[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Járat, másodszor

szerző: Szávai Attila, Handó Péter, Mizser Attila, Nagy Csilla 2010-07-26

 

Járat, másodszor

Szávai Attila: Hajó, hullám, húgyszag

 

A hajók lassú véket nyomnak szét a felszínen, hogy a hullámok aztán a part menti sziklákon elhaljanak, csendesen ráboruljanak a kavicsokra. Vannak jó, és vannak rossz hajók. A jó hajó az olyan, hogy odanézel, várod az első benyomást, impressziót, aztán kialakul benned egy kellemes érzet. Mikor gusztust látsz egy hajóban. És ott vannak az uszályok, amik végül is hajók, a szállítmányozás eme lomha, izzadt igásállatai. Hogy nézed, de csak a funkciót látod benne, nem az esztétikát. Mondjuk, minek is. Egy uszálynyi szénnek ugyan mindegy, hogy van-e külcsín. Ott van a belbecs, a szén, hegynyi szén, önmaga leendő melege önmagában. Mint ahogyan minden emberben ott az esély, a lehetőség, hogy szerelmes legyen. Valamibe. Jó, kedvező esetben valakibe. Nem tudom kizárni, elvetni a lehetőséget, nem tudom maradék nélkül kizárni, hogy vannak megszállott hajósemberek, akik szerelmesek önnön uszályukba. Nevet adnak a vasnak. Erzsi. Esetleg Margit.
***
Minden hullám egy külön élet, külön sors, külön végzet. Ahogy nincs két egyforma kavics, úgy két egyforma hullám sincs. A tárház végtelen, a raktáron a legkülönbözőbb összetevőjű készletet tartják: szolid (szelíd) hullámokat, melyek közönnyel járják a felszínt, mint idős írók az (csendes, keskeny, macskaköves) utcát, aztán találunk még vagány, lendületes, vakmerő hullámokat, mozgásukban hiúsággal. És ott vannak a borzas, hisztérikus, kócos és ingerült, félőrült hullámok, amiket saját dühöngésük annyira lefoglal, hogy nem igazán tudnak másra gondolni, másról szólni. A vihar utáni hullámok is veszélyesek, ezek a pletykásabb elemek, kíméletlenül kibeszélik, hogy mi történt a viharban, melyik hullám, hogyan viselkedett, ki vitte túlzásba, ki volt kevésbé lelkes, meg különben is, hogy ki milyen.
***
A hajnali folyó az más. Más, mint a nappali vagy az éjszakai. A hajnali folyó bölcs, higgadt, megfontolt, céltudatos, még nem járja át a hétköznapok szürke szokásrendszere, önmagát közli, nem azt, amit mások várnak el tőle. Még nem öltötte magára a napot.
***
Fiatal párok járják nyáron a part menti sétányt. Jó, máskor is, de nyáron jobban, többször, hosszabb ideig. Kéz a kézben, mint a parti fák a sűrűbb, parti fákkal sűrűbb részeken. De beszéljünk az emberi kézakézbenségről. Gyalogolnak, egymásba kapaszkodnak, forgatják fejüket. Felhívják egymás figyelmét a folyópart érdekesebb részleteire, lassan követik szemükkel a folyón haladó nehéz hajókat, kérdezik, hogy milyen lehet hajózni a folyón. Nagyokat sóhajtanak, levegő után kapkodnak, ki se látnak a szerelemből. Mondhatni nyakig. Mondhatni. A fiúk olykor bemennek a part menti bozótosba hugyozni, közben átgondolják az aznapi dolgokat a lánnyal, a folytatást, meg hogy most nekik a legjobb, nevetve átlépik a szarrakást, ha odaszart valaki a bozótosban lévő sétányra. Ösvény, gyalogút, spontán emberi kitaposás. Vannak, akik szarnak az ösvényekre. Húgyszagúak a bokrok. Nem nő ki a fű normálisan a húgytól, a föld keményre van a taposva a hugyozók által. Vagy lehet, hogy nem volt tudatos ez az ösvény, hanem mindig egy kicsit beljebb hugyozták a fűmentes részt. Nem megoldani itt ezt a kérdést.
***
Bemennek a bozótosba a lányok, közben arra gondolnak, hogy mi volt eddig aznap velük, a folytatást, hogy most nekik a legjobb. Kérdezik a hugyozásból visszatért fiúkat, hogy min nevettek, azok röhögve mondják, hogy odaszartak az ösvényre, valakik odaszartak. Együtt nevetnek. Mert az élet szép. Ha néha oda is van szarva, amerre éppen jársz. Van, mikor nem is látsz át a rakáson. Minél nagyobb a rakás, annál nagyobb közöny kell a semlegesítéshez, pontosabban, hogy érzed a bűzt, de nem undorodsz, kikapcsolod magadban a hányingert a bepánikot, a gyomor tájékán érezhető forróságot. Hogy ott van, nagyon is ott van, de közben még sincs ott. A hasonló érzést, mint mikor lenyelsz egy öreg szöget, és ráiszol egy pohár rozsdamarót. Lehet, hogy nem is annyira hasonló.
***
A hajnali folyó illata olyan, mint egy fiatal nő lehelete, néhány évvel az első anyaság megtapasztalása előtt. Mikor még másfajta erők hajtanak egy nőt. Még nem elsősorban az anyaság a cél, hanem a szerelem, tehát kicsit a szellemi sík. A hajnali folyó mozdulatai még nem fülledtek, még tiszta illatot közöl, tiszta színeket, még nem adja át magát a túlzó nyári fényeknek, mint táncosnő a reflektorok égetésének. Hajnalban a folyó még szégyenlős. Másként loccsan a part menti sziklákon. Kuncog, mint fiatal lány, ha hozzáérsz, ha megérinted ujjaiddal, ha merészebb vagy, merészebb mozdulattal, beleröhög az arcodba. Más a víz tapintása is hajnalban. Lágyabb, selymesebb.
***
 A túlparton színes ruhás emberi alakok tesznek-vesznek. Nem lehet kivenni, mit is pontosan, talán horgászok, családi kirándulás, satöbbi. Milyen kicsi innen az ember. Ha azok ott idenéznek, egy kicsi embert látnak. Vagy többet, de kicsiket. Kicsi az ember, de gyakran épít maga köré porcelánboltot, hogy aztán önmaga elefántjaként bemenjen. Körülnézni. És nem kérni elnézést.
***
Ahogy egy tó hajnali vízfelszíne nyugodt, mozdulatlan fákat mutat, úgy a hajnali folyó lomha vízfelszíne, más tükröt tart a part menti élővilág elé. Higgadt dinamika van e tükörben, szelíden görbülnek a kontúrok. A felhők lassú mozgásba jönnek, van a saját mozgásuk, és van ez a másik, a hullámok miatt. A felhők tükörképei rágörbülnek a hullámhegyekre, hullámvölgyekre.
***

A szerző gyerekkori benyomása, hogy a felhő, ha nézed, elmélázol rajta, nem úgy, nem rajta, hanem, hogy felnézel és belebambulsz (mint mi a mibe, de nem tudsz most ide példát) a szerző gyerekkori benyomása tehát, hogy a felhő az magányos, hogy ott lenni fent. Hogy felhőzni, az egy nagyon személyes műfaj. Ha sokan is vannak. Vannak művészeti stílusok, lehetőségek, mikor a felhőkre angyalokat tesznek, faragnak, festenek, ráültetik őket a fellegekre. Kövér puttók rúgják a felhőszéleket. Hagyjuk. Mert mindjárt oda jutsz, hogy így a magány, meg úgy, de mivel az ember alapvetően szociális lény, ha hülye is néha, hát, ne magányoskodjon itt most. Ne is. De is. A magány az olyan, hogy mindig feloldják, feloldódik. Előbb-utóbb. Jön valaki, derült égből villámcsapás, derült égből villámhárító, becsap, ahogy szokták ezt mondani, nem így szokták. Azt szokták, hogy beüt. Beüt a villám. És feloldódik a magány, mint savanyúcukor egy langyos, nyári pocsolyában. Hogy a filmet felhőkről nézők fellélegeznek, hogy oké, most jönnek a film kellemesebb részei, zörgetik zacskóikat, hátradőlnek, szürcsölik a műanyagpoharas kólát, nézik a szociális lényeket, bebambulnak.

***

Egy új párkapcsolatban, főleg a kezdeti időkben csodák történnek, kinek mi a csoda, a két félnek az, csoda. Minden csoda. Varázslat. Ami amúgy nem csoda, az is csoda. Döglött kutya is csoda. Úgy csoda, hogy nehéz az élet, vannak vesztesek is, akiknek ugye rossz. Illetve ez nem biztos, inkább az a tuti, hogy valamivel rosszabb azoknál, akiknek jó. Ne menjünk bele. Ez van. Csodulnak, ahogy kell, ahogy tudnak. Tuti frankó. Űberűber.
A párkapcsolatokban ott van, hogy őőő, fogd meg a kezem, ölelj át, jó, ez azért legtöbbször magától is megy, szóval ott vannak még a napi ölelések lágy zajai, a suttogások, a másik fél megtanulása, közös nevetések. Közös ülések. Ott élnek a felek egy kissé túlzott méretű rózsaszín minyonban. Hogy felbüfögöd az édes ízt, de egyből le is nyeled, mert jól esik. És ott van az, hogy várni kell a fürdőszobára, mert a másik éppen elfoglalta. Valami csajos dolog miatt.

***
 
Megbeszélni az élet apró drámáit, hétköznapi jelenségeit, egy szerelem érzékenységén átszűrni a környezet negatív, vagy éppen pozitív mozzanatait. Egy utcán elgázolt kutya roncsát. És nem megsértődni azon, hogy amelyik kutya lapos, az nem harap. Nem szép ezt így kimondani, de nem rágni be rá. Nem harapni. Vagy éppen valami kisgyerek túlzó utcai jelenetén összenézni, de nem elröhögni, amit gondolsz. Csak pupillával röhögni, írisszel, meg mik vannak még ott az objektívben. Szemmel röhögni, mint a kiscsirkék.

***

Nézni, ahogy Isten irányítja a folyót

***

Nézni Isten kezét, ahogy irányítja a parton ülő író kezét.

***

Nézni az erőt, amely irányítja Istent. 
 

Handó Péter: Flakonnal – leeresztve
 

 

Nagy író, nagy ivás. Ám amikor a menyecske kardos és a kassza üres, a nagy író a kis lakásába beszorul, pontosabban szólva beszorítják. Gyomrában meg ott az a pokol, amit csak jó itallal, kocsmai lőrével lehet orvosolni. Fejében sem különb a másnaposság, harmadnaposság, negyednaposság… A legutóbbi honorárium óta – amely furfangos hazugságok által megmentődött a családi kasszába történő beolvadástól – számítható idő elegendőnek bizonyult arra, hogy az asszony felismerje, ismét rászedte az ura. Az az újságoshoz való leugrás szökés volt a százszor kipróbált, s mindannyiszor bevált kocsmazarándoklathoz, melyről idejekorán nem lehetett hazatérni, vagyis ameddig tartott a pénz, meg akadt olyan ivócimbora, aki fizetni bírt. Amikor viszont nagy írónk hazakeveredett a fölrepedt homlokával, eltört orrával, járdával radíroztatott fülével vagy véraláfutásos pittyével, az ajtó egy időre kulcsra záródott, a kulcs meg eltűnt, ha nem is az Isten segedelmével. Ilyenkor kitették elébe az ásványvizes palackot, a papírt és a tollat, és szó nélkül magára hagyták.
– A rosseb esne beléd! – gondolta, miután hallatszott, hogy kívülről fordul a kulcs a zárban. – Ez nem gyógyszer. De azért csak odaült a papír mellé, és írt pár mondatot. Visszaolvasta. Áthúzta. Újat írt. Megnézte: majdnem szó szerint megegyezik a már áthúzottal. Ezt is áthúzta. Újat írt. A pokol hőzöngött a beleiben. Töltött egy kevés ásványvizet. Kortyolt. Dohogott. Kortyolt. Felállt. Tett egy kört a könyvszekrények előtt. Visszaült. Elolvasta az addig írtakat. Áthúzta. Tollával kopogott az asztalon. Papírra vetett néhány szót. Töltött egy kevés ásványvizet. Kortyolt. Dohogott. Kortyolt. A szobafenyő tövéhez hajolt, és rásercintette a szájában szorongatott folyadékot. Írt. Felállt. Tett egy kört a könyvszekrény előtt. Leült. Írt két sort. Dohogott. Felállt. A spájzban keresett egy erős zsineget. Méterenként megrángatta, hogy bírja-e a terhelést. Nem szakadt. Kiállt az erkélyre bámulni az utcai mozgást. A zsinór egyik végét ráfogatta a felesége otthonfelejtett bevásárlókosarára. Megrángatta. A görcs fogott. Visszament a lakásba az ásványvizes palackért, és a tartalmát ráöntötte a szobafenyő tövére. Pezsgett a föld. Megtelt a cserépalátét, majd a peremén átbukott az ásványvíz, és felszívódott a padlószőnyegbe.
– Látom, ezt még te sem bírod meginni – és megcirógatta a halványzöld tüskéket.
Visszacsavarta a kupakot. Kilépett az erkélyre. A kosárba tette az üres flakont. Áthajolt a korláton. Fejében a többednaposság elszürkítette a háromemeletnyi mélységet. Megdörzsölte a szemét. Homályos tekintete nyirkossá vált. Gyomrában a pokol alkalmazottai villát forgattak. Savanyú nyálat nyelt. Ismerős fejtetőt kutatott. Talált. Kiabált: Hé! Valaki felnézett, de mintha nem is látta volna, tovább ballagott. Visszament a szobába. Megállt az egyik könyvszekrény előtt. Kitárta az üvegajtaját, és leemelte a Bibliát. Pál apostol leveleihez lapozott.
– Hál’ Isten – csókolta meg a bankjegyet.
Kiállt az erkélyre. Kihajolt. Ismerős fejtetőt kutatott.
– Hé! – kiáltotta tölcsért formázó tenyerén át.
Észrevették. Intéssel üdvözölték. Tovább ballagtak. Visszament a szobába. Papír fölé hajolt. Hárslevelűvel mérjék tele a Gödörben – írta. Leszakította a szöveget. Belegöngyölte a pénzt. Kilépett az erkélyre, és beletette a kosárba a pénzzel bélelt cetlitekercset. Gyomrában a pokol villás táncot járt. Átemelte a korláton a kosarat, és utána hajolt. Megmarkolta a zsineget, és ereszteni kezdte a kosarat. Az emberek feje fölött egy méterrel megállította az alkalmi liftet.
– Hé! – üvöltötte bele az utcazajba.
Valaki megtorpant, megbámulta a kosarat, és szemével követte a zsinórt. Mikor a tekintetük találkozott, mutogatni kezdett a kosárra és hogy leengedi. Az illető biccentett. Ártatlannak tűnt. Az imába foglalás gesztusaként összezárta a kezét. Biccentett a fejével. Az idegen kivette a papírt. Kihengergette. A pénzt begyűrte a zsebébe. Olvasott. A táskájába kotort. Tollat vett elő. Valamit írt a papírra. Visszatette a kosárba, és kezével jelezte, hogy fel lehet húzni. A kosár elindult és az illető is, hona alatt az üres flakonnal.
Nagy íróban nagy szív zakatolt. Épp csak össze nem törte a bordáit, míg el nem olvashatta a választ. A gyomorpokol meg ismét támadásba lendült. Savanyú nyálat nyelt. De közel érezhette már a megváltást. Felesége üres bevásárlókosarát visszaeresztette egy méterre a járókelők feje fölé. Várt. Az íróasztal felé kacsingatott, mintha nagy ötletre lelt volna magában, s attól tartana, hogy a várakozásban elillan. A fickó előbukkant a Gödör felől. Hóna alatt ott fénylett egy palack. Savanyú nyálat nyeldekelt. Örvendezett. Lejjebb eresztette a kosarat. Belekerült a flakon. Mindenről megfeledkezett. Vágott a zsinór. Liluló tenyerére tekerte. Egy emeletnyi liftezés után könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól, de önfeláldozóan tekerte tovább a zsinórt. Csörgött az ajtózár, nyitódott az ajtó. Gyorsított a tekerésen.
– Mit csinálsz?
– Levegőzök.
– Ideje lenne dolgoznod is.
– Egy perc – szólt hátra, reménykedve, hogy a felesége az erkélyajtón túlra nem merészkedik.
– Kipakolok a konyhában. Gyere, egyél!
– Egy perc…
Könnyezett, míg a kosár fülére nem nyúlhatott. Ép kezével átemelte a korláton. A zsinórt szinte a húsából tekerte ki. Lábszára közé fogta a palackot. A kupak nem engedett. Puha léptek közeledtek. Zsebébe nyomta sérült kezét.
– Várj, segítek! – szólt az asszonya.
– Nem szükséges – húzta ki magát. A palack azonban kikerült a lába közül, és kérlelhetetlenül vitték befelé a lakásba. Kétségbeesve követte, próbálta visszaszerezni. A felesége letette az íróasztala szélére, és könnyedén csavart egyet a kupakon.
Szisszent és pezsegve csordult le a műanyag palackfalon az ásványvíz.

 

2010. április 23.

 

Mizser Attila: Sorozat

 

Mindennek lesz végül rendje,
a szabályzat, mindenütt ki van
téve viszonynak, körülménynek,
geometria az alkonyatban van.

 

Másban nem hiszek, üdvtörténet.
A városvégi motel.
Az áram a szív alatt.
A célkereszt lézerbe áztat.
(Meglőve? Minek? A pont miatt?)

 

Ha megfelel, kiteszem máshol.
A város egynapi járásra fekszik.
Innen nem látja, de a dombról,
meglepően felismerhető, lesz mit.

 

Ritkán szólok így a létezőről,
arról, ami másnak lett vicc,
mint egy tár kifogyok a szóból,
csak az ismer fel, aki nem lakott itt.

 

Nagy Csilla: „Csak ami nincs, annak van bokra”

 

Tőzsér Árpád: Csatavirág
(Kalligram, Pozsony, 2009)

 

Tőzsér Árpád 2009-es kötete mind tematikus, mind pedig poétikai szempontból szorosan kapcsolódik a szerző utóbbi években megjelent verseskönyveihez. Mindenekelőtt a Léggyökerek (Helikon, 2006) központi problémáinak továbbgondolását, továbbírását, az ott megjelent motivikus háló részleges újraszövését, valamint az elmúlás, és ehhez kapcsolódóan az emlékezés és felejtés elbeszélhetősége, megfogalmazhatósága iránti fokozott érdeklődést tekinthetjük a két verseskönyv közötti folytonosságot megteremtő sajátosságként. Ugyancsak sajátja, a szövegszerveződést nagymértékben meghatározó eleme az utolsó kötetnek a mitológia, valamint az irodalmi és történeti tradíciók megidézése, intertextusként vagy allúzióként való jelenléte a versszövegekben, továbbá az a retorikai-poétikai teljesítmény, amely a versbéli én pozíciójának, a szubjektum integritásának és önazonosságának megbontása révén szól a tapasztalatról, a személyes és közösségi múlt feltárhatóságáról. De a Csatavirág a korábban fókuszba helyezett témák és kikísérletezett alkotói technikák alkalmazásával korántsem csupán ismétel, hanem mintegy új kontextusba helyezi, elmélyíti, kiteljesíti a korábbi tapasztalatokat.
 A halál az egyik visszatérő témája a kötet öt ciklusba rendezett költeményeinek, azonban (ahogy ezt az eltérő kontextusokat idéző cikluscímek is jelzik) a motívum igen változatos nézőpontokból, eltérő interpretációkkal jelenik meg. Tőzsér Árpád voltaképp folytatója egy hagyománynak, ám a személyes történetre, életszakaszokra való reflektálás azáltal válik egyedivé, hogy az elbeszélését mindig konnotálja valamely másodlagos történet. Az első, Tiberius Rodoszon ciklus címe (és az azonos című vers) bevonja az értelmezésbe a Tiberius császár alakját és rodoszi önkéntes száműzetését, ezáltal az én-elbeszélő pozícionáltságát is árnyalja: nem meglepő, hogy a ciklus verseinek mindegyike valamiképp a magányt és a számvetést tematizálja. Azonban ez a személyesnek tekinthető tematika az első ciklusban sajátos módon lesz eltávolítva a beszélőtől: a megszólalás mitikus és történelmi szerepek, maszkok mögül (vagy egyszerűen azok jelzésszerű megidézésével) történik. Nemezis, Endümion, Parisz vagy Antaiosz stb. szerepeltetésének funkciója az, hogy a személyes élményekből kikristályosodott tapasztalat általános-kozmikus, időn és térbeliségen túlmutató ismeretként táruljon az olvasó elé: „Mikor kilazulnak tartóoszlopaid, / kidől jelenedből amaz is, emez is: / beérnek szavadban, sírban, mítoszaik, / s beér üldöződ is, a komor nemezis.” (Nemezis)
A Csatavirág (és általában Tőzsér Árpád költészetének) legnagyobb erénye az, hogy a versekben felhasznált szövegek és motívumok sosem öncélúak, mindig termékenyen mozdítják elő a jelentés szerveződését. A személyes történet és a mítosz (valamint a későbbiekben, a Csatavirág, Félhomály téli képeken, Henye verbéna ciklusokban az irodalmi utalás, például Babits vagy a Biblia, illetve számos kultúrtörténeti toposz) harmonikusan simul egymásba a versszövetben, ám oly módon, hogy eközben az érintkezési felület számos, poétikailag reflektált, ám teoretikusan is végiggondolt, értelmezett (az olvasó számára pedig nem megkerülhető) szálat, kérdést vet fel. Szerep és önazonosság, a saját idő és a történetiség, mulandó (én) és örök (mítosz és mű) ellentéte, amelyek az első ciklus verseiben nyitott kérdésként jelennek meg, a kötet további verseiben is visszatérnek: összességében elmondható, hogy a Csatavirág tétje nem kisebb, mint (a szövegek tapasztalata szerint többféleképpen érthető) létezés alapjaira való rákérdezés. (Olvasatomban az alcím: „Lét-dalok” szintén ezt a szerzői szándékot, befogadói lehetőséget jelzi.)
Az alapok, a származás, a szülőhely azonosításának, felkutatásának igénye jelentkezik azokban a versekben, amelyek a múlt (sokszor a gyerekkor) emlékeit idézik fel. A történet-fragmentumok bizonyos értelemben rokoníthatók a Tőzsér pályájának kezdetére jellemző Gömör-versek világával, azonban a tapasztalat, a belátás itt már egészen más: a virágszimbolika, a gyerekkor eseményeit idéző tárgyi világ már nem az idill nosztalgikus ábrázolásában érdekelt. Az emlékezés sokkal inkább a mulandóság, a veszteség kifejezésének eszköze például a Téli kökény esetében, ahol az élmény (szakadék szélén a kökénybokor mellett megbújni) a metafizikus létezés kiszolgáltatottságával, bizonytalanságával, az elmúlás törvényszerűségével párosul, emellett a konkrét tapasztalatot kozmikussá tágítja: „Csont-ágon mi tart meg kökényszemet? / Hát téged? Vacog a lelked, fogad. / Téli kökény vagy, történeted: / túlélsz, lehullsz és gödör fogad.” Az emlékezés a múlt felidézésére, megtartására irányul, azonban a múlt megőrzése nem lehetséges az egyén számára, mivel – ahogy azt a Szilveszteri emlék is példázza – az én nem képes integritását, identitását megtartani az emlékezés gesztusában (emlékezőként, és az emlékezés tárgyaként alapvető élmény önmaga széthullása): „Ketten… Még az óév sebében, / átömlőben más térbe, testbe. / Szétritkult éppen megkötött Énem, s abban lett Én, ami csontig sebezte.” A metafizikus pozícionáltság számos remek, továbbgondolásra alkalmas szöveghely szervezője a kötetben: „Minden, ami van, rajtunk kívül van, / általunk van, mint a geometria.” (Kockák) „Áthajlani más, idegen létbe, / hajóorrként: ős vizeket túrva, / sötét terekbe nyúlni, a múltba, / kihunyva, s újra csóvaként égve.” (Az ív)
A Csatavirág versei mind tematikus, mind retorikai értelemben kiaknázzák az én pozícióváltásaiban, áthelyeződéseiben rejlő lehetőségeket: az én versbéli megjelenésének módja (pontosabban: módjai) a kötet legizgalmasabb megoldásai között tarthatók számon. Ez az aspektus a Tőzsér-lírát a késő modern költészet, ezen belül József Attila költészetével rokonítja, egyúttal (ahogy ezt számos kritikus is megjegyzi) a posztmodern szövegszervezés vonásait is magán viseli, hasonlóan azokhoz a szövegekhez, amelyek az emlékezés és elmúlás tematikáját a mediális kérdésfelvetések segítségével teszik megfogalmazhatóvá. Tőzsér új kötetében visszatérő motívum a mű(alkotás), a tárgy maradandósága, valamint az én, a szubjektum mulandóságának feszültsége, egymást ellenpontozó jelenléte. A címében a görög mitológia alvilági növényét idéző Aszfodélosz a kőtáblák és amforák létét helyezi szembe a „szerves” természet változó folytonosságával: „Sziklák kőtábláin tízezer mítosz. – / Számtalan Thitónosz, tücsökposzáta / ciripel: millió sípból sivítoz / az ember előtti Holdfény-szonáta […] A föld torkában zengnek a vizek, / egekbe hajló cédrust szél mos, / törött amforát formáz a sziget, / s az amforában aszfodélosz.” A Félhomály téli képen című vers pedig épp a festmény „lebontásáról” és újrateremtéséről szól, miközben az idő és az identikusság kérdéskörében is jelent egyfajta választ: „A festő leveszi a lázadó színt a képről, / aztán, egy másik jelentéskörben, / újra vászonra rakja: / hó-kék chiaroscuróba törten. […] Indul a lélek, az Egyes a hóra ernyed. Lehull a jéggel kitömött madár / az átértelmezett homályú képen.”
Az egyes szövegek különböző megoldásokat, válaszokat jelentenek az idő és elmúlás tematizálása tekintetében, ám a nyelvi reflexivitás és önreflexivitás minden válasz-kísérletnek sajátja. Tőzsér sokat tud a nyelvről, az irodalomról, mindkettő elméletéről, és ezek az ismeretek azért hatnak termékenyen a költészetére, mert valójában szervesen jelen vannak a szövegalakításban, részesei annak. Az Utazások vörös kocsikon például a nyelvhasználat konvencióit megkülönböztető jelekként és idősíkokat ütköztető szegmensekként alkalmazza, az absztrakt nyelvi jelekbe sűríti a temporalitás lényegét: „Első kocsidban, a vörös Fiatban hárman ültetek. / Kocsiban? Kocsin? Egyetlen helyragban / fél évszázad. Amazt (az –n ragos kocsit) / a Rimába ragadták a megvadult agyvelő-lovak.” A kötetcímet adó vers a szöveg által teremtődő objektumok, szubjektumok rendszerét (elhatárolódását, érintkezését) értelmezi: „Csatavirág – amíg irom, szubsztanciája mohó bimbót nyit. / Viszály a torzson a szirom, színesedik és határolódik. […] A sarj a virág-én mozdulata. – Előtte más tett, utána más-én.” A Nóna pedig – miközben idő, állandóság, elmúlás áll a tematikus fókuszban – egy metanarratív mozzanattal a dialógust megduplázza: a vers egyszerre szól a dialógus valamint önmaga korlátairól, egyszerre tematizálja a nő és férfi, valamint jelentés és jelölő elválasztottságát: „A vers, hölgyem, semmivel sem »egál«, / repül kőként, hová?, nem tudni, mondtam, / s éreztem, a sujtó nóna megáll / valahol, mint ahogy a kés a csontban, / nem fut mélyebbre, vér nem válaszol – / s a rettenet, hogy visszapeng rimem, / hogy szó s tárgya között örök a kordon, / s marad minden, minden a régiben – / a rettenet marokra fogta a torkom.”
Az első négy ciklus verseitől eltér, azonban a számvetés tematikájába némiképp illeszkedik az utolsó verscsoport, amely tulajdonképpen Függelék, zárójeles címe A litotész szeme. A retorikai alakzat ilyen kitüntetett helyzete előrevetíti a szerzői szándékot: olyan szövegekre számítunk (és nem csalódunk), amelyek valamiképp szembemennek a kötetben szereplő szövegek beszédmódjával, a létezést és emlékezést, az időt tematizáló verseket olyan művek váltják, amelyek ironikusan, vagy ha úgy tetszik, a litotész nézőpontjából vagy (-val) tekintenek a témára. A ciklus nyitóverse olvasási stratégiaként is felfogható: „Az utolsó jelenet: a rendező felfut / a színpadra s csak áll. (A troglodita / Ádám súg neki: Hahaha!) Nem jut / eszébe semmi, csak ez: Finita.” És: „Csak aki nevet, azonos magával”. Az ezt követő pastiche-ok, sírversek, vegyes műfajú szövegek egy-egy költőtársat idéznek meg, sok esetben a stílust is átsajátítva, nem ritkán pajzán felütéssel. A megidézettek között szerepel Tőzsér Árpád is, amely gesztus tulajdonképpen a kötet egészén érintő problémát teljesíti be: a saját memoárban rögzít egy identitást, amely azonban sosem lehet „egál” az emlékező-memoáríró azonosságával. Ez a paradoxon épp annyira magától értetődő, mint a kötet hátlapján, egyfajta mottóként szereplő versben maga a halál megértése: „Az lát, ki innen hal meg, / de túlról vesz magának optimétert.”
Tőzsér Árpád utolsó kötete tehát az eddigi poétika összegzésének tekinthető (amennyiben a korábbi költészetből ismert megoldások, mint a pastiche, a görög mitológia átmentése, a magyar és világirodalmi műveltség dinamikus működtetése jelen van), tematikusan pedig egyfajta számvetésről, kiegyezésről ad hírt. Azonban, ahogy az idézett példák is mutatják, Tőzsér költészetében az összegzés újragondolást, poétikai szempontból egy részben megváltozott alapállást is jelent. A Csatavirág éppen ezért magára a folytonos küzdésre is utal, nem annyira vissza, mint inkább előre mutat. József Attilát idézve: „csak ami lesz, az a virág”.
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :