[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Il Palazzo Enciclopedico. A Velencei Biennálé 2013

szerző: Veress Zsuzsa 2013-10-05

 

Il Palazzo Enciclopedico. A Velencei Biennálé 2013

 

A minden tudást felölelő, nagyszabású rendszerezést a felvilágosodás reális lehetőségként kezelte - aztán már a XIX. században összedőlt az efféle „enciklopédikus palotákba” vetett hit. Nem beszélve a XX. századról, amikor is szerte Európában minden szinten érzékelhető volt, hogy „minden Egész eltörött”. Az Ady-féle tragikus pátoszt az idő haladtával felváltotta a rezignált legyintés gesztusa, mígnem már csak elnéző mosolyok illették a világencilkopédiákkal kapcsolatos gyermeteg ábrándokat. A posztmodern azonban újból elővette az emberiségnek ezt a játékszerét (nem véletlenül születtek a közelmúltban egyre-másra a „könyvtár mint labirintus” , és a „könyvtár mint világtérkép” típusú regények, nemkülönben a szótár- illetve lexikonregények is), és játékszerként is bánik vele. Azaz a dolog komoly is, meg nem is.

Korunk tehát összegyűjt minden tudást, és mindent mindennel kapcsolatba hoz, illetve bármit bármi mellé helyez: például a muranói üveggyártás törmelékét, és világhírű művészek alkotásait, és autisták által készített tárgyakat. A határok összemosódnak profik és outsiderek, művészek és dilettánsok között. Megjegyzem: olyan értelemben is összemosódnak a határok az idei Velencei Biennálén, hogy nem mindig az amatőrök munkái tűnnek kontárnak – és fordítva: a hivatásos művészek nem mindig felelnek meg az alapvető szakmai tudás kritériumainak. De ne szaladjunk ennyire előre!

 

2013-ban a Velencei Biennálé szlogenje az „Enciklopédikus palota”. 

 

Az egyik fő helyszínen, a Giardiniben, a központi pavilon C. G. Jung Vörös könyve köré rendeződik, s ezt követi az André Breton arcáról készült maszk, majd rögtön utána a Rudolf Steiner - terembe sétálhatunk át. 

 

Jung Vörös könyve a szerző halála után ötven évvel jelent meg először, annyira intimnek számít a tartalma. A címe onnan ered, hogy vörös bőrbe kötve, a kódexeket idéző lapokon láthatóak Jung saját álmai, fantáziái, és az ezekhez készített mandalák.  A Steiner – grafikák is belső utazásra hívnak. Ebben a teremben performance is van: egy kedves fiú szájzenét ad elő, és egy bájos lány euritmikus táncvonaglással kíséri.

 

A kollektív tudattalanból származó ősképek fogalmának megalkotója, a szürrealizmus egyik pápája, és az antropozófia létrehozója megadja az alaphangot: a Giardini – és az egész biennálé – egyik fő témája a „láthatatlan képek”, azaz az álmok, fantáziák, víziók és hallucinációk megjelenítése.

 

A másik fő helyszín, az Arsenale, Marino Auriti címadó tervével, az enciklopédikus palota makettjével fogadja a látogatót. A terv persze soha nem valósult meg, az épület nem épült fel, minden lehetséges emberi tudást nem gyűjtöttünk össze egy helyre – de ez az álom képviseli a másik főszálat az idei biennálén: a gyűjtemények, katalógusok trendjét.

 

Nem véletlen tehát, hogy pl. a brazil pavilonban annak képzőművészeti megfelelőjét láttam, amit az irodalomban az „enciklopédikus” szótárregények írói alkottak meg. Ravaszul - mondhatni ördögi ügyességgel, sőt, igen: esztétikai élményt okozóan - egymásba lapozott szótárak voltak a műtárgyak. És egy dél-afrikai művész könyvekből gyúrt szobrai is meglepően szépek voltak.

 

Akárcsak az Egyesült Államok, Petra Feriancová és Zbyněk Baladrán is különféle gyűjteményekből állította össze a kiállítás anyagát. Ők ketten „Csehszlovákia” képviselői. Betegesen anakronisztikus, hogy egy évek óta nem létező állam neve még szerepel egy Giardini-pavilonon. 

Amúgy az is felmerült az idei biennáléról szóló kritikákban, hogy egyáltalán és általában a nemzeti pavilonok felett eljárt az idő a globalizáció korában. Talán ezt a gondolatot is célozza a chilei kiállításon látható Alfredo Jaar „Venezia, Venezia” című installációja, mely egy Velencét modelláló asztali városmakett, rajta a biennálé helyszínei külön megjelölve. A város persze vízben áll, amint a valóságban is, aztán egyszer csak a víz elkezd bugyborékolni, növekedni – és az egész mindenséget rövid időn belül teljesen ellepi. Ez az ötlet eléggé felkavaró.

 

És hasonlóképpen talán az egyes nációk idejétmúltságára utalhat az is, hogy az évszázadok óta tradicionálisan ellenségként (jobb esetben riválisként) ismert két nemzet, a németek és a franciák helyet cseréltek. A német pavilonban tehát francia művészek kiállítása látható.

A francia pavilonban pedig Németország képviselteti magát. De ez sem olyan egyszerű. Ugyanis a fő szám nem német, hanem egy kínai művész installációja. Ai WeiWei világhírű, elsősorban politikai üldöztetése okán. De a német pavilonban látható sok-sok régi székből összeállított installációja mindenkit meggyőzhet arról, hogy nemcsak a bebörtönzés tette őt híressé, hanem valóban nagy művész.

 

A legdivatosabb, már régóta - nem a festmény, nem a szobor, de még csak nem is a ready-made vagy a számítógépes grafika, hanem - a videoinstalláció. Nos, a magyarokat Asztalos Zsolt „Kilőtték, de nem robbant fel” című munkája képviseli. Második világháborús besült bombák képeit láthatjuk egy-egy televíziós képernyőn. Nem fotók, hanem mozgóképek, ugyanis a lövedékek ábrázolása hol elhomályosul, egy picit, hol kiélesedik Egy nagy kivetítőn a bombák magyarországi lelőhelyeit vetítik, egy másikon pedig egy katonai szakértő beszél dokumentumfilmszerűen. És akkor lehet agyalni arról – ahogy a kiállító művész és a kurátor tették – hogy ez az egész a kegyelem-irgalom jele, mivel mi mindannyian annak köszönhetjük az életünket, hogy ezek a bombák nem robbantak fel. Meg az egyetemes fenyegetettség jele is, tekintve, hogy végül is akármikor felrobbanhatnak.

P.S.: A művész szerette volna a videoinstallációhoz csatolni az egyik valódi bombát is műtárgyként, de biztonsági okokból erre nem kapott engedélyt a hatóságoktól.

 

Ebben a „fegyvernemben” nekem sokkal jobban tetszett Izrael pavilonja, ahol egy képzeletbeli alagútásás videóját nézhetjük: egy izraeli városból egyenesen a Velencei Biennálé Izraeli Pavilonjának közepébe ér az alagút. A fantáziaút barlangászai egy amatőr szobrászcsoport tagjai. Ahogy megalkotják önportréikat, az is látható egy másik teremben, egy másik kivetítőn. És ott vannak az elkészült szobrok is, nem kivetítőn, hanem valóságosan.

 

Ha nem bánjátok, néhány személyes élményről is beszámolnék.

Következzenek tehát a számomra legnagyobb élményt jelentő kiállítások!

 

A Giardiniben nekem az orosz pavilon tetszett a legjobban. A látogatókat is beépítő performance szerves része az installációnak. A bejáratnál az a meglepetés éri az embert, hogy csak a nőket engedik be. Éspedig egy átlátszó műanyagból készült esernyővel. Tehát egyszerre csak annyi nőnemű személy léphet be a szentélybe, ahány esernyő van. A férfiak egy másik bejáraton felmehetnek a lépcsőn, és felülről nézhetik – bársony térdeplőkre térdepelve, mint a templomokban – ahogy alant asszonyaik fogadják az aranyesőt. Az egész kiállítás címe ugyanis: Danaé. Nos, a danaék megkapják a nekik járó zeuszi áldást. Odafenn, ahol a pasik térdepeltek, ült egy öltönyös-nyakkendős, menedzser típusú „Zeusz”.

Hullik az aranypénz, bőségesen. A „fej”: one danae, és ez ábrázolva is van. Az érem másik oldalán az „írás”: TRUST, UNITY, FREEDOM, LOVE

Körben pedig az érmén az olvasható, hogy „the artist guarantees the value with his honor”.

Nem lehet nem érezni az iróniát. Mert ebben benne van, hogy korunk Danaéi műanyag cuccal ügyesen kivédik a felülről jövő isteni áldást – no de természetesen nem is fogannak a méhükben Perszeuszok! – de az is benne van, hogy mindannyian pénzimádatban élünk, ámde a monéták hitvány hamisítványok, nem valódi aranypénzek – hiába „szavatol értük a művész”….

Még hozzátartozik, hogy mindkét ki-, illetve bejáratnál megpróbáltam - oroszul - kérni olyan aranypénzt, amelyen cirill betűs orosz felirat van. „Zeusz” nem tudott oroszul, azt mondta, hogy „in english, please”. Az esernyőket osztogató nő, a női bejáratnál, legalább orosz volt. És azt mondta oroszul, hogy nincs cirill feliratos pénz. Mint ahogy az egész, szenzációs, akcióval dúsított installáció alkotójának neve is „globalizált változatban” szerepel: „Vadim Zakharov”. 

 

A másik legnagyobb élményem az Arsenaléban az indonéz kiállítás volt, több művész munkája. A tradicionális indonéz árnyékszínház színes, ember nagyságú síkbábuival volt tele a terem. Töksötétben, ahogy az illik. Szentélyszerű volt ez is, kifejezetten katedrális-hangulat uralkodott a teremben. És ennek megfelelően, oldalt, gyönyörűséges, áttört domborművek keretezték a bábok kavalkádját.

 

Hasonló képzeteket keltett bennem a lengyel Pawel Althamer terme. Az Arsenale egyik óriási terében közel száz, szintén ember nagyságú, de kifejezetten antropomorf bábuival elbűvölt. A szobrok arca valódi, hús-vér emberek maszkjaiból készült. Konkrétan Velence lakosainak, járókelőinek arcát vette kölcsön, a róluk készített élethű maszkokkal.  A testük pedig vasból készült huzal volt, rácsorgatva valami nagyon kellemetlen, kimondottan gusztustalan – agyonrágott és kiköpött rágógumira emlékeztető – szürke műanyagból. Ha valamit utálok, akkor az a műanyag. És ezek a szobrok hihetetlenül szépek mégis! Aki ezeket csinálta, piszkosul tudja az anatómiát, és rajzolni is iszonyúan tud. Néhány odavetett ”rágógumival” képes volt egy emberi mozdulatot modellálni: hol a vádlija, hol a mellkasa, hol a feneke volt naturalisztikusan tökéletes a műanyagcsorgatásnak. Ezek a szobrok velencei emberek, akikkel lehet kommunikálni, pl. az ölükbe ülni, megfogni a kezüket – és táncolni velük!

 

Szó esett a globalizációról…  A biennálé egyre terjeszkedik. Egyre több kiállítás van a városban olyan helyszíneken, melyek nem tartoznak a hagyományos kiállítóhelyek közé. Képzeljétek el, hogy egy autóbusznyi festő közül senki sem jutott el a fődíjnyertes angolai kiállításra.

 

Tehát: Kína!…

Hozzájuk – talán nem véletlenül – az Arsenale túlpartján lévő épületbe lehetett eljutni, külön, kis csónakkal, oneway. Ezt is nagyon kevesen látták.

Mire odaértünk, én már alig vonszoltam magam a fáradtságtól. És akkor láttam a kínai kiállítótermek egyikében egy príma fakírágyat. Legalább húszcentis acéltüskékből állt. Na, én emellé ledobtam a hátizsákomat, és szépen lefeküdtem, mondván, hogy egy kicsit pihenek. Lehunytam a szemem „egy pillanatra” – azonnal mélyzuhanás következett, álom nélkül minimum húsz percet aludtam. Amikor Katona Gyuri felébresztett – csillogó szemmel, és egy cseppet sem fáradtan, sőt nagyon lelkesen – azt mondta: hogy „ezek a kínaiak mindent tudnak, amit mi, és még gúnyolódnak is rajtunk”.

Felrángatott, és szépen körbevezetett. A kínaiak valóban mindent tudnak. És tényleg megcsináltak mindent, amit Európa előállított valaha. Pl. volt Duchamp piszoárja – aranyszínű fémből, hatalmas méretben. Selyemszálakból festmények – és egyáltalán minden-minden. Nem emlékszem jól, mert akkor ébredtem fel, ugyebár…

 

És ezzel fejezem be. A tárlatlátogatók fényképeztek, miközben aludtam: belátom, nehezen lehetett eldönteni, hogy én az installációhoz tartozom-e, avagy sem.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :