[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Járat tényleg ötödször

szerző: Szászi Zoltán, Handó Péter, Marsovszky Miklós, Szávai Attila 2010-09-23

 

Járat tényleg ötödször

Partról, halhatatlan halálnak – hajó
(impressziók Salvatore versére az Adriánál)

 

indulni víztől meredek partra fel
jeltelen szikla sírja dagály
reggel
fehérben lányok
fekete asszony fogja fejét
 

nincsenek látóhatáron innen se túl hajók

 

fel a partra

lányok fehérben
egyiknek karja nincs
 

jeltelen sír
mikor Krisztust teszik
bús barna asszony a fájdalom
szikla a parton
végigver rajta dagály

porban lábnyom
 

sorban mennek
olajos amfora íve de húz
válluk gödrébe görcs ül
felrémül sirálynak hangja
 

melyik város gyászol
mordul a föld

nyomot hagy mind
csak egy
 

ő nem
 

úgy viszik ölben
látni akarta a vizet
szeme látóhatár

lábnyomparton
ott marad percig
néma homokba
belerajzolt út

 

víz föld borul egybe
koptatva egymást
telítve sókkal
boldog ölelkezésbe beleizzadt pár
csillámlanak
egymásba
 

csúsznak sehonnanból
indult szaladó pillanatok
árnyékot kísérve
omlanak sehol

itt marad minden
 

csak neki egynek lábnyoma nem
ölben viszik el

ringat hullám illan szél
szaggat szél rángat hullám
zúdul hullám ordít szél  durva az orkán

 

asszonyok állnak
válluk erősebb
nincs beszéd
megmosni holtat
kiteríteni holtat
elsiratni holnap
hosszú lesz ma az éj

 

bűnös város
izzadnak alvók
karcsú tornyaikat se féltik
hiszik felszól harangok szava istenig
égig duruzsolva
az ostya mindegyikük szájában
zsíros sonka ízére csúszva
nem ártott
takaródzanak vaksi reménnyel

 

indultam víztől meredek partra
jeltelen szikla
sír a dagály
reggelfehérben lány
fekete asszony
nincsen látóhatáron innen se túl
halhatatlan halál

 

se hajók

 

 

 

 

 

 

 

Handó Péter: Bede Józsi vétke


Bede Józsi csendben, megadóan ült, mintha nem is az ő jövendő sorsát érintő dolgokról tárgyalnának. Csupán a homloka ragyogott a verejtéktől, ebből látszott, hogy számára kellemetlen helyzetben van. Ritkán nézett fel a térdei között motollázó ujjairól, olyankor is csak a szeme sarkából. Főképpen akkor, ha megkérdezték:
– Kíván-e ehhez hozzászólni?
– Nem, nem kívánok – emelte föl hunyorgó tekintetét, s ilyenkor ingujjával törölt is egyet-egyet a homlokán, majd visszaburkolózott zakatoló lelkébe.
Legszívesebben kirohant volna a teremből, meg a világból is, hogy ilyen csúfságot tesznek ővele. Előcitálták, mint valami köztörvényest, és váddal illetik. Pedig ártatlan. Miképp is lehetne ez másképp?
Az ügyész – miután minden tanút meghallgattak – hosszan taglalta az esetet; hogy minden tettét előre megfontoltan követte el; mennyire veszélyes a társadalomra nézve, ha szabad emberként él; és a kiszabható legsúlyosabb ítélet meghozatalát kérte a bírótól. Az ügyvéd arra hivatkozott, hogy büntetlen előéletű; tettét már megbánta; bizonyosan valamilyen szer befolyásoltsága alatt vetemedett cselekedetére, ezért kényszerelvonóra kell utalni, s a kezelést Bede Józsi vállalja; a legenyhébb ítéletet szabják ki rá. Ezt követően a bíró öt perc szünetet rendelt el. Mikor visszatértek a terembe, mindenki állva maradt, csak Bede Józsi akart leülni, de oldalba bökték, hogy az ítélethirdetést állva kell meghallgatni, ez a szabály. Kezét leengedte az összezárt combjai mellé, s nadrágja oldalvarrását gyűrögette-sodorgatta ujjai között, tekintetével szinte bebújt a bírói pulpitus alá.
– A bíróság ítélete két év nyolc hónap letöltendő fogház. Ezt az alábbiakkal indokolom...
Bede Józsi döbbenten állt, s mélykék szemeit kétségbe esve fúrta a bíró tekintetébe, aki nem győzte hangsúlyozni, példaértékű döntést kívántak hozni, így az is született. Miközben hallgatta az indoklást, úgy fölgyülemlett benne a dac, hogy az addig behorpadt mellkasa kikerekedett, s mintegy tíz centivel magasabbá vált a gerince egyenesre feszülésének hatására, amit csak az nem látott, aki nem akart.
– Kérem, vezessék el a vádlottat – fejezte be a bíró a teremben tartózkodó egyenruhásokhoz intézve utolsó mondatát, majd visszaereszkedett a székébe.
Mikor Bede Józsi kezén kattant a bilincs, addigi tevékenységében akadályoztatva lett, nadrágja ereszkedni kezdett a derekán. Vastag bajsza megremegett, ahogy mozdulásra sarkallták. Lába azonban nem mozdult, megkötötte magát, mint aki szólni kíván, csak torkában ver a szíve, s az állja el hangja útját.
– Akar még mondani valamit? – kérdezte a bíró kissé előre hajolva, hogy elejét vegye a kibontakozóban lévő dulakodásnak.
– Tisztelt bíróúr, nem voltam én sem részeg, sem drog által befolyásolt. – Nagy levegőt vett, hogy legyen ereje előhozakodni titkával, igazságával. – Hát az úgy volt, az asszony kimosta a nadrágom, én meg kivettem belőle a szíjat. Azt, amelyiket le tetszettek foglalni.
A kifelé szállingózó közönség morajlása elült, valahonnan megérezte a nép, ha nem is új fejezete kezdődik a történetnek, de hogy egy másik meder van kialakulóban, s ebben másféle esemény folyik, az bizonyos. Csendben kezdett visszaszivárogni korábbi helyére.
– És? – nézett kérdőn a bíró.
– Három napra rá utaztunk volna, de az a szíj, hiába kerestem, ahová tettem, ott meg a környékén se volt. A nadrág meg, ugye – s próbálta elérni a hasa alá csúszott nadrág szegőjét –, a tekintély miatt, nélküle nem marad fenn. Hogyan kelhettem volna így útra? Egyvégtében fogom? Ezért szóltam az asszonynak, nem tud-e valamit felőle, nem ő pakolta-e el valahová. Erre csak replikál, hogy öltözzek már, mert elkésünk. Mikor többedszer mondom, kell nekem az az öv, nem akarok szégyenben maradni – s már markolja az ágyéka előtt a megkaparintott szövetet –, féktelen haragra lobban, azt vágja a fejemhez, hogy kibúvókat keresek a közös nagy utazás alól, meg azt, „olyan kendnek nem is volt”. Hát el tudja azt képzelni a tisztelt bíróúr, hogy egy katonaviselt embernek ne legyen nadrágszíja? Mint most nekem – ejtette le a fejét.
– Ám ez még nem kellett volna, hogy a tettére sarkallja – vetette közbe a bíró.
– Csakhogy – emelte tekintetét megrovón a bíró szemére – a szíj eltűnésében valahogy bűnösnek érezhette magát, mert egy rövid időre eltűnt, majd egy frissen vasalt inggel tért vissza, holott már volt rajtam egy ing, csak az alfelem maradt fedetlen. Kérdeztem is némi iróniával, hogy most ezzel kössem fel a gatyám? Mi tagadás, hozzámvágta, majd a sublótból hozott egy darab madzagot, és azt is. Utána meg rám parancsolt, embereljem meg magam, oszt kezdjek el öltözni, mert különben olyan csúfságot tesz, míg élek, megemlegetem.
– Mégsem az asszonya folyamodott a tettlegességhez – fészkelődött a székében a bíró, mint akinek érdeklődését felcsigázta az ismert események ilyképpen történő szövése.
– Folyamodott volna ő, de időközben addig kutakodtam, hogy a pendelyei között megleltem a szíjam. Azt, ami szerinte sose volt. Gondoltam, ha valami nemlétezővel suhintom meg, abból semmi baj sem származhat. Én a mérgem kiadom, az asszonynak meg a suhogó semmi nem fájhat. Mert ugye, ami nincs, az nem üt, azzal csak úgy szimbolikusan csinál az ember ezt meg azt. Oszt mielőtt kikaparta volna a szemem, elszállt a csatos vég. Sejthettem én, hogy a semmi ennyire homlokon tudja nyalintani?
– Hát… – vett egy nagy levegőt a bíró, s szólásra emelkedett.
– Engem nem ítélhetnek el, ártatlan vagyok – emelte meg hangját Bede Józsi, és összebilincselt kezét, hogy eltávolítsák róla a karpereceket. Közben bokájára hulló nadrágja fölfedte azt, amit utazásuk során nem akart.

 

2010. augusztus 24. (2010. szeptember 5.)
 

Marsovszky Miklós: Indián nyár Kassán


Nagyon úgy néz ki, hogy ránk köszöntött az ősz. Az ember jelenleg azt se tudja, hogy mit vegyen magára. Vagy túlöltözi magát, vagy fázik. Marad a szoba. Késő délután. Enyhe narancssárgás fény. Gondolatok. Forró tea. Fűtésszezon előtt.
 Cseberből vederbe – tartja a mondás. Ismét választások előtt vagyunk, mely talán még annál is inkább fontosabb számunkra, mint az előző. Egyben sokkal lehangolóbb is. A nagypolitika és parlamenti képviselők világa valahogy mindig olyan elérhetetlennek tűnik számunkra. Megfoghatatlan. Nem így a helyi történések. Látni, ahogy általunk ismert arcok, hús-vér emberek, akikre olykor ráköszönünk az utcán, miként tolongnak egy pár jó falatért a kifőzde előtt, teljesen kivetkőzve önmagukból. Szivárványszínű koalíciók és kőkemény érdekek. Érdekes.
 Érdekes, inkább felidézem az idei nyaramat, mely valóban különleges volt. Ma már csak álomképeknek tűnnek a forró nappalok és átmulatott éjszakák. Sokat tanultam, hála az én Matulámnak, aki megmutatta az olyan városi suhancnak, mint én, hogy mi az a kétkezi munka. Jó volt.
Jó volt, még ha egész életünkben gyűjtögetünk is. Ha azt hisszük, hogy nem, akkor is. Kisebb-nagyobb tárgyakat, kacatokat. Fényképeket, aprópénzt a perselybe, ruhákat, deszkákat, bútorokat. Gyerekkori füzeteket. Mindent. Aztán elmegyünk. Jó esetben valaki megőriz valamit ezekből. De ne ámítsuk magunkat. Van, ami a tűzbe kerül. Mégpedig a nagyja. Ott álltam a máglya előtt és néztem, ahogy egy nap alatt elég egy egész élet. Rossz érzés. Fura érzés. Életszagú. Pedig nem is ismertem. Erről is szólt ez a nyár. Elmúlt.
Elmúlt és én azon tűnődöm, hogy lehetséges-e egységet teremteni egy szétzilált baromfi udvaron? Vannak-e még alapelvek, melyekben meg tud majd egyezni a kacsa a libával, a pulyka a házőrző kutyával, és még sorolhatnánk. Nehéz feladat. Leülni minden kakassal, és átrágni egy délibábot. Felvinni minden tyúkot a kassai dóm tornyába, és megmutatni azt, amit már oly kevesen látnak ott belül. Egyáltalán én, mint kiskakas, kinek alig nagyobb egy ujjnyinál még a taraja, mit akarhatok? Meglátjuk.
Meglátjuk, bár a teám elfogyott. Hamarosan jönnek a téli forralt borok. Remélem, addig még találkozunk, kedves barátom.   

           
 

Szávai Attila: Komp, kamilla, kiskocsi

 

Nem kell levenned a cipődet, gyere csak, holnap úgyis takarítok. Tele a szennyes, tiszta trutyi a szőnyeg is. Van ilyen spéci tisztítógép, vizes, azzal megyek rá a padlószőnyegre. Úgy tele van kosszal, nem is hinnéd, beszív ez mindent. Egyszer egy kislábasnyi csontlevest felszívott.  Nem is hittem volna. Ülj inkább abba a nagy kék fotelbe. Tudok közben jönni-menni. Nem lehet megállni, ezer a dolog. Van ott a fényképen egy férfi, az a sűrű tekintetű, szoros homlokú ember. Arról beszéltem a múltkor. Le is veheted a polcról.
Teát? Van keksz is, de inkább kiöntöm valamibe, utálom, ha csörgetik a zacskót. Ilyenkor kicsit kiábrándulok az emberiségből. Miért nem rakják csörgésmentes zacskóba a kekszet. Muszáj zajongani, miközben jólérzi magát. Merő zacskócsörgés a világ.  Onnan tudod, mikor jólérzi magát, hogy hangoskodik. A férfi is úgy tudott rajtam hörögni, ha úgy voltunk ugye. A férfi miatt gyakran kellett úgy lenni, már az elején leszögezte az igényeket. Aztán minden este hörgött rajtam, mint valami komp a viharban. És mennyire láttam az elején, hogy ő a kompos. Jó szemem van az ilyesmihez, elhiheted. Ahogy ment későeste a járdán, egyik szélétől a másikig, ránéztél, és elgondoltad, hogy ez a kompos. Hogy látni a mozdulatain, látni a szakmát. Mint a táncosoknál. Hogy minden igazi táncos mozdulataiban, ha látod az utcán, ott van kicsit a tánc. Ahogy minden igazi énekes szereti produkálni a hangját a hétköznapokban is, zuhanyozás, lecsófőzés között. Amikor keresi a kukába esett fülbevalóját.
Az elején kifejezetten imponált nekem a férfi foglalkozása: kompvezető. Melyik nőnek nem jön be. Még sem fodrász. Vagy pultos a szoláriumban, videotékában. Utóbbiakban nem sok férfiasság van. Nem kell ezt magyaráznom, azt hiszem. Más azért az, hogy vezeted, irányítod, hergeled, bőgeted a nagy, büdös, olajszagú kompot, sokak élete a kezedben van, a sok lízingelt autó, nem is részletezem. Az más, hogy tehát, szoláriumfodrász. Ez, hogy kompos, sokkal férfiasabb. Ha még dülleszti is hozzá a mellkasát, teljesen kikészülsz. Mármint, ha van benned egy minimális nőiség. Nőiesség. Nőieskedés. Nőieshetőség. Elég. Ne akard nevén nevezni azt, aminek nincs igazi neve. Ezt is a férfitól tanultam. A kompját hivatalosan valami történelmi férfialakról nevezték el, de nem bírta. Túl hivatalos szerinte. Így lett a komp nem hivatalosan: Béla. Csak simán Béla. Ha telefonáltam, miközben dolgozott, eleinte kinevettem, mikor olyanokat mondott, hogy várj, kicsim, beindítom a Bélát. Aztán megszoktam. És megszoktam azokat a civil nézéseket (a férfi mindenkit civilnek nevezett, aki nem volt vele szorosabb társadalmi kapcsolatban, tehát szinte mind a hétmilliárd embert), amik akkor vetődtek ránk, mikor nyilvános helyen kezdett beszélni a Béláról. Hogy reggel fekete füstöt büfögött fel a Béla, aggódok érte. Így beszélt. Vagy, hogy tegnap az erős hullámzás miatt durvábban raktam partra a Bélát, egészen nagyot koppant, mielőtt orral felhorzsolta volna a kikötő betonját. Arról már nem is beszélek, hogy karácsonyra rend szerint megajándékozta a Bélát valami aprósággal. Elment oda, ahol a kompokat tartják télen, és felsikálta a parancsnoki hidat, háromszor, mosószeres vízzel, hogy vigyorgott minden szegecs és hegesztés. A férfinak a komp lett a komplexusa.
Különös dolgokra ragadtatta magát, ha a helyzet úgy kívánta. Mármint, szerinte, ha úgy kívánta. Hetekig nem ment haza, illetve, hát az ólmeleg albérletbe, a sajátjába. Egy nő miatt. Nem miattam. Az elődöm miatt. Négy napig égette a villanyt a budin, hogy a főbérlőnek ne tűnjön fel a kevés fogyasztás, amit a hetek alatt produkált. Mert a főbérlő meg akarta vetetni vele a lakást. És attól félve, hogy kiteszik, ha megtudják, hogy kifelé kacsingat az albérletből, inkább díszkivilágította a klozetot. Lássa a szarszag, mit tölt ki. Bocsánat, mondta a férfi. Bocsánatot kért ez utóbbiért, majd tovább piszkálta a tükör előtt a könyökén talált pattanást. Két ujjal szétnyomta, majd a kifröccsenő váladékot magyarázás közben szétkente az apró seb körüli bőrtelületen.

Szóval milyen teát is mondtál? Kamillát. Helyes. Én is ezt kedvelem, büdös, de finom. És egészséges is. Mézzel, vagy cukorral? Hogy semmivel. Aha. Szereted a kihívásokat. Gondoltam. Hogy semmi máz, meg, optikai tuning, csak az élet nyers valósága. Pont, mint a kompos ember. Szereted, ha büdös is néha. Tetőtől talpig büdös, a palás, súlyos, sárga lábujjkörmöktől a loncsos, zsíros hajáig. De te szereted, így is, minden hülyeségével. Azzal például, mikor mondja, hogy az életben nem kell mindennek derékszögben lennie, nem kell minden csavarnak feszesnek lennie, az élet pont ezektől szép. A nem tökéletességtől. Amikor nem pörögnek a dolgok, nem pikk-pakkok, hanem ott vannak a görbületek, a torpanások is. Behorpadt bojlerek. Megállni a pörgésben.
A férfinek igazán jól állt a komp, ha nem kompos lett volna, nem is figyeltem volna fel rá. A komp volt a hab a tortán. Azt mondta a komppal ért révbe az élete. Szerettem őt. Ahogy a szájtátott kisgyerekeknek mutogatta a komp főbb, érdekesebb részleteit. Csak aztán sorban kiderültek a stiklik. Ja, bocs, direkt nem mondom ki a férfi nevét. Babonából. Vannak dolgok az életben, amik nem kimondhatóak. Mert tudod, hogy ha kimondod, felszakad a régi seb, a nyílt lélektörés, fel a koszlott, gennyes fáslik emléke, melyek hetekig ölelték a lelkedet. Különben is a dolgok nem nevén nevezése, a meg nem nevezése, a félrenevezés az ő mániája volt, a kompos emberé. Hogy gondolt valamit, de mást mondott ki. Mint mikor égő petárdát dugsz a dobostortába, mielőtt betolod kiskocsin a nappaliba, még mindenki vigyorog, de egy valaki tudja: habos lesz mindjárt minden nevetés. Plafonig habos, mint a mennyország.
Megcsinálta ezt egyszer. Csak ő nevetett. Ez meg a másik mániája volt. Olyan dolgokat tett, amiken csak ő tudott nevetni. Az nevet, aki utoljára nevet, mondta nevetve. Meg, hogy megyünk mindannyian a hétköznapjaink után, szörfözünk saját hullámainkon, keltjük, majd túléljük önnön örvényeinket a szaftos vízben, aztán a végén egy lesz csak, aki jól fogja magát érezni. Vagy ahogyan. Szagolni a nehéz csendet, kitalálni az utolsó képzavarokat, amit ember kitalálhat. És közben nem gondolni mélységében arra, hogy egy öreg, egy nagy költő (pontosabban a nagy öreg költő), a világot is csak, mint képzavart találhatta ki. Valami nagy, kozmikus szabadversben.
Nem szerettem, ha ilyen távlatokban gondolkodott a férfi. Inkább szerettem volna, ha csak addig lát, ameddig feltétlen szükséges, látta volna inkább csak a folyó két partját, abból is csak a számára és Béla számára legfontosabb szakaszt. Nem kell tudni olyan dolgokat, amik további tudásra ösztönzik az embert. A sok tudástól csak az élet bonyolultságát látja meg az ember, az összefüggéseket. Azokat meg jobb, ha nem látod. Hogy mi, mivel függ össze, sokszor nem is hinnéd. Ezért volt nehéz a férfi. Vezette a kompot a szezonban, egyik parttól a másikig, mint valami ingaóra, aztán közben volt ideje gondolkodni, ha unalmasak voltak a hullámok. A másik bajom meg éppen ennek az ellenkezője volt. Amikor meg éppen csak mondott valamit. Úgy kellett belőle kiszedni. Aztán, ha kijött belőle, ami nyomasztotta, meghallgattad és arra gondoltál, inkább maradt volna bent, ami kijött. Egy hét szabadságra mentünk, közös vakáció, ami kell, közös kirándulás, közös reggeli a szabadban, kenni a mustáros tenyeret az asztallap alsó felére. Aztán láttam, hogy baj van a férfiban. Mi nők a közepes bajok esetén még minden látható jel nélkül elvagyunk, kívülről. Odabent viszont zokogunk, rángatódzunk, recseg a szellem, a lélek eme kétajtós szekrénye. Ne is ragozd, mert túlragozod, hogy tehát nem látsz semmit kívülről, vigyorgunk, nevetünk, mint aki két napja krémest eszik. Közben meg csak az ólsötét van odabent, hideg és büdös. Mint ahová beszartak, majd belefeküdtek. A férfiak nem ilyenek.
 Ha veszített a kedvenc focicsapatuk, két napig olyan képet vágnak, mint egy szétrúgott orrú focicsuka. Nem is kell mondaniuk semmit. Rájuk nézel és tudod, hogy kettő-null. A kompos férfinál szerencsére nem volt gond a foci. Az igazat megvallva lenézte és megvetette azokat a férfitársait, akik ilyesmikkel foglalkoztak. A kompos szerint nem elég férfias a foci, meg úgy egészében a sport sem. Szerinte az élsportolók lelki sérültek, mindenáron bizonyítani akarnak, legyőzni másokat, veregetni a lassabbak, gyengébbek hátát, hogy majd legközelebb jobbak lesztek. Ment, telt tehát a szabadság, és egyszer csak hirtelen csendben lett a férfi. Kérdeztem mi a baj, elég sós-e a bableves. De ült csak szótlanul, a fröccsét bámulta, a konyhai neon feszes, kemény fénye néhány plusz ráncot, barázdát vájt a homlokára. Hiányzik a Béla, szólalt meg négy perc múlva a kompos. Számoltam a ketyegéseket. További hetvennégy ketyegést követően, meg, hogy hiányzik a Béla büdöse, mikor felhörög induláskor. Mondtam neki, engedjük tele a kádat vízzel, rakjunk bele kislábost, terelgetheti egyik oldalról a másikig. Zúghat, én süvítek majd a számmal, szelelek neki, érezze a vihart, ha a számból is jön. Legalább kiadom kicsit magamból a belső légnyomást, a plusz atmoszférákat, amiket termeltem, a kapcsolatunk addigi részéig.  A kompos csak sóhajtozott, hogy így hiányzik a Béla, úgy hiányzik a Béla. Hiába kérdeztem tőle, hogy érzi-e a súlyát annak, hogy itt vagyok, miközben mondja ezt, érzi-e a feszült levegőt, a feszült levegőben a mondatot, hogy hiányzik a Béla. De nem válaszolt. Aznap este korábban feküdtünk le aludni. Órákig éreztem a sötétben, hogy a férfi is csak fekszik, nem tud elaludni, Bélázik magában. Másfél óra múlva megkértem, meséljen akkor inkább, hátha elálmosodik. Vannak, akik elalszanak saját életükön, hátha a kompos is ilyen, gondoltam. Azt mondta: Kharón. Valamilyen Kharón. Nem értettem, mit mondott, nem mertem megkérdezni, hogy milyen karón, mi van a milyen karóval, inkább csendben maradtam.
Tehát az az ember, folytatta, aki irányítja a komphajót, szeli át a folyót, oda vissza, egy kész modern Kharón. Előszedte aztán a régi, híres kompos szakembereket. Régen is volt ilyen kompos állás. Ősi szakma ez. A görög mondakörben volt egy ilyen krapek, Kharón, aki a Sztüx nevezetű folyón dolgozott. Hordta át az elhalt görögök lelkeit a túlvilágra. Aki frankó volt, azt az Elüszionba, aki antifrankó volt, azt a Trataroszba. Az egy ilyen világ volt. A Sztüxöt többször visszakérdeztem, mert nem állt rá a fülem elsőre. Azt hittem tüsszent a férfi, mikor először mondta. Drágám, tudod, van egy ilyen folyó, volt, hogy tehát Sztüx. Egészségedre. Ez a neve. Te se tehetsz a nevedről. Arról, hogy Jolán. Megkaptad, kész. És onnantól Jolán, nagyon Jolán.  Ez meg Sztüx. Nagy dolog.
Aztán csak bekérdeztem a részleteket. Lássa, hogy érdeklődő típus vagyok. Két órát mesélt a görög mondavilágról, mint valami lexikon, emlegette azt az Akhilleuszt, akit az anyja belógatott valami folyóba a sarkánál fogva, meg a többiről. De csaknem aludt el. Nem erre számítottam, történelem előadásra hajnal kettőkor.
Néhány nap múlva történt valami, ami az ismert világegyetem egyik legérdekesebb, tudományos szempontból leginkább feltérképezetlen, egyik leglátványosabb, és a lelki szemeinknek (már akinek van, sok a szellemi vakegér, tudjuk) leginkább érzékletesebb eseménye: találkozik két kompos ember. A pillanat, mikor világossá válik számukra a tény: közös csónakban (mondjuk így, kompban) eveznek. Közös csónak, turós a háta. De ezt csak halkan jegyzem itt meg. A hetedik rum után, amit a büfében fogyasztottak a nagy ősök tiszteletére, nekikezdtek mitologizálni. Ha így mondják. A régi kollégákat emlegetni.
(Velem nem is nagyon foglalkoztak, de nem is baj: van az a rummennyiség, ami után már úgyis csak a dekoltázsom érdekli őket, a férfiállatokat. Jó, nem biztos, hogy dekoltázsnak nevezném ezt a ráncos, sűrűn pihézett, lógó bőrt, ezt a vastagon puderált kanyont itt a mellkasomon. Ehhez túl szép a szó, dekoltázs. Ez a látvány kevésbé franciás. De hagyjuk is ezt. Ha sokat beszélek, megfigyelte hamar a kompos ember, ha sokat szövegelek, előbb utóbb magamról kezdek beszélni.)
Aztán elhagyott. Egy reggel fogta magát, és szakított velem. Sietve öltözött, mint aki menekül. Úgy mondta az ajtóban, hogy elege van. Nem is indulat volt a hangjában, hanem indulás. A mindenkori indulás közbeni magány, ha elindulsz haza a nyaralásból, vagy agglegényi kocsmázást követően, lecsókolbász piaci vásárlása után. Amikor tehát kifelé haladsz a jóból, kellemesből, mikor félénk, de nyúlánk mozdulattal kilépsz egy kádnyi tejszínhabos szobameleg vattacukorból. És mivel folyóparti emberről beszélünk, ott volt a búcsú szavai közt még valami: egy böfögve induló lomha komp ordenáré büdöse.
Aztán csak az ajtócsukódás.
A fürdőszobatükör alatti polcra kitett cetli ezzel a szöveggel: Egy igazi nő addig takaródzik, amíg a nyújtózkodása ér. Ne haragudj.
A bal alsó sarokban pálcikakomp, integető pálcikaemberrel.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: rovastag e-mail: rovastag@gmail.com dátum: 2010-09-27
Miki, király vagy!Mindigis tudtam.