiszen ekkor a néző már semmiképp sem a közmegegyezéses valóság keretein belül fogja látni a pergő képeket. Aki végigüli a Holy Motors 115 percét, annak már koránt sem lesznek annyira kontrasztosak a valóság látszatát és a látszat képzeletét elkülönítő határvonalak.

Vissza a szürrealizmushoz?

Gyakran hozzák összefüggésbe Carax munkásságát a szürrealizmussal. Nincs könyörület –  akárcsak a Buňuel-féle Aranykorban – a vak ember eltiprása láttán megidéződnek, a főhős Oscart alakító szenzációs Denis Levant részéről, a híres Dalí-sorok. Miszerint nemcsak a hagyományos képi világ megbontására és meghaladására kell törekedni egy igazi szürrealistának – „a szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok“ –, hanem mindenféle határok felszámolására is – akár erkölcsi értelemben is. Mintha a vak helyében, tájékozódni képtelenül botladozna a néző is. Egy olyan világban, amelyben felfüggesztett az orientáció. Ám, egyáltalán lehetséges-e az orientáció egy olyan világban, ahol felfüggesztett az orientáció? (Carax saját elmondása szerint is csak vágóasztalon fedezi fel a filmjeit, úgyhogy azok még számára is rejtélyesek.)

Posztmodern költészet


A film felépítéséhez szükséges tudni, hogy az introitus cameóját, maga Carax alakítja, aki áttöri szobájának gondosan letapétázott falát, ami a másik oldalát tekintve bevezet egy moziterem hátsó, emeleti zsöllyéjébe, így leleplezve egy teltházas vetítést, ahol a nézők vagy alszanak, vagy tetszhalottak (egy kisgyerek kivételével, aki a nézőtéri sorok közt tévelyeg). Carax letekint a közönségre – kifejezéstelen tekintete tervet szövöget? Egy film tervét? Mivel lehetne kiprovokálni ennek a közönyös közönség figyelmét? Az a 13 év, ami azóta tel el, hogy elbúcsúzott Carax a Pola X művével, nagy idő – a mai "informatikai időszámításban". 13 éve még nem edzette a jóemberek vizuális kultúráját a Youtube, és az érintőképernyős, videokamerás mobiltelefon csupán egy Apple-beli álom volt csupán. A film és a film közönsége is átalakult. Sőt, átalakult a filmnézés módja is. Ma már a mozinak, mint olyannak, konkurrálnia kell a letöltőprogramokkal, házi mozi rendszerekkel és mobil aplikációkkal. A mai néző már bárhol, bármit, bárhogyan megnézhet. Lehet-e ilyen kornak tabuja? Meghökkenthet-e még valami valakit?

Carax legújabb filmjét látva egyértelmű a válasz: igen. Bár ő is többször él a reminiszcencia bájával, de a szándéka nyilvánvaló. Volt egy kor. Igen. A filmet lezáró, kilencedik Samaritaine stációjának egy magára hagyott, párizsi luxus hotel ad otthont, kiszolgált, feleslegessé vált terekben. Talán így üresednek majd ki a nagy hollywoodi filmgyárak – képtelen fenntartani az önmaguk alkotta külcsínyt? Az öngyilkosság kultúrája identitászavarban szenved.

A XXI. századi nyugat képi világa, (a /poszt/modern kor), elérte a józanság határait. A gyorsuló technológiák felszámolták a hagyományosan ábrázolható társadalmi szerepeket. A valóság az irracionalitásig fokozott képkultuszban szenved. Az online és az offline polgárok harca folyik. Kié a végső győzelem? Érvényben van-e még a végső győzelem mítosza?

A Holy Motors erről állít fel pontos diagnózist, és talán ezért is fontos film. Meg kell nézni, le kell tölteni, újra kell nézni. De a következő 20 év fogja úgyis igazolni majd, hogy a „nagy” Carax-sejtések mennyire voltak profetikusak, avagy azok egy kifáradt európai emberkép utolsó végrángásainak értelmezhetőek csupán.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :