[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Íme az ember!

szerkesztette: Szászi Zoltán, 2006-04-18

... De mi az igazság?Éli, éli lama szabaktáni. Én uram, én uram miért hagytál el engemet? Kiáltás, majd halál és megrepedõ templomkárpit, hitet tevõ százados, vihar az Örök Város felett. Kiszabadulnak a szellemek. Bolyongó árnyak, kilobbanó szikrák. Átérezhetetlen...


Tököly Gábor emlékének, Szabó Ottó képeinek ihletésére

Bodollói KeresztútElsõ stáció.

Tudom, még ember. Isten maga képére teremtette, ráhagyta az Ige megtestesülését. Lent a tömeg. Ordító tömeg. Megmutatják, íme az ember. Nézd a törékenységet. Nézd, a fájdalom felvállalását. Járd végig magadban az elsõ stációt. Ez itt Pilátus. Neki feladata van. Háromszor próbálja megmenteni, de a tömeg nem enged. Semmi bûnt nem talált benne, ám hogyan teljesedjék be az Írás, ha szabadon bocsájtja. Fejfájós, megtört hegemón. Csak ez a törékeny ifjú volt képes levenni róla a bûnt. Mit tehet? Részesévé válik a feltámadásnak? Ha nem hozza meg ítéletét, nem teljesedik be az írás! Ecce homo. Körvonalak, légiesség, vibrálás. Kevés szín. Fény kintrõl. Arcok, tekintetek, tapintható történés, pendülõ feszültség. Az elsõ stáció. Mutasd meg magad, EMBER!

2. állomás, Szabó Ottó alkotásaMásodik stáció.

Elindulni a szenvedés útján. Vállán a durván ácsolt kereszt. Már az izmok feszülése látszik, a teher, amit végig kell vinni ezen a szomorú úton. Töviskorona, vér, verejték, ütések nyoma, arculcsapások, megcsúfolások állapota. Megint a tömeg. Nem tudják mit cselekszenek. Meg kell bocsátani nekik. Vért akarnak látni, tragédiát, bizonyosságot. Még hitetlenek. Arctalanok, de talán megértik majd egyszer, mit is kiáltottak, mikor választaniuk kellett. A durva fa felsérti a vállat, a kezet, de legjobban a lelket. Ami szabadulásra vár. Menni az úton, fel a Koponyák Hegyére. Sajog a test, minden lépés nehéz. Feszülés, karcolódó vonalak, erõs kontrasztok. Fény gyengülõn, a test egyre szánalmasabb. Második stáció. Lépkedjünk!

3.Harmadik stáció.

Sok a súly. A Világ súlya. A kereszt súlya. Az elsõ elesés. Mert esendõ Õ is, mert még ember. Tekintetében kérdés. Miért, de miért ne? Rajzanak körötte a csúfolódók, röhögõk, mámorosak, értetlenek és kevesen azok, akik tudják milyen nehéz a világ súlya. Tudják, de még nem hiszik. Az egybeszabott ruha vérfoltos már. Lehull a kéz, nem megadón, nem pihenõn, csak készül. A további szenvedésre. Tompuló fény, sárgás árnyékok, valami megfoghatatlan és ismeretlen mélység nyiladozik. Felállni, továbbmenni.

4.Negyedik stáció.

Az ott az anyja. A szeplõtlen, a szent, a kiválasztott, akinek végig kell néznie, végig kell szenvednie fiával együtt ezt a borzasztó utat. Kezdetektõl fogva tudja, az õ útja is ez. A szenvedés útja. Õ a szenvedõ anya, aki tehetetlen, de hisz, tudja, minden emberi fájdalom feletti az õ gyermekének fájdalma. Akit kiválasztottak erre az áldozatra. Ellenpólusok, szépség, önfeláldozás, mozgalmas indulatok, lángoló háttér. Mintha tûz gyúlna a szem belsejében. Fény és félárnyékok. Még kintrõl jön minden.

5.Ötödik stáció.

Simon, a cirénei. Az elítélt helyett kell vinnie a keresztet. A misztérium egyik olyan szereplõje, aki ugyan eleinte nem szívesen, de aztán beletörõdéssel, a szenvedõn való szánakozás érzésével segít vinni a keresztet. Mindannyiunknak oda kéne menni, átvenni Simontól és vinni tovább. Nem lehet. Ezt egynek adta meg az Úr. Sorsa egy pillanatában részesévé vállhatott ennek a szenvedésnek. Egy keveset át tudott vállalni. Csak halvány emberi arc, bármelyikünké lehet. Lehetne. Összekavarodó világ uralkodik most már mindenen. Csak az õ tisztaságát nem tudja bemocskolni semmi. Simon segít, majd eltûnik a tömegben, de az örökkévalóságig megemlékeznek róla e tette miatt.

6.Hatodik stáció.

Az a lány ott, érzi, valamit tennie kell. Ennyi embertelenség láttán, kicsike létének egyetlen lehetõsége van az adott pillanaton belül. Megtörölni a verejtékezõ arcot, oda adni a kendõt, felitatni vért, könnyet, izzadságcsöppeket. Beleég abba az arca a szenvedõnek. Pironkodón teszi a lány, amit tesz, tisztasága, nyíltsága a legelvetemültebb õröket is lefegyverzi. Veronika kendõje ég. Isteni tûz égeti bele lenyomatát egy férfiarcnak. Hangsúlyok az arcokon. Félelemnek feloldása. Valami melegség, valami élethez közeli pillanat ebben a szomorú vándorlásban. Az igaz szeretet villanása.

7.Hetedik stáció.

Elesni másodszor. Megbillen a súly, eltörõdött a test, a lábak nem bírják az irtóztató terhet. Kimarjult ujjakkal kap a semmi után. Töviskoronája egyre mélyebben vésõdik bele homlokába, a daróc ruha kimarta a bõrt, elviselhetetlenül éget minden mozdulat. Az izmok nem engedelmeskednek, az akarat elfáradt, a föld odahúz magához. Ehhez még ostorcsapások, az õrjöngõ embermassza artikulálatlan hangzavara. Az út emlékezni fog erre az elesésre, de ugyan az emberek fognak-e? Kérdések, miért e sok szenvedés? Felbomló egyensúly, szétzuhanó látvány. Végtelen szûkül egyetlen ponttá, oda, ahol földet ér a zuhanó keze.

8.Nyolcadik stáció.

Jeruzsálem asszonyai sírnak, nem tudják, magukat siratják-e vagy a szenvedõt. Látják, barbár, elborzasztó cselekedet történik, de esendõségükben kicsiségügben nem tudnak semmit sem tenni. Az érzéseikre válaszként figyelmeztetés jön, vigyázzanak önmagukra, gyermekeikre, a jövõre, a tanúkra. Sírnak az asszonyok, könnyük porba hull, sár lesz belõle, miként az emberbõl is por és sár válik. A keresztfa egyre nehezebb, az út egyre fájdalmasabb, a szenvedés egyre égetõbb. Méla szomorúság és tehetelenség érzése, riadt árnyékok egymást váltása.

9.Kilencedik stáció.

A harmadik elesés. Nincs már egy szikrányi testi erõ sem ebben a törékeny férfiban. Mintha magából szakadt volna ki. Mintha nem lenne tovább, pedig még lennie kell. A csapzott haj, a mindenütt véres ruha, a fájdalom megtestesülése, az ujjak semmibe markoló tehetetlensége. Kimondhatatlan. Ez már annyira bent fáj, hogy beszélni is nehéz. Látni is. Érezni csak eltompultan lehet. Sugárzás, látvánnyá váló iszonyat. Alig fényekkel, alig létezéssel.

10.Tizedik stáció.

Minden ruhájától megfosztva, megtöretett testét mutatja.

Már nem is tudni, mi történik, csak egyetlen sodró vihar az egész. Felbomlanak a létezés határai, most látható igazán, milyen esendõ a test. Mezítelen, sebekkel borított, esendõségében is szépség. Kifelé néz. Lát minket.

Még van, már majdnem nincs. Halálközeli állapot. Irgalom!

11.Tizenegyedik stáció.

A megfeszítés. Leírni, elmondani, nem lehet. Merõ fájdalom már minden. Szenvedés, láz, kiszolgáltatottság. Fogynak a szavak, fogy az élet, elfogy a hit is másnál, csak nála nem. Ki kell innia a keserû poharat. Bocsásd meg nekik, nem tudják mit cselekszenek, de mégis meg kell történnie, nincs máskép mód lemosni a világ bûneit. Valami furcsa belsõ fény kezd el áradni. A kintiek eltompulnak, alárendelik magukat az isteni akaratnak.

Az út, a világgosság és az élet most szegezõdik fel. Megfeszíttetés.

12.Tizenkettedik stáció.

Éli, éli lama szabaktáni. Én uram, én uram miért hagytál el engemet? Kiáltás, majd halál és megrepedõ templomkárpit, hitet tevõ százados, vihar az Örök Város felett. Kiszabadulnak a szellemek. Bolyongó árnyak, kilobbanó szikrák.

Átérezhetetlen. Mintha minden reménytelenné válna s mégsem. A tanítványok bénán, az anya összeomolva.

Megnyílik az ég. Nincs szavam.

13.Tizenharmadik stáció.

Piéta. Egy felnõtt, halálra kínzott férfi teste egy asszony ölében, aki ráborulva siratja. Kinek volt már ilyen fájdalma, kinek lehet ilyen fájdalma? Ez a teste, íme megint az ember, minden szépségében, megtöretettségében, valóságában. Mielõtt visszaadatik a földnek, melybõl vétetett. Porból s porrá. Ez vár.

Ám a remény nem hal meg. A misztérium most kezdõdik. A templomot, amit leromboltak, újra felépíti. Csak még nem tudják. Két ember végtelenül bensõséges képe.

Elválaszthatatlanok. Mindörökké.

14.Tizennegyedik stáció.

Eljött József, aki hitt és elkérte a testet a hegemóntól. Temetni kell, mielõtt leszáll az este. Temetni kell, mert törvény van és holtaknak holtaknál a helye. Az üres sziklasír ott várja. Gyolcsokat hoznak, betekerik, kenõcsöket helyeznek hozzá. Mert rendje van a dolgoknak. A meghalásnak, a temetésnek is. Arcok, emberek, mozdulatok dinamikája éled. Belsõ sugárzás, érzi az ember a melegét a megváltásnak. Még nem tud, de már remél. Talán hite is csírázik már.
A nagy húsvéti misztérium pedig a fény útjával folyatódik.

Emeljük arcunkat felé, kérve az áldást, a megbocsátást, a reményt, fogadva az üzenetet: "Ne féljetek!"


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Gladiator e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2007-06-17
Ez, így igaz!
név: lole elemer e-mail: sallai.krisztina@chello.hu dátum: 2007-05-01
remek