[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

István király naplója

szerkesztette: Szászi Zoltán, 2010-04-06

István király BpHa egy kissé másképpen közelíti meg valaki a történelmet, annak jeles személyiségeit, felkapja a fejét az olvasó. Velem is ez történt. Kácsor Zsolt iróniában, humorban, keserû tényfeltárásban gazdag írásának egy részletét szeretném az olvasónak felkínálni. Elsõ rész alább, bevezetõvel.


parlament


István a király


Szent István bazilika


Vajk megkeresztelése


országház


szobor a Halászbástyán


idealizált kép


iskolai tananyagként


Képes Krónika


Már csak azért is jó, hogy létezik egy másik megközelítése a nagy, szentnek mondott, gondolt, hitt történéseknek, mert az idõben minden és mindenki változik. A vátesz lóvátesz, ahogyan azt egy kitünõ Szlovákiában élõ poéta mondta egykor. A szentbõl profánt a profánból szentet gyártanak, hol ilyen, hol olyan, de általában az egyszeri nép megkavarása vagy megokítása érdekében. Amit Kácsor Zsolt ma az irodalomban tesz, az nem más, mint parafrázisokként, humoros vagy éppen elkeserítõen õszinte történetekként felvázol egy lehetséges múltat vagy lehetetlen jövõt. Az a fajta író, akinek a kihívás fontos. Akinek nem a polgárpukkasztás a célja, csak egyszerûen egy torzító lencse segítségével aspektust váltat az olvasóval. A torzító lencse pedig olykor akár az igazit, a valósat, vagy valós helyett a felnagyítottat, a másképpen is láthatót hozza ki. Jó olvasást kívánok! Lesz olykor meghökkentõ is ebben a sorozatban. De elgondolkodtató mindenképpen!

István király naplója
avagy
A turul elpusztítása
avagy 
Hogyan alapítottam meg Magyarországot valójában?


1.
Gizella rákezdi

A királyi sátor elõtt leterített medvebõrön fekszem, és a felhõket bámulom.
Mindenem hasogat. Nem beteg vagyok, hanem öreg. Derekamat csúz nyúzza, lábamat meg köszvény, de leginkább a szívem sajog: meg akarok halni, s kezdek rájönni, hogy ez sajnos nem is olyan egyszerû. S nem megy olyan gyorsan, ahogy szeretném. Azon töröm a fejem, hogy mi haszna volt az életemnek. De bárhogy is kutakodom az emlékeim között, nem nagyon tudok felidézni olyan pillanatot, amikor maradéktalanul boldog lettem volna. Talán egyszer-kétszer gyerekkoromban, amikor szegény jó apám magával vitt solymászni. Olyankor egész nap szótlanul és jókedvûen üldögélt a sátra elõtt, s néha meg-megröptette a solymait – láthatóan a pokolba kívánta az egész fejedelemkedést. Mostanában elég sokat gondolok rá. Tõle örököltem ezt a pompás medvebõrt és ezt a remek királyi sátrat – kár, hogy járt velük egy egész ország is. Ahogy megöregedtem, már jobban hasonlítok apámra, s egyre inkább igazat adok neki abban, hogy a saját életét megpróbálta messze elkerülni. Akkor érezte magát elemében, ha békésen solymászhatott, s nem kellett megjátszania a félelmetes hírû pogány nagyfejedelmet. Gyerekkoromban engem is valami ilyesmire tanított. Ha jól értettem.
Engem magamat is meglep, de mostanában kezdek igazat adni a feleségemnek, Gizellának is. Hónapok óta azért rágja a fülemet, hogy fordítsunk hátat Magyarországnak.
– Menjünk innét, amíg nem késõ – könyörög. – Én nem tudok többé ebben a barbár országban élni.
Szerinte ki kellene vándorolnunk az új világba.
Mintha ez olyan egyszerû lenne.
– Mondd, mi köt ide minket? – kérdezi.
– Mégiscsak én vagyok itt a király, nem? – szoktam neki válaszolni, de erre legyint, és szemrehányásokat tesz.
– Mindig ezzel jössz – csattan föl, s szikrákat szór a szeme. – Mintha más nem is létezne a világon, csak a királyságod.
– Tudod jól, hogy nekem kötelezettségeim vannak – érvelek. – Elvégre országot kell alapítanom.
– Méghogy országot! – visítja. – Egy rendes országban szokott lenni fürdõszoba. De itt még az sincs.
Nem bírom, ha visít. Olyankor a kardomhoz kapok, és ráüvöltök.
– Majd lesz! – harsogom. – A múltkor elrendeltem, hogy tíz falu építsen egy templomot, holnap meg törvényt hozok arról, hogy építsenek fürdõszobát. Csak hallgass el végre!
Ilyenkor persze gúnyosan kacag.
– Méghogy „elrendeltem”, meg „törvényt hozok”! Pont te! Pipogya alak!
Ha egyszer rákezdi, akkor órákig nem hagyja abba.
De a múltkor mégis megfordult a fejemben, hogy talán igaza van. Talán tényleg át kellene hajózni az új világba, és új életet kellene kezdeni. Azt mondják, arrafelé kedvelik az európai arisztokratákat.
Magamnak se merem bevallani, de kezd elegem lenni ebbõl az egészbõl: több mint harminc éve gürcölök ebben az országban, és mi a jutalma? A magyaroknak még most sem esett le, hogy mi fán terem az európai jómodor, pedig én meg a családom elég régóta dolgozunk rajta, hogy összehozzunk itt egy normális, rendes, európai államot. Erre mit kapok a pofámra a feleségemtõl? Hogy itt még fürdõszoba sincs. Sajnálom, de ki az isten akarna itt mosakodni rajta kívül? Bezzeg az új világban, mondaná erre Gizella.
Egyébként ez az egész kivándorlásdi nem jutott volna eszébe, ha nem kapunk levelet apám unokatestvérétõl, Tar fia Kavartól, aki sok évvel ezelõtt amiatt disszidált Magyarországról, mert nem bírta az új rendszert. Azt mondta, hogy õt ne akarja kereszténynek megtéríteni senki, mert miszlikbe aprítja. Ifjúkoromban többször is fültanúja voltam, hogy összeveszett az én jámbor apámmal.
–  Ha a pogány magyarság fenn tudott maradni évezredeken át, akkor biztosan kibírjuk még néhány száz évig kereszténység nélkül is – ordítozott. – Géza, miért ülteted a nyakunkra a papokat? Miért hódolsz be a római püspöknek és a német császárnak?
Apám béketûrõ ember volt, de nem nagyon szerette a hõbörgõ magyarkodást. „Nem bírom a túlmagyart”, ez volt a szavajárása. Úgyhogy Tar fia Kavarral sem volt kedve üvöltözni.
– Ne izélj már – mondta neki békítõleg.
– Te ne csináld, Géza – ripakodott rá Tar  fia Kavar. – Ha ebbõl a népbõl valaha igazi keresztény nemzet lesz, hát én nyilvánosan megcsókolom a seggedet.
– Öööö, akkor én meg… – kezdte apám, és egy frappáns válaszon gondolkodott.
Ekkor közbeszólt az anyám.
– Te meg négyfelé vágatod, aki ellenkezni mer veled, Géza – közölte hidegen, s villámló szemekkel nézett Tar  fia Kavarra.
– Öööö, igen, pont ezt akartam mondani én is – hagyta jóvá az apám, de láttam rajta, hogy rohadtul elege van ebbõl az egészbõl.
– Csak tudnám, hogy ennek meg mi baja van a kereszténységgel – tûnõdött késõbb.
Anyám persze erre is tudta a választ.
– Nyugodj meg, Géza, semmi baja vele. Azt se tudja, hogy mi az. Neki csak az fáj, hogy nem õ lesz a magyar király.
– Nem? – kérdezte az apám kissé csalódottan.
Az anyám nagyot sóhajtott.
– Nem, Géza. Európában úgy csinálják, hogy nem a család legidõsebb férfitagja, hanem az uralkodó elsõszülött fia lesz a király, drágám.
Ez voltam én. A fejedelem elsõszülött fia.
– Ja, persze, persze, Európa – hebegte az apám, s szórakozottan megsimogatta a fejemet.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Ági e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-04-10
Errõl az írásról eszembe jutott a Magyar vándor címû film   
név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-04-08
Gyerekek, van a Szászi Zolinak egy sikeresnek ígérkezõ verse, bár van neki több is, az igaz... Ez a Miért címû azért érdekes, mert jó néhány ember keresi, hallott róla, hírbõl ismeri, de nem találja sehol. Ezt a verset Zoli kifejezetten a Pityke fiának, Daninak írta, aki egy szavalóversenyen nemrégiben nyert is vele. Direkt a versenyre és direkt az adott embernek. Akinél hitelesebben senki sem tudná elmondani, ugyanis róla szól. Ez a vers õ maga. Én sem olvastam még, csak hallottam, hogy szenzációs. Kéretik egy külön oldalon közölni. Szerintem a Miértek Urát, Danit is be kellene mutatni, akkor lenne igazán érthetõ...