[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Járat, indulás után

szerző: Mizser Attila, Szávai Attila, Marsovszky Miklós, Szászi Zoltán 2010-10-19

 

Járat, indulás után

Néhány szó  a polgárságról...

Avagy üzenne a szerkesztő

„Nagy szerep, polgárnak lenni. Talán senki nem fizet olyan sokat a műveltségért, mint a polgár. Nagy szerep, s mint minden igazán hősies szerepért, ezért is teljes árat kell fizetni. A bátorságot, a boldogsághoz való bátorságot. A művésznek élménye a műveltség. A polgár számára az idomítás csodája a műveltség“ – írja Márai Sándor, s nem nagyon lehet vele vitatkozni. Vannak időszakok, pláne így október 23-a táján tör ez rám, mikor belémköltözik valami megfoghatatlan szomorúság, látva mily dőre és hiábavaló apróságokon kell bosszankodnia az embernek. Mikor ordasaivá válunk egymásnak. S mindezt tesszük valamilyen eszme páncéljába bújva. Civil kurázsinak híján vagyunk. Miként a helyzeteknek is. Mikor arról kell beszélnie egy alkotónak, mi köti meg s miért, mikor azt fájlalja a gondolkodó, távolbaszakadt barátjának itthonról nem sok jót, csak inkább semmit és bajt tud elmondani, mikor hiányzik a felület, hová felróhatná az ember gondolatait, akkor ilyen írások kerülnek fel a JÁRAT-ra.
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni! Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg! Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja! De jaj neked, ha magadnak tartod! Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért ,aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj, és élj, mert a világ a tiéd!" - Hamvas Béla: Útravaló című írásából idézve bizakodom. Lesz felület, lesz még … de mi is?


 


Szávai Attila: Kétszer kettő
(néha öt) - és egyéb őszi tűnődések -

 

Aloe Tivadar élete egy komplett svájci bicska, sokfunkciós, kihajthatós, mindent csinált már vele, fúrt-faragott, kitekert, betekert, vagy csak úgy simán vágta maga alatt a fát, de volt, hogy fél kézzel cserélt olajat a vartburgdácsia (ezt így rá is írta kajla betűkkel a benzintankra) alapú saját készítésű ipari kapálógépen. A lényeg, hogy sok a lehetőség, temérdek, akár egy kiadós falusi búcsúban, vattacukor, céllövölde, miegymás.
Történt egyszer, illetve sokszor, hogy búcsúsok jöttek a faluba. Tivadar már gyerekkorában sem értette, hogy mi ebben a jó: egy rakás árus hordozza faluba be, faluból ki a műanyag vackokat, mert vége az évnek, vagy aminek, búcsúzni kell, templom, műbőrcipő, friss dauer, rántott hús. Egy ideje, ha műanyagbabát látott, egyből a vég jutott eszébe, a befejezés, az elmúlás, noha a műanyag babák döntő része kortalan, mint a vasúti sín.

***

Október közepe. Vasárnap. Homálylik a tóparti sétány, a köd ráguggolt a tájra, lucskosan, hűvösen. Olyan a tóparti táj, mintha egy mosogatólével töltött befőttesüvegen át néznéd (mint pék a mosogatólében úszkáló kenyérmorzsákat). Aki bújt. Aki. Nem.

***

 A dichtatúra az a politikai forma, amikor költők irányítják az országot. A verspektívikus látásmód pedig ezen politikai forma sajátja, lényege, könnyű őszi kiskabátja, mely bár hanyagul langyos, de kötelező.

***

Lassú vasárnapi kutyasétáltatók a lassú vasárnapi tó körül. A hullámok lustán nyújtózkodnak, nyeglén, unottan, csak akkor figyelnek fel, mikor puha loccsanással egy pillanatra partra verődnek. Kutyasétáltatók. Mintha valami külön faj lennének ők, egy külön típus, külön ország, külön törvények, külön pórázon vezetett-húzott saját végzettel. A sorsod nem csak, hogy a kezedben van, de néha szőrös is, néha liheg, megugat, levizeli a vasárnapi ruhádat. Vannak idők, mikor pórázra (esetleg prózára, ez  - is -  bátorság kérdése) kell kötni a sorsot, szájkosarat tenni rá, hangosan megdorgálni, mielőtt mi kötődünk pórázra, rágjuk a vasat, dorgálódunk (ül ott a sarokban, mint akit hangosan megszidott saját sorsa). Az élet így forog körbe, ez a mázsás vattacukor, tehát így rakódunk egymásra, sors és sorsolt. Mai nyerőszámunk a három. Megmutatom, ha esetleg nem ismered a számokat, vagy csak simán undorodsz tőlük.

***

Adott egy matektanár. Mármint, hogy létezik, van. Van több is, persze, de ne vesszünk el ennek a ténynek a filozófiai útvesztőjében. Aki létezik, az veszti az utat tanárúr? Igen, de nyeri is fiam, elöl is vannak felezővonalak, pláne kátyúk, elgázolt kiskutyák (egészen a szemben lévő dombig futnak, kivéve a kiskutyák), nem csak hátul. Használjuk tehát édes anyanyelvünket: egyes szám harmadik személy (vagy, ahogy gyerekkorom nyelvtanóráin mondtuk: eperhárom), és mondjuk ki, kvázi figyelmeztetésként, tájékoztatásként állítsuk az út szélére, lassan mondom, minidenki lássa: Ő. Eperhárom. Ő.
Adott tehát egy matektanár, aki gyakran csak számokkal hajlandó kommunikálni a világgal és családjával.
Egy idő után a família betűkkel írta ki a számokat, de nem lehetett átverni (ahogyan átvered magad egy másodfokú egyenlet erdején, ösvényein, zuhatagjain, aknamezőin, nagy forgalmú kereszteződésein, ahol nem mindig működnek a jelzőlámpák). Nekem, mondta a matematikus, számokat rakjatok az életembe, ne betűket, minek születtek volna az arab zsenik, ha betűkkel, tőmondatokkal, alannyal és állítmánnyal vezetnénk le egy egyenletet, hogyan kérném az olcsó párizsit a boltban, egy fikarcnyit, tenyérnyit, kérek egy lábszárnyi füstölt kolbászt, és tekerném fel a nadrágszárat a hentesnél? Addig rakja a mérlegre a nedves árut, amíg a mutató északra nem mutat? Észak meg merre van? Hát, kinek merre, nem vagyok én földrajz szakos, erőszakos, az igen, de csak, ha kell, ha muszáj, ha a szükség törvényt bont.

***

A matematikus egy időben azzal szórakoztatta magát, hogy ha olyan nyilvános helyen volt, ahol nagyobb méretben számok voltak feltüntetve valami jól látható helyre, akkor rögvest munkához látott a látott számokkal kapcsolatban. Volt mikor az őszi búcsú déli miséjén kezdte el megdolgozni azokat a számokat, amik az egyik szobor melletti táblán voltak láthatóak mutatván, hogy hol található az adott rész az imakönyvben. Felütötte kölcsönkért imakönyvét (az általa látogatott vallási szertartások száma egyjegyű egész szám a pozitív tartományban), majd miután fejben végiggondolta a folyamatot, a processzust (ahogy ezt nevezni szokta: a procit, fejbeproci, várj egy pillanat, átprocizom, tejbeproci, utóbbit a tejből készült kásaszerű ételekre mondta, mintegy közös nevezőre hozva azokat, tejbeproci, kész, kétszer aláhúzva) heves jegyzetelésbe kezdett.
 A szertartás azon részén, mikor kezet kell fogniuk a hívőknek, (a béke jeléül) ő vastagon belefeledkezve a munkába, görnyedve a padban, sűrű, remegős, apró mozdulatokkal irkált az imakönyvbe. Kérdezte is a mellette ülő hívő, hogy mit tetszik csinálni, az imakönyv nem ólajtó, hogy összefirkáljuk, összemarháskodjuk, komoly dolog ez kérem. Hősünk halkan elmagyarázta, hogy felülről (ott, a szobor mellett) a második számhoz készít éppen egyenletet, megfordítva a folyamatot, megoldáshoz feladatot, ez ám a szellemi munka, nem csak az, amit maguk, a hívő itt leintette, ne is folytassa. A matematikatanár megragadta szomszédja karját, majd közelebb hajolva mondta ki a szavakat: talán van egy világ, egy másik dimenzióban, más törvényekkel, ahol az Istent nem imákban imádják, hanem matematikai képletekben, számokban, gyökjelekben, plusz, mínusz, koszinusz, satöbbi, ami kell. Ahol, ha bűnös vagy, mert az vagy, mindenki az, akkor a penitenciát nem szavakkal mondod, hanem levezetsz, khm, kézen fogva lekísérsz a logika márványlépcsején, egy rövid kétismeretlenest, illetve annyit, amennyi szükséges a feloldozáshoz. Érted? Érted. Ki másért.

***

Egy matematikai feladványban (mint például maga az élet is) az a szám a végeredmény, amit kétszer aláhúzott a számoló. Előbb-utóbb mindenki kiszámolódik, megfejtődünk, hogy aztán kétszer aláhúzódjunk, vége, be lehet könyvelni a többi eredmény közé, amiből aztán újabb képletek, képlettagok lesznek, újabb számolókkal, számításokkal egészen a végtelenségig, ezt nem szeretik a matektanárok, bocs, tehát nagyon sokáig, bizonytalanul sokáig, olyan mennyiségű sokáig, aminek mindig változó a vége. Tehát addig, ameddig (szép volt, diplomatikus, ebbe nem lehet belekötni, viszont megfoghatatlan, érvényes és bizonytalan, mint a ma született bárány).

 

***

Gondoljunk egy szerencseszámra. 21 (huszonegy). Adott tehát egy szerencseszám.  Mármint, hogy létezik, van. Van több is, persze, de ne vesszünk el ennek a ténynek a filozófiai útvesztőjében. Aki létezik, az veszti az utat tanárúr? Igen, de nyeri is fiam, elöl is vannak felezővonalak, pláne kátyúk, elgázolt kiskutyák (egészen a szemben lévő dombig futnak, kivéve a kiskutyák), nem csak hátul. A 21 egy szerencsés szám. És az sem kisebb szerencse, ha egy hét tagú társaságban (akik, mondjuk, egy belvárosi szórakozóhelyen találkoznak) üdvözlésképpen mindenki mindenkivel egyszer kezet fog, szeressük egymást gyerekek. És, ha egy 7 tagú társaságban mindenki mindenkivel egyszer kezet fogott, hány kézfogás történt? 21 (huszonegy).

 

Szászi Zoltán: Ne küldj ma . . .
(in memoriam Gérecz Attila)

 

ne küldj le a csemegébe
drága ne kérlek
legalább ne ma
ne most
kelljen tíz deka téli szalámiért a Klauzál térre mennem

 

böjtölni kéne
elveszett társakért imádkozva
borzongok rémálmok peremén
vissza tudnak hívni engem

 

szeptember végén vetted ezt a svájci sapkát nekem
ma már csak ha közértbe megyek
hétköznap krumpliért
akkor hordom
a Hársfa utca sarkán lévő kalaposnál  tetszett meg

 

két vagy három hét múlva bicskával zászlót faggattál
kihez húz lyukas szíve
én röplapot osztottam

 

a Dob utca keleti végén vascső feketedett be
felénk bűzös torka kiáltott halált

 

a Klauzál tér fái mind levetkőztek
a kocsmák asztalán sebesülteket kötöztek

madártalan volt azon az őszön a tér
 

bután hallgatták a társaik hátán csikorgó lánctalpat
iszamos kockakövek

 

felitta a malter a vért 
csak a foltja maradt 
halvány körvonalával
egy sosevolt ország partjait írta a falra

 

ott álltunk szakadt nadrágban
cserba cipővel s néztük
múlik e század
múlik vele minden

 

cseperészget
nincs kedvem virágot se venni a sírra
csak állok
nézem a régi svájcisapkám hogy kifakult
milyen öreg letten én
s te mily gyönyörű maradtál így is

 

de kérlek ne kelljen ma a Klauzál térre lemennem
ott haltál meg

 

máig álmodom ahogy megfordulsz
s nem szólsz
nem vagy hős csak egy friss halott
kinek arcára riadt kis árnyat próbálnak vetni
a kormos Pest felett úszó felhők


 

Mizser Attila: A szerkesztő félelme a Webes felülettől


 
„Semmi sem kevesebb semminél”
Paul Auster


„…mintha a részek, melyeket látott, az egészt helyettesítenék”
Peter Handke

 

      Peter Handke parafrázisa és a második mottó valamelyest rámutat arra a felemás, szerintem még eldöntetlen, vagyis pontosabban a saját félterünkön ügyes kommunikációval győzelemnek narrálható állapotra, helyzetre, amelyben az elektronikus (online), és a kvázi hagyományos (offline) folyóiratkultúra leledzik. Pont az egyik handkei, Handke által vizsgált kérdés, dilemma az, miszerint vajon csak akkor hal meg az ember, ha a biológiai test felmondja a szolgálatot, vagy pedig a nyelv, a szöveg halála ennél sokkal kegyetlenebb tapasztalás? Talán, szó szerint itt ragadható meg ez a kérdés is. (A fizikális lapozás imitált lapozássá alakítására tett kísérlet az e-bookoknál.)
 

 

      Számomra, mint a Palócföd folyóirat képviselőjének, a kérdés egyik része csupán hipotetikus, hisz a folyóirat nem rendelkezik önálló Webes felülettel, sem semmilyen mutációval, ez bizonyos esetekben mondjuk nem igaz, mivel a tartalomjegyzékek feltöltését is, némely osztályozások elektronikus folyóiratként tipizálják. De a meghívásban még így is némiképp csapdát sejtettem, így nézzék el nekem, ha gyakran felpillantok a szövegből, olvastam az Egri csillagokat, tudom, mi rejtezhet mögöttük…(Török Bálint felhasználó vs. a fekete webes…)
     

      De az némiképp megnyugtat, hogy olyan médiumok is szerepelnek itt, akik ellenben a másik oldal, a tulajdonképpeni konvencionális (sic) folyóiratkiadás viszonylatában birtokolnak némi deficitet. Nem gondolom azt, hogy döntést vagy konszenzust tudnék hozni a felvetést illetően, vagy pedig az egészséges, ideális arányt. Az aranymetszést sincs szándékomban megtalálni, csupán azokat az anomáliákat, pro és kontra venném sorra, amelyek természetesen a Részetekre evidenciát jelentenek, de talán a majdani vita finiséhez kellő prológgal bírnak szolgálni.
 

      Minél szélesebb körű szolgáltatások kapcsolódnak az elektronikus folyóiratokhoz, annál nehezebb eldönteni, hogy végül is mi tartozik az elektronikus folyóiratok körébe (mint pl. lásd előbb már a tartalom is). A kritériumait sem egyszerű meghatározni, hiszen nem vonatkoztathatók rá maradéktalanul azok a feltételek, amelyeknek a hagyományos időszaki kiadványok eleget tettek, tesznek. Akad azonban pár olyan tulajdonság, amely mindenképpen közös jellemzője marad, mind a papír, mind az elektronikus formátumnak. Azonos például:

• Periodicitás, még ha hozzávetőlegesen is.
• Alapvetően szöveges, hírjellegű, vagy szépirodalmi alkotások közlése (a teoretikusnál, tudományosnál már élnék némi distanciával, hisz az utóbbi időben épp a Litera csatlakozott azon portálok társaságához, amelyek a tanulmányok, hosszabb elemző kritikák közlését nem vállalja, nem teszik lehetővé).
• Szerkesztett és strukturált formákban, sablonokban, állandó rovatok szerepeltetése.

 

      Eltérő a nyomtatott és elektronikus folyóirat függvényében, persze nagyon erősen kontúrozva, a terjesztés, a tárolás (az archiválás) módja, a különböző visszakeresési lehetőségek (nálunk évente a repertórium), a megjeleníthető információ típusa. Az egyértelmű előnyöket szerintem már unalmas is ismételnem, a hozzáférés rugalmasságát, a terjesztés ellenében, a flexibilis (rá)keresési módot, adott esetben az információk ingyen letölthetőségét, a hipertextet, a hiperlinkeket, a kommenteket. Ugyanakkor ebben a halmazban is felmerülnek azok az anomáliák, amelyek a terjedelmesebb, jegyzetapparátussal ellátott szövegek velejárói, s amelyek ellen az elektronikus oldalak szerkesztői adott esetben vehemensen tiltakoznak, ódzkodnak. Kevesebb terjedelemben jeleníthető meg egy alaposabb szövegkorpusz online, szoftvertől függően, kevésbé átláthatóan és értelmezhetően. Itt a letöltés platformja is képes apokaliptikus truvájokat produkálni, és persze a szerzői jogok átláthatatlansága, az általános szabályozás hiánya egyaránt sűrűn felmerül. A másodközlés és egyéb szövegverziók, mutációk létjogosultsága, jogalapja, értelme teljesen, vagy más pástokon részint likvidálódik, megsemmisül.
 

      A nyomtatott folyóirat, kvázi könyvtárgy feltétlen előnye a sajátos esztétikai élmény nyújtása, akár a tipográfia, akár az illusztráció szintjén. Jó esetben hitelesebb, precízebb szakmai forrás és filológiahivatkozás, mint az online mása. Az archiválás problémája mindkét esetben komplikáció, de a nyomtatott folyóiratok szerintem még mindig alkalmasabb bázisai bírnak lenni a biztos rendszerezésnek, feldolgozásnak és megőrzésnek. Azt hiszem, a könyvtárgy az irodalom váltóképes, artisztikus formája, amely képes megjeleníteni alaptörténéseket, a teremtést, a kvázi szellem leképzett éthosszát, és a tárgyak szellemiségét, alkotottságát.
Másként kifejezve: a könyvtárgy – akár a folyóirat - a könyvformátum másik fontos megjelenése. A könyvtárgyat készítő alkotó, művész, szerkesztő, grafikus a vizuális metamorfózis létrehozásával materializálva is újraalkotja az irodalmi művet, szinte új, kontextusában originális objektet teremtve. Minden könyvtárgynak van egy olyan esztétikai dimenziója, amely az irodalmi tartalommal együtt kel aztán életre. Egy adott szerkesztőség, kiadó súlyozottan bírhat ilyen potenciállal, műhellyel. Gondolom az online oldalon a dialogicitásra dobnának.
 

      Persze ugyanakkor látni kell a kivitelezés rugalmas, praktikus feltételeit, gondolok itt a strukturális megújulásra, az online és az offline folyóiratok, oldalak innovatív-progresszív kombinációjára. Szükséges lenne szem előtt tartani talán, adott esetben, akár az egyébként épp a konkurens szerkesztőségekkel való konstruktív együttműködés racionális kiaknázásának a lehetőségét. Így el lehetne kerülni, akár egy folyóiraton belül is, az on- és offline tautologikus ismétlések sorát, természetesen tudva azt, hogy a potenciális olvasó, célközönség adott esetben más lehet.
 

      A webkiadás, megjelenés, és a „portálturkálás” elsősorban az egyetemi, intézményi, kutatóintézeti, irodalmi közösségeken belül számít számíthat inkább primérnek (a mi esetünkben), mint a nyomtatott kiadás általánosságában. Vagy a klasszikus felhasználó, könyvtári olvasó inkább csak akkor fog az Internethez fordulni, ha a hagyományos katalógus, lapszám adatain túl akar nyúlni, vagy ha például az érdekli, hogy egy másik tárhelyről mi hozható be az illető szerzőtől, netán megjelentek-e már újabb munkái (ezeknél a szokásrendeknél szigorúan az olvasói szokásokat, azon belül is az irodalmat olvasó közösséget nézem/értem). Azaz az internet inkább a kibővített referensfunkciót veszi át; a kiadók, vendorrok és nagy könyvtárak fokozódó, honlapra fókuszáló interaktivitása következtében, egyre jobb és nagyobb hatásfokkal.
 

       Az elektronikus folyóiratkiadás tehát új (fel)használói lehetőségekkel kecsegtető terep; s így valószínűleg ugyanúgy formálja a felhasználók, olvasók nézőpontját, mint ahogyan a nyomtatott folyóiratok is formálták anno, és még ma is. A tudományos társaságokhoz kapcsolódó kezdeteiktől (17. század második fele pl.) a 18. századi felvirágzásukon át a 19. század nagy (szak)folyóiratainak „robbanásáig”, a folyóiratok és periodikák egyre fontosabbakká váltak a különféle szépirodalmi, tudományos diskurzusokban, de miképp a repülő sem szorította ki a hajót, sem a vonatot, sőt inkább egy virágzó, de e tekintetben más paradigmát teremtett. Ahogyan a tévé és a dvd sem szorította ki a mozit, de még a hagyományos mozit sem, csak éppen egy újabb, kisebb, speciálisabb közösség kialakulásához, elterjedéséhez, szokásrendjéhez vezetett, úgy az elektronikus folyóirat-kiadás se fogja, véleményem szerint, kiszorítani a „klasszikus” folyóiratokat, csak éppen kisebb/más? csoportoknak, célközönségnek fog készülni – meglehet, még több – hagyományos folyóirat.
 

      Ez a folyamatos átalakulás természetesen, a tömegkommunikáció, a hírigény követelményének, elvárásának, az olvasmányélmény birtoklásának folklórja mentén alakul és fog alakulni. Persze, szinte közhely, hogy a folyóiratoknak új, sajátos innovációt kell alkalmazniuk, a tulajdonképpeni értékeik mentén, hogy opponálni tudják a virtuális, interaktív, hipertextualitásra építő, épülő technikát, filozófiát.
 

     A felhasználókkal, pontosabban a felhasználói szokásokkal szemben, az olvasói viszonyulást érzékenyen, körültekintően kell felmérni, ha másért nem is, már csak épp praktikusan, vagy épp merkantilista sticchel, a pályáztatás szempontjait is figyelembe véve, hisz az legutóbbi kiírások már egy mezőre, térfélre helyezik az on és off médiumot, jelen esetben a szerkesztő félelmét a Webes felülettől.
 

Marsovszky Miklós: Egy csésze fekete
 

Valahol Kassa utcáin az egyetlen kávéházra hasonlító létesítményben. Egy csésze fekete. Notebook az ölben, mert hát ugye modernek vagyunk. Egyre sötétebb délutánok. 2 centiliter tojáskonyak. Kevés cukor. 4-5 csepp tejszín.
Drága Hugó!
Oly rég volt, hogy utoljára találkoztunk. Megkaptam leveleidet, de előre figyelmeztettelek, nem válaszolok mindegyikre, mert utálok írni. Ez nem jelenti azt, hogy ne jutnál eszembe. De még mennyiszer! Annyi mindent akarok mondani, de előbb engedd meg, hogy egy kicsit emlékezzek a bécsi lakásodban töltött egy hónapra, mely már évekkel ezelőtt volt, de még most is átélem magamban egyes pillanatait. Megmutattál mindent, amiért örökké hálás leszek neked. Felejthetetlen séták a Ringen, zegzugos utcákon keresztül a Stephansdomig. A Hofburg, a Belvedere, a Schönnbrunni kastély, az Albertina, a Staatsoper és egy kalandos est a Hundertwasserhaus környékén. Hajjaj! Emlékszem a Praterban még arra is rá tudtál venni, szálljak be az óriáskerékbe, pedig tudod, hogy tériszonyom van. De, ami a legjobban hiányzik, az a kávéházi hangulat. Te Hugó! Miért vannak ott ilyen baromi jó kávéházak és egy „volt” polgári városban, miért nem található egy sem, mely legalább részben megközelítené? Reggelente egy erős fekete, friss vajas zsömlével a Schwarzenbergben. Délután elmélázni a Landtmannban, hol is ülhetett annak idején Siegmund Freud, majd este egy konyak a Hawelkaban. Ó, jaj! Még sorolhatnám reggelig, de minek?
Kérdezted, mi újság van nálunk. Mit mondjak? A dolgok mennek a maguk megszokott módján. Gondolom, hallottad, itt ez a lakás ügy. Vagy inkább lakás ügyek. Mondhatnám elosztogatott ingatlanok bagóért egy szociálisan érzékeny társadalomban, ha nagyon humoros akarnék lenni. Valami nincs rendben ezzel az önkormányzati törvénnyel, Hugó. Beszéltünk róla, hogy itt van ez a kassai magyar színház. A Thália. Emlékszel ugye? No, már most ott igazgatóváltás közeleg. Te, tudod mit nem értek? Miért nem lehet azt tudni, ki és mit szeretne csinálni vele? Van három jelentkező és öt ember, aki majd gondos megfontolás után ajánl valakit közülük valakinek, aki majd előterjeszt valakit valakik elé. Te Hugó! Miért nem folyhat ez a nyilvánosság előtt? És képzeld el, volt olyan, aki azt kérdezte tőlem, láttam-e már olyat egy cégben, hogy a nyilvánosság előtt zajlott volna egy állásinterjú? Te érted ezt? Összehasonlítani egy színházigazgatói széket a bőrfotellel. Nálatok, hogy van ez? Te, nem az lenne a normális, ha mindenki előállna és elmondaná, ezt és ezt akarom? Nem nekem. Mindenkinek. Azt az öt ember dolgot sem értem. Világos, hogy nem lehet tudni, kik azok, mert befolyásolni lehetne őket. Ezért nem lehet színházi alkalmazott benne, tudod? Nehogy egy szűkebb csoport érdekeit próbálják érvényesíteni. De tudod, mit nem értek? Van valaki, aki talán mégis benne lehet, noha ugyanonnan jön, mint bármelyik alkalmazott. Nem azért nem értem, mert bármi problémám volna vele. Itt elvekről van szó. Az ő esetében, hogyan lehet kiküszöbölni azt, hogy ne valaki érdekeit érvényesítse? Tudom Hugó, hogy mit mondanál most. Nyilvánvaló, hogy bárki lesz ott, az majd egyetlen szempontot vesz figyelembe, a teátrum és közvetetten a jelenlegi és lehetséges jövőbeni nagyérdemű érdekeit. Szerinted rendjén van ez így, Hugó?
Ne haragudj, de elfogyott a feketém és a pénzem is. Tudod, itt nálunk ilyen estben már kinézik az embert a kávéházakból. Hamarosan folytatom soraimat. Ölellek barátom.
 

Marsovszky Miklós       
       
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :