[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Isten leánya a tundrán

szerző: Veress Zsuzsa 2012-02-19

 

Isten leánya a tundrán

 

Alekszandr Rozsgonyin: Kiskakukk

(filmajánló)

 

 

A második világháború a klasszikus, szovjet korszakban is egyik alaptémája volt az orosz filmművészetnek. Igen emlékezetes alkotásokkal – mint amilyen például a Ballada a katonáról – heroikus-patetikus filmek voltak ezek, ám nemcsak hogy nézhetőek, hanem többnyire kifejezetten jók is. De most nem ezekről lesz szó.

 

Alekszandr Rogozskin Kiskakukk című filmje 2003-ban készült. És nemcsak poszt szovjet, hanem posztmodern is. Emígyen veszi elő az alaptémát.

A történet 1944-ben játszódik, valahol Karéliában, az Északi sarkkör közelében.

Adva van két menekült. Egyikük a szovjet hadseregből való orosz sebesült, a másik finn katonaszökevény. Mindketten az „istenhátamögött” kötnek ki, az Anni nevű lapp nő tanyáján, aki már négy éve nem látott embert (és négy éve is a katonának bevonuló férje volt az utolsó, akit látott). Ígyhát a tanya távol van mindentől. A legközelebbi lakott település is nagyon-nagyon messzire van.

Anni a természet gyermeke. Más nem is lehet. Küzdelmes élete a jávorszarvas etetésével, a halak kifogásával telik, s azzal, hogy ne fagyjon meg, ne vesszen éhen a zord körülmények között. Ő azonban ezt nem érzi zordnak, hisz a világból nem is ismer semmi mást. Harmonikusan él együtt a természettel.

A két férfi kavarja fel az életét és a nyugalmát. Számára két férfi – hisz négy éve nem élt nőként. Egymás számára azonban ők: két katona, ellenségek.

A finn szökevénynek elege van a háborúból, megcsömörlött az öldökléstől, ki akar szállni, haza akar menni. Orosz sorstársa azonban képtelen kilépni a szerepéből, a belénevelt klisékből.

 

Sajátos humora a filmnek, hogy éppen az orosz katona a legkevésbé szimpatikus szereplő. Ő az, aki a legkésőbb, és a legnehezebben vetkőzi le magáról a háborút.

Amikor a finn először megpróbál vele kapcsolatot teremteni, csak arra képes, hogy a „fasiszta” jelzőt ismételje. Hiszen számára az az egyértelmű, hogy aki az ellenséges oldalon áll, az csak fasiszta lehet. A finn tragikomikusan kikel magából, „idiótának” nevezi őt, és rögtön látszik, hogy értelmiségi, ugyanis Dosztojevszkij félkegyelműjét emlegeti. (Ennek a regénynek eredeti orosz címe ez: Az idióta)

És amikor a finn a sebesült orosz nevét kérdezi, az így válaszol: „Elmész a picsába”. A következő mondatban a finn tehát így szólítja menekülttársát: „Elmésza” (Egy másik feliratos fordításban: „Takaroggya”)

A kezdetben tudatlan néző ezen a ponton világosodik meg végleg: ez a három ember egyáltalán nem érti egymás nyelvét.

A finn katona finnül beszél, Iván oroszul, Anni saami nyelven.

 

Helyben vagyunk. Ennek a filmnek ez a legfőbb zseniális ötlete. Véges-végig számtalan komikus és tragikomikus helyzetben könnyesre röhögi magát a néző, abból kifolyólag, hogy csak ő tudja, ki mit beszél – a feliratozás alapján. A szereplők azonban egy árva vak hangot sem értenek egymás beszédéből. Ráadásul nemcsak három különböző nyelvről, de három eltérő szociokulturális hagyományról is van szó. Így aztán Anni nagy nehezen odacipelt létráját a finn elviszi – mert hisz segíteni akar. És a lábadozó Iván, mikor költői próbálkozásairól beszél, és Jeszenyin fotóját mutatja a lapp asszonynak, Anni az orosz szimbolista költőt nőnek nézi, az orosz katona feleségének – és szépnek találja…

A film erről szól elsősorban. Miközben a néző betegre neveti magát, szép lassan az történik, hogy ez a három ember szavak nélkül is megérti egymást.

Na, jó, a dolog nem megy olyan könnyen, mert hisz végül is Iván félreértésből rálő a finn katonára, aki ebbe csaknem bele is hal. És természetesen nemcsak a nyelvek és kultúrák különbözősége okoz feszültséget, hanem a klasszikus, archetipikus háromszög is. Két férfi, egy nő…mindhárman ki vannak éhezve. Mi lesz ebből?

 

A film zárlatában Anni múltbeli, legendás történetként mesél, két férfiről, akik bátrak, és igazi férfiak voltak, akik egymás bajtársaivá lettek, az orosz megmentette a halálosan sebesült finnt. Csak az utolsó kép mutatja meg, hogy két szőke ikerfiának meséli ezt, akik jobbról-balról mellette ülnek. Egyikük apja a finn volt, így az ő nevét kapta: Veikko. A másik apja az orosz, tehát a neve: „Elmésza”. (A másik fordításban: „Takaroggya”)

 

Anni tehát a két férfi végleges eltávozása után sem, azaz soha nem tudta meg, hogy az orosz lőtte meg a finnt, és azt sem, hogy az „Elmésza” nem orosz név… és azt sem, hogy amikor ő már nem látta őket, a két férfi elment tőle, utolsó búcsújukkor az orosz megpróbált bemutatkozni a finnek: megmondta, hogy Ivánnak hívják. Erre a finn: Igen, minden orosz Iván. Te akkor Iván Elmésza vagy….

Ám Anninak végső soron igaza volt: ez a két férfi barát lett. És ezt elsősorban neki köszönhetik, ő teremtette. Jelképes megjelenítése is ennek, hogy amikor ki-ki hazájába távozik, már nem a hadseregük egyenruháját, hanem a lapp asszony által varrt bundát viselik mindketten.

 

Akárcsak Tarkovszkij Sztalkere vagy Abulazde Vezeklése, úgy a Kiskakukk is tele van jelképes mozzanatokkal. De fordítva is így van: bár a posztmodern Kiskakukk fergeteges humora vitathatatlan, ugyancsak bővelkedik szikrázó poénokban és meglepetésekben a másik két film is, annak ellenére, hogy ezek persze elsősorban patetikus alkotások.

 

De Rogozskin filmje is katartikus.

Anni sámán. Amint bevallja egy bensőséges jelenetben, valódi neve: Kakukk. De ezt nem tudhatja idegen – hogy a név birtokában meg ne ronthassa. Ez a névmágiával kapcsolatos tudnivaló alapismeret az ősi, mágikus kultúrákról. A film címe így kitágul: már nem csak az orvlövészek nevét jelenti a katonai szlengben, hanem a sámánasszony igazi lényét is.

A Kiskakukk olyan szertartást végez, mint az ősi vadászok: megsimogatja a rénszarvast, és bocsánatot kér tőle, mielőtt vérét veszi azért, hogy a szarvas erejét átadja a sebesült katonának. A követ is így simogatja meg, mielőtt varázslatba kezd az életért.

A film legemlékezetesebb mozzanata az, amikor a halálosan sebesült finn katonát a Kiskakukk sámánszertartással visszaénekli az életbe.

 

Ez a képsor emlékeztet Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének feledhetetlen harangöntő jelenetére: ott a fiatal fiú úgy próbálja végigcsinálni a harangöntést, hogy az apja voltaképpen nem adta át neki a titkot. Kétségbeesve akarja utánozni. És végül sikerül, a csoda megtörténik: a harang megszólal, és Isten dicsőségét hirdeti. A Kiskakukk ugyanígy: sámán nagyanyja, aki rókává tudott változni, nem adta át neki a titkot, hogyan lehet állatalakban visszahívni valakit a halál ösvényéről. Mégis, dobolásával és varázsigéivel vissza tudja fordítani a halál angyalával menetelő finn katonát. Veikko elengedi a halovány fiú kezét, bakancsával csikorogva megfordul, annál a kőnél, melyet a Kiskakukk a szertartás előtt megsimogatott – és visszatér az élők közé.

 

Ez a film is spirituális beavatás tehát – a régi jó orosz hagyományoknak megfelelően.

„Boldogok a békességszerzők: ők Isten fiai.”

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :