[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Írországban mindig esik az eső

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2018-04-24

 

Írországban mindig esik az eső

 

Martin McDonagh: Leenane szépe – kassai Thália Színház

 

Furcsán vagyok az ír drámákkal. Van bennük valami vonzó, ugyanakkor valami nagyon ijesztő. Az emberi lélek legsötétebb bugyraiba képesek behatolni, és pironkodás nélkül húzzák elő onnan az ördögöt. Megrémülök tőle. És szánalmat is érzek. Meg valamiféle megkönnyebbülést. Hogy azért ez mégis csak színház, nem a valóság.

 

Martin McDonagh neve a kassai Thália Színház közönségének nem ismeretlen. A most előadott mű, a Leenane szépe sem az. Nyolc éve adták, Korognai Károly rendezésében, Nagy Kornélia, Kövesdi Szabó Mária, Bocsárszky Attila és Ponty Tamás szereplésével. Nem firtatom, miért került színre újra éppen ez a darab. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy szívesen látnék egy másik McDonaghot. Vagy épp Marina Carrt. Vagy Brian Frielt. Sőt továbbmegyek: valami kortárs magyar művet, Háy Jánost például.)

 

Az a hajdani Leenane szépe maradandó nyomokat hagyott bennem. Főként az undor, rettenet, félelem nyomait, a gátlástalanság, durvaság, könyörtelenség számos megnyilvánulásával. A mostani, Bérczes László rendezte előadásban fedeztem fel, hogy mennyi humort rejteget ez a kegyetlen ír dráma. Hogy a szereplők minden vadságuk ellenére valahol mégis szeretnivalók. Talán mert annyira esendők. Meg annyira ábrándozók. És olyan hazugok, hogy egy szavukat se lehet elhinni.

 

Nézzük először a címszereplőt. Teljesen átlagos nőnek tűnik, a harmincas évei végén (no jó, negyven, kereken), aki egy kis ír faluban éli az életét. Sokra nem vihette, hiszen egy ócska kis házban lakik az anyjával, nincs saját családja, se érdekes karrierje. Volt már takarítónő Angliában, de ott is csak a szidalom és megkülönböztetés érte vágyai teljesülése helyett. Most otthon van, úgy tűnik leginkább csak a ház körüli munkákat végzi, nincs állása. Van viszont egy tolókocsis anyja, akinek a kényelméről gondoskodni kénytelen. Mert a nővérei nem vállalnák be, az öregotthon meg drága.

 

Kilátástalan helyzet? Eléggé az. Valahol talán gyengeség is. Kiszolgáltatottság. Vagy az önzés hiánya, a kényszerből felvállalt függés, a közösség a beteg és öreg hozzátartozóval. De mielőtt oltárra emelném Maureent, megállít valami: az a nagyon brutális jelenet a forró olajjal. Állítás feszül állítás ellenében – leforrázta magát az öregasszony az előző alkalommal, vagy a lánya öntötte rá szándékosan a felhevített olajat? Ha csak anya és lánya állítását vesszük alapul, nem jutunk dűlőre, nincs tanú, nincs bizonyíték. De a második baleset a szemünk láttára történik, és nem csak a szándékosságot látjuk, hanem azt is, az öregasszony fél. Mint aki egyszer már átélte. Vagy csak azért, mert közelít hozzá a forró és fájdalmat okozó folyadék? És hogy is van később azzal a halálos kimenetelű lépcsőn legurulással?

Valaki hazudik. Mindenki hazudik.   

 

Mag, az öregasszony cselekedetei a leginkább tetten érhetők: látjuk, hogy következetesen nem adja át az üzeneteket, megsemmisíti a leveleket azért, hogy lánya élete egy fikarcnyit se térjen el az addigitól. Ő továbbra is ingyencselédet akar magának, ne változzon semmi, szó sem lehet arról, hogy a lánya összejöjjön valami pasival, netán el is menjen vele valahová a szebb élet reményében. Van rá mentsége, tolókocsihoz kötött, idős ember – bár nem annyira magatehetetlen, mint amilyennek mutatja magát. Ő valóban önző, mindenáron meg akar maradni az addigi létformájában, esélyt sem adva így a lányának egy boldogabb, teljesebb életre. Mégsem gyűlölni való jelenség. Sajnálnivaló. És ott van az a néhány bensőséges, humorral teli, apró megnyilvánulás, ami sejtetni engedi, hogy anya és lánya között egykor sokkal jobb, érzelemteljesebb viszony volt. De már csak az elhidegülés van, egymás kényszerű eltűrése, az egymás szemébe hazudás.

 

De hazudik Pato is. Ahogy megkörnyékezi Maureent, minden manővere igaznak tűnik. De amilyen gyorsan vigasztalódik később egy másik nővel, abból akár az a gyanú is felmerülhet, hogy két vasat tartott a tűzben egyszerre. Nesze neked, szerelem. Ha nem az egyik, akkor a másik, aztán irány a csodákkal teli Amerika. 

Pato öccse, Ray alighanem szintén elhallgat egyet-mást. Küldöncként használja a bátyó, és ő aligha dicsekszik el azzal, hogy mégsem adta azt a sorsfordító levelet Maureen kezébe. Szereti a dolgok könnyebbik végét megfogni, de ahhoz már nincs elég mersze, hogy a küldöncszerepet elhárítsa. Így Pato és Maureen életének fordulatai nemcsak az öregasszony gáncstalanságán, hanem Ray kényelemszeretetén is múlnak. Nevezhetnénk sorozatos pechszériának is, akár a Rómeó és Júliában. Csak a mi ír szerelmespárunk sokkal reálisabb, „sárból és napsugárból összegyúrt”, valós alak, nem holmi ifjú epekedő, aki belehal a vágyba. Ők továbbélnek. Egy végleg eltávolodott, szebb életre vágyakozva. 

 

A drámának ezeket a mélységeit a Bérczes-féle előadás villantotta fel előttem, rendkívül finom eszközökkel, sok sejtetéssel érzékeltetve a szereplők bonyolult viszonyát, gazdag lelki életét, sokszínűségét. Varga Anikónál (Maureen) nemcsak az anyja felé irányuló agresszivitás rázott meg, hanem az első igazi szerelmes éjszakájára készülődő nő izgalma és frusztráltsága is, és az, ahogy a vágyait és ábrándjait igaznak hiszi, ahogy áltatja magát, ahogy elmeséli az állomáson történt búcsújelenetet. Ollé Eriknél (Pato) a Maureennak címzett levél őszinte, kendőzetlen hangja fogott meg. Habodász Istvánban (Ray) a fiatalos lendület volt szimpatikus, a még majdnem kamasz férfi dacossága, sértődöttsége, amikor azon morog, hogy még gyereknek tartják, és ettől valahogy gyerekessé is válik. 

 

Szarvas József (Mag) szerepétől egy kicsit tartottam. Nem különösebben rajongok azért, ha valaki ellenkező nemű szerepet játszik, legtöbbször van abban valami kényszeredett, valami nem természetes. Férfinak öregasszonyt játszani nagyon könnyen átcsúszhat valami Kató nénis olcsó poénkodásba. Itt azonban minden gesztus, minden arckifejezés pórázon maradt, nemétől függetlenül az ember került előtérbe, a mozgáskorlátozott, ám érzelmeiben, indulataiban korlátok nélküli, akaratában erős ember, aki addig tartja biztos kézben a szálakat, míg az a bizonyos gyanús baleset véget nem vet az életének. 

Csakhogy akkor már túl késő az életben maradottak számára.    

 

 

 

Fotó: Thália Színház

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :