[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Indulás

szerző: Nagy Csilla, Mizser Attila, Szabó Andrea, Szászi Zoltán 2010-10-06

 

Indulás

„S minden, mi működés, élet…”
(Tőzsér 75)

 

Tőzsér Árpád nagyívű pályája egyedülálló a magyar irodalomban: a ma 75 éves alkotó olyan költői teljesítményt tudhat a háta mögött, amely folytonos megújulásával, egyes állandóan jelen lévő poétikai témák újragondolásával, és az „új”, a „változó” iránti rendkívüli nyitottsággal egy koherens (ám részleteiben változatos és olykor egymással ellentétes elemekből szerveződő) nyelvi és gondolati univerzumot hozott létre.
A Palatinus Kiadó gondozásában a születésnap alkalmából A vers ablakán kihajolva címmel megjelent gyűjteményes kötet, amely a szerző válogatásában mutat keresztmetszetet az életműről, jól érzékelteti ezt a kettősséget. A szövegek (az 1972-es Érintésektől egészen a 2009-es Csatavirágig) izgalmas dialógusokat hoznak létre a tematikus és poétikai kapcsolódási pontok révén: megmutatják azt az állandóságot, amely Tőzsér Árpád személyes (alkatából következő) és irodalmi (a költészet mestersége, teóriája, technikája iránti) érdeklődéséből adódik; ezzel együtt azonban arra is fény derül, hogy az egyes korszakok, beszédmódok között olykor milyen jelentős eltérések, elhajlások vannak.
 És ez a sajátosság („megőrizve megszüntetni”) minden bizonnyal a Tőzsér-költészet vizsgálatának egyik termékeny kiindulópontja lehet. Ahogy a költő személyes sorsa, életútja feltételezte (feltételezi) az európai, a szlovák, a magyar identitás újbóli megfogalmazását, és egymásra vetüléseket, vonatkozási pontokat talál az önazonosság különböző aspektusai között, úgy ez a költészet is egymáshoz viszonyítja, párhuzamba vonja és átértékeli mind a (kortárs és klasszikus) poétikai szerepeket, mind pedig a rendelkezésre álló komplex tapasztalat megfogalmazásához szükséges nyelvet. A Tőzsér-líra „mélysége”, kritikusokat és olvasókat zavarba ejtő titokzatos sokrétűsége épp abból a képességből adódik, hogy másokhoz nem hasonlítható módon képes komplex képet adni a világról, a világban élő „önmagam”-ról, olyan versnyelv segítségével, amely egyszerre „szól bele” a nemzeti (értsd: szlovák, cseh, magyar) valamint az európai hagyományokba, ezzel együtt pedig át is lényegíti azokat.
Tőzsér Árpád leleménye, hogy ezek a működések egyszerűségükben lesznek nagyszerűek. És tudjuk, lehet épp Tőle: a működés élet.
Aki működtet éltet…
Isten éltesse Mester!
Fogadja a Palócföld és a Rovart szerkesztőségének jókívánságait!
 

Nagy Csilla beszéde Szabó Lőrinc 2010. október 9-én, a költő születésének 110. évfordulóján a Palócföld és a Rovás Polgári Társulás által Balassagyarmaton állíttatott emléktáblánál.

 

Az igazán nagy dolgok mindig paradoxonok, vagy legalábbis ambivalensek. És minden méltóságba némi keserűség is vegyül, bármi okunk legyen is az ünneplésre. Az emlékezés a felejtéssel kezdődik. A megtisztító katarzis első mozzanata mindig ez. Akár beismerjük, akár nem.
Emléket állítani, legyen az írott vagy tárgyiasult mementó, voltaképp annyit tesz, helyettesítjük azt, akit elvesztettünk. A személy helyett, aki távol van, alkotunk valamit a magunk számára, amely segít a lezárásban, és végleg múlttá teszi, kitörli a veszteséget. Az emlék tehát rólunk, emlékezőkről szól, az emlékezés módja pedig tükröt tart elénk, hogy általa (homályosan) láthassuk magunk.
Az új balassagyarmati Szabó Lőrinc emléktábla (amelyet Gyenes Gábor terve alapján Kozsár Csaba kivitelezett), művészi megformáltságában, mediális vonatkozásaiban többszörösen is hangsúlyozza ezt a tükröződést. Aki közelről tekint a magas nyomású vízzel vágott, nemesacél lemezre, valóban megpillanthatja a saját arcmását, ahogy a Tücsökzene soraiban megidézett egykori fahíd alatt a gyermek Szabó Lőrinc képmását mutatta meg az Ipoly folyó. S ha még közelebb megyünk a költő sziluettjét formáló táblához, felfedezhetjük a tónusos felületek aprólékos, manuálisan gravírozott mintázatát. Nem véletlen, hogy a Dzsuang Dszi álma sorai árnyékolják, dimenzionálják a portrét: a valóság és az álom felcserélhetőségét tematizáló vers éppúgy tapasztalataink rögzíthetetlenségére mutat rá, ahogy maga az emlékezés gesztusa.
A tábla, itt, a Madách utca és az Ipolypart út kereszteződésében, mintegy második „vonatkozási pont”, a Szabó Lőrinc utcai emléktábla mellett egy új generáció mementója. S mától a város életében is, remélhetőleg, elfoglal egy helyet, hogy a költő, akit helyettesít, szintén az őt megillető mértékben és módon legyen része a tradíciónak. Mert bár a táblát mások álmodták meg Balassagyarmat számára, valójában a város álma, múltja, jelene lett általuk újragondolva, amely alkalmat ad, nemcsak az évfordulós év lezárására, hanem egy hagyomány elindítására is.
Mert az emlékezet (egy város emlékezete is) szubjektív, szelektív: átrendezi az arányokat, túlértékel, vagy akár elhanyagol, miközben felbecsüli az értékeit. Szabó Lőrinc viszont olyan érték, amelyet mások is felbecsültek már, emléke nemcsak nálunk maradandó. Remélem, hiszem, hogy Szabó Lőrinc halálának 100. évfordulóján ugyanitt, egy létező hagyomány folytatóiként ünneplünk.
Az emlékezés tehát tükröt tart elénk.
Tanuljunk meg emlékezni.

 

 

 

Szabó Andrea: A templom és az Ipoly között

Szabó Lőrinc „Tündérvárosa”

 

 Kell-e érdekfeszítőbb színtér egy gyermek életéhez? Egyik oldalon a zömök arányú katolikus templom, a „hit kövülete”, a másikon a kanyargó Ipoly, melynek környéke sűríti mindazt a csodát, amit a természet az ember számára nyújthat. A titkoknak ezt a két birodalmát, a természet ősállapotát tükröző Ipoly-mentét és az emberi szellemet jelképező templomépületet, mint valami köldökzsinór köti össze az a kis utca, melynek oldalán Szabó Lőrincék balassagyarmati háza állt. Ilyen térbeli határok közé esett a gyermek, a majdani költő otthona. Voltak időben is kijelölhető pontjai a gyermek hajlékának. Közöttük fölfénylett a napnak az a szakasza, melyben felhőtlenül örülhetett a gyermekkor világának. De eljött a napnak az a része is, melyben megszűntek játékai s eltűnt jókedve. A napok kétfelé váló hangulatát Szabó Lőrinc vasutas édesapjának kedélyállapota szabta meg, aki a mindennapi robotba belefáradva hazahozta keserűségét, s véget vetett az otthoni vigalomnak. Az érett költő a Tücsökzene c. versciklusában így ír erről: ”ha munkába, a gond vele ment, vele jött vissza, mikor megjelent.” Mindennek színhelye egy apró polgári ház, az Ipoly felé tartva a bal oldalon: a Templom utca 10. Az épület még a mezővárosi, paraszti múltra emlékeztet, nem hivalkodó, szerényen belesimul az utcaképbe. Keskeny sátortető díszíti a homlokzatot, piciny ablaktükrei megszeppenten néznek az utcára. A boltív alatti míves fakapu olyan kapualjat zár be, melynek küszöbét inkább iparosok, kereskedők, tisztviselők koptatták. A kapualjból egy cserepes virágokkal övezett udvarra nyílik kilátás. Bent, a faburkolatos szobákban szinte nappal is homály dereng. A polcokon a többre hivatott apa könyvei sorakoznak, aki „kimaradt a negyedikből  a latin miatt.” Felmenői papok, tanítók, nyomdászok voltak - írta róla később a sorsát megértő fiú, aki apja távozta után a nyomasztó sötétből alighanem kétszeres erővel rohant ki a napsütötte udvarra. Mámoros világérzékelés lehetett az apai szigor alól kimenekülő gyermek élethabzsolása, a szabadság intenzív átélése a korlátoktól való ideiglenes szabadulásban. Épp ezért a maga teljességében élhette meg gyermekkorát. Számára ekkor „még egy volt a világ.” Hitte, hogy a sárkány „éppúgy él, csak egy kicsit távolabb, mint mi a Templom utca 10. alatt.”
 Szabó Lőrinc gyarmati élményei verssé formálva helyet kaptak költészetében is. Az apa, aki évtizedekkel később mégiscsak megsejtett fia költői nagyságából valamit, a versek olvastakor balassagyarmati éveit is felidézhette. E költemények megértése során történhetett az a megható eset apa és fia között, melyet az utóbbi így jegyzett fel: ”megigazította pápaszemét s szégyellősen magához szorított: Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.”

       

 

Mizser Attila: Véletlen hídlábban

(Szabó Lőrinc képekben és mintákban soraira)

„ha nem volt valami csináltam én,”
hidat, pallót, pillért – papírból kevély,
hajó, határ, part, amit adsz:
kiírtam, összeraktam, hordott szavakat
rejtek beléjük, mirelit tüzet,
mellékletben posztert, hogy jobban vigyed,
mindent alkottam. Amit kíván,
leírva harcom – te meg a világ:
múzsa fizetve, hogy legyen valahogy,
éreztem egy pontot rendre lehagyok,
s az lesz az enyém foltokban talán,
minta, amit egy megunt kép kihány.
Úgy ömlik körém… egyszer volt vasutam,
Hidam is fából, ácsolt fahidam,
építeni mérték, külön, ha víz vezet,
nem csupán szándék, nem ár, vagy rendelet,
teremt meg Gyarmat helyei között,
melyet az idő adatott, ez a mának öltözött.

75 éves lenne Zsé Nagy Lajos. Ismertük egymást. Ittunk is együtt. Szerettem. Bohó volt, poéta, bohém volt, ember volt. Meg nem élt születésnapján, halálának 5. évfordulóján emlékként neki e pár sor...

 

 

Szászi Zoltán: Zsé ellopott arca

 

arcán holdkráterek
fekete sereg vijjog a nyárra
majd egy hétig a fagyon várta
tegyék már végre földbe le
 

az örök sötétség fényeskedik neki
tebenned bízik eleitől fogva

 

szellem a tesnek foglya
illatos szénaboglya ég
alatta nézheted a sült földet
rémült bogarak haláltáncát
 

a végtelen aranyláncát a halál hozta el
 

négy fahangú vénasszony énekel
kik ott álltak mondták magukról
barátaid

 

ellopták az arcod Zsé
 

ellopták verseid rímeid
pénzed
az álmot a Zabosbeli békés öregkorról
hol a kovács fiának kijár
napi kissör borovicska meleg ebéd
meg mi is még

 

ellopták az életed Zsé
 

tudomány írja majd meg
költő volt
az istenadta
csak épp
élni nem tudott
 

míg vastagon csorog a szent honorárium
a rólad szóló értekezésért
te bátyád porát nyomod
szűk betonkeretbe bocsájtva
 

majd egy hétig fagyasztott mosolyod
hogy találják meg majd az angyalok

 

hát így megy ez
 

ki rí ki rí szól udvarod mögött
szomszéd kakasa a veres
rongyaid most égetik
avas párnád vacak rádiód gazdát keres

ellopták az arcod
ellopták verseid
nincs itt e kurva világban senki
ki ingét adná rád
hogy melegítsen
 

díjaidból verseidből jól élnek majd
koncfalók
majd márványt kapsz
de csak ha magadnak kinyögöd
 

 

(A képgalériában M. Nagy László két olyan felvételét láthatják, amelyek alig néhány héttel Zsé Nagy Lajos halála előt készültek és egy fotót halotti ágyáról, amelyet a vers szerzője készített a temetés napján)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Szászi Zoltán e-mail: szaszi.zoltan@slovanet.sk dátum: 2010-10-07
Kedves
név: Vas e-mail: hekia011@enternet.hu dátum: 2010-10-07
Gratulálok a szerz?knek és szerkeszt?knek! Csak így tovább!
név: oti e-mail: oti@rovas.sk dátum: 2010-10-06
Hajrá Zoli, jól csinálod