[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Iskolabánat – avagy Magyarázom a bizonyítványom

szerző: Veress Zsuzsa 2018-02-26

 

Iskolabánat – avagy Magyarázom a bizonyítványom

 

Tanár vagyok.

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, melyeket szerintem minden tanárnak el kellene olvasnia, éspedig azért, hogy ne a „bizonyítványát magyarázza” tanárként, hanem hogy okuljon és tanuljon. Hogy ne azt bizonygassa hevesen – a diákoknak, a szüleiknek, a kollégáinak, no de elsősorban önmagának – hogy Szabó Ádám vagy Kovács Éva taníthatatlan, egyszerűen muszáj volt megbuktatni, mert….

 

A két említett könyv merőben más műfajt képvisel, mégis hasonló visszhangot váltott ki belőlem.

Daniel Pennac francia irodalomtanár önéletrajzi, terápiás kézikönyvet írt minden oktatásban dolgozó ember számára – Csiffáry Gabriella pedig egy populáris összeállítást tett közzé „Magyarázom a bizonyítványom...”, Híres magyarok az iskolában alcímmel.

 

Pennac Iskolabánat című műve a lusta diákról szól, a rossz tanulóról, amilyen ő maga is volt. Az egész gyerekkora folytonos szorongásban telt. Pedig úgynevezett jó családba született, szeretetteljes környezetbe, igényes értelmiségi szülők és tehetséges testvérek közé.

Mégis megeshetett, hogy egy ilyen párbeszéd alakult ki közte és bátyja között:

 

- Mit kell tenned a törttel, ami a füzetedben az orrod előtt díszeleg?

- Közös nevezőre kell hozni.

- Gondolkozz egy kicsit, Daniel, itt csak egy tört van, tehát egyetlen nevező.

- Ezt mondta a tanár úr; a törteket közös nevezőre kell hozni.

 

Ez a jellemző eset, amennyire mulatságos, ugyanannyira szívszorító is.

 

És mennyire rímel rá Csiffáry Gabrialla „Magyarázom a bizonyítványom...” című gyűjteményéből például Szent-Györgyi Albert vallomása:

 

„Nagyon buta gyerek lehettem... Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem… Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk levő világot, alkotni valamit... A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

 

„Kizárt mindenki minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig... Én sohasem tudtam elmondani, amit tudok, tudniillik a mi harminchét fős osztályunkban, ahol mindenkit feleltetni kellett. Rám sem volt több idő tíz-tizenöt percnél. Én pedig negyedóra után is legfeljebb csak a bevezetőn voltam túl. A többi tanár azt mondta: Köszönöm, fiam, kapsz egy kettest! – és leültetett... Szerencsére volt egy nagyszerű tanárom... Ő szinte vak volt, én meg dadogós... Amikor felszólított... akkor én negyvenöt percig dadogtam, és ő tudta, hogy én tudom az anyagot.”

 

Nos, mit gondolnak, ezt ki mesélte el iskolás koráról?

Hát nem más, mint Őze Lajos színművész, A tanú című Bacsó Péter-film nagyszerű Virág elvtársa, Fábri Zoltán remekművének, Az ötödik pecsétnek feledhetetlen Gyuricája – hogy most más emlékezetes alakításairól ne is beszéljünk.

 

Az idézett három lúzer közül – amint azt nagyon jól tudjuk – a harmadik Kossuth-díjas lett, a középső egyenesen Nobel-díjas.

 

Az első pedig lelkes, elhivatott tanár. Daniel Pennac a lepukkant, gettósodó külvárosok iskoláiban, az írni-olvasni alig tudó, migráns családok gyerekeinek tanított évtizedekig francia nyelvet és irodalmat. Olyan diákoknak, akikről azt szokták mondani a tanárok, hogy abszolút reménytelen esetek; ezen kívül kezelhetetlen, agresszív gyerekek, jobb esetben csak viselkedés-zavarosak, rosszabb esetben potenciális fiatalkorú bűnözők.

Pennac elmeséli, milyen órákat tartott, hogyan sikerült eljutnia odáig, hogy mondjuk Rousseau-t vagy Pascalt olvastasson ezekkel a gyerekekkel.

Végtelenül szimpatikussá az tette őt számomra, hogy könyvében nem akarja fényezni magát. Beszámol a kudarcairól, a kétségbeeséseiről –  a hibáiról, sőt bűneiről is, melyeket elkövetett tanári pályafutása során.

 

Engem ezek a könyvek, illetve a fenti idézetek több irányban indítottak elmélkedésre:

Egyrészt megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy nem feltétlenül a jó magaviseletű, jó tanuló diákokból lesz kiválóság a művészet vagy a tudomány valamely területén.

Másrészt azon is elgondolkodtam, hogy akiből nem lesz „valaki”, azért annak sem jár – sem az élettől, sem az iskolától, azaz, tőlünk, tanároktól – hogy gyerekkorát és kamaszkorát állandó rettegésben, megaláztatások között élje le.

Arra jutottam, az egyik fő probléma az, hogy aki tanárságra adta a fejét, az általában sikeres volt iskolás korában, legalábbis abból a tárgyból, amit tanít. Így aztán el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az, amikor valaki esetleg már évekkel korábban elvesztette a fonalat, vagy pubertáskori lelki zavarok miatt egy árva hangot sem ért abból, ami az órákon zajlik.

A tanár általában elfelejtette azt is, hogy a szerelem és a barátság, vagy éppen az ezekkel kapcsolatos kudarc, a magány, mennyivel fontosabb ügy tud lenni, mint egy másodfokú egyenlet megoldása, vagy – hogy a saját házam előtt seperjek – mondjuk a szapphói strófa ritmusképlete.

 

Most, amikor egyre több a diszlexiás-diszgráfiás, vagy figyelem- és viselkedés-zavaros gyerek, és a Daniel Pennac tanítványaihoz hasonló, halmozott hátrányokkal induló diák, a tanárok számára mindenféle módszertani továbbképzéseket indítanak. Pl. hogyan alkalmazzuk az érdeklődés felkeltésére az informatikai eszközöket – és még sok más ehhez hasonlót. Ezeket a módszereket persze meg lehet, és bizonyára meg is kell tanulni – de a módszerek nem elegendőek, fontosabbnak gondolom, hogy a tanár egyszerűen képzelje magát a diák helyébe, hogy ráérezzen a tudatlanság állapotára.

 

Sőt, az empátiánál is nagyobb szó, ami eszembe jutott. Annyira nagy szó, hogy le sem merem írni...

Inkább azzal a hasonlattal zárom ezt a cikket, mellyel Daniel Pennac könyve is befejeződik:

ha a szobánkba véletlenül betéved egy repülésben ügyetlen, idétlen kisfecske, és rémületében nem találja a kiutat, hanem többször is nekirepül az ablakkeretnek, mígnem elterül a padlón – nos akkor mi a teendő? Egyszerűen felemelni, a tenyerünkre venni, amíg magához nem tér, s aztán a társai után reptetni a nyitott ablakon át. Hogy nekünk, tanároknak ne kelljen magyarázni a bizonyítványunkat, mint Karinthy klasszikus novelláskötetében a bukott diáknak.

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :