[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Jeff Wall és a japánok

szerző: Mayer Kitti Hanna 2011-01-16

 

Jeff Wall és a japánok

 

A japán művészet megismerésének több módja is lehetséges: követhetjük Van Gogh példáját, aki gyűjtötte és másolta a japán nyomatokat, vagy megkomponálhatjuk például fotó formájában, ahogy Jeff Wall tette.

 

„Irigylem a japán művészeket azért a hihetetlenül finom tisztaságért, amely valamennyi művüket jellemzi. Ez sohasem unalmas, és az embernek soha sincsen olyan érzése, hogy sietve dolgoznának. Olyan egyszerű az egész, mint a lélegzés; néhány biztos vonással megrajzolnak egy alakot, és ezt olyan tévedhetetlen könnyedséggel teszik, mintha éppolyan egyszerű lenne, mint egy mellényt begombolni” (Vincent van Gogh)

                                                                                                             

A japán művészettel való első találkozás sohasem az utolsó. Izgatja a gyanútlan európai szemét ez a fura világ, ami számára oly idegen, oly távoli, hogy könnyűszerrel azt hihetné: valójában nem is létezik. A színes fametszetek másképp viselkednek, mint az európai művészet darabjai: nem tolakodnak előre, nem erőszakoskodnak, nem kívánják mindenáron magukra vonni a szemlélő figyelmét. És mégis sikerül nekik. Ez a csendes egyszerűség, amiben várakoznak, egy olyan állapot, ami után az európai ember csak vágyakozhat: a családi ház udvarán összetákolt japánkert puszta önámítás. Van Gogh is – aki nélkül nem lett volna a modern művészet az, ami – irigykedve fürkészte a távoli szigetország művészetét (itt elsősorban a Hiroshige nyomán készült Virágzó szilvafa vagy a Tanguy apó című festményeit említhetjük, 1887-1888). Ő, aki napjában akár több vásznat is megfestett, irigykedve szemlélte a japán mesterek filozófiáját, ahol a művészet olyan, mint a lélegzés (és fordítva). Mi, európaiak a Fuji-hegy képét látva hirtelen kicsinek és védtelennek érezzük magunkat, és nincs merszünk belekezdeni az egyébként gyakran előforduló, mellveregető „bezzeg…” mondatokba. A japán művészet megismerésének több módja is lehetséges: követhetjük Van Gogh példáját, aki gyűjtötte és másolta a japán nyomatokat, vagy megkomponálhatjuk például fotó formájában, ahogy Jeff Wall tette.

 

A fényképen egy szántóföldet, illetve annak környezetét látjuk. A kép felső kétharmadát a világoskékes, szürkés, télies égbolt tölti be. Ég és föld a fekvő formátumú kép alsó harmadában találkoznak. A képet átszeli egy kisebb méretű, az ég színéhez hasonló folyócska is, amely azonban a kép előterében látható földszakaszig nyúlik (feltételezhetően alatta folyik, ez a képmezőben már nincsen megjelenítve). A barnás, zöldes talajt (szántóföld, töltés, földút, partszakasz) és az ettől világosabb színű égboltot két égbe meredő, mégis csenevész fa köti össze. Ezeket a fákat a kép középpontjától balra láthatjuk, szoros közelségük azt az asszociációt kelti bennünk, hogy együtt egy párt képeznek. Külsejük alapján csak megerősítést nyerünk azzal kapcsolatban, hogy feltehetőleg egy hűvösebb, őszi, avagy téli hónapban játszódik az adott jelenet. Érdekes lehet, hogy a két fa közül az egyik szinte teljesen csupasz (megjelenése majdhogynem villámhárítóra emlékeztet bennünket – ezek aztán ténylegesen megjelennek a kép jobb oldalán, a fánál jóval kisebb méretben), míg a másik tele van barnás levelekkel. A barnás és világosszürke színmezők között finom átmenetet képez a horizonton (s így a kép vízszintes síkján is) végigfutó távoli fák (és egy esetleges civilizáció) körvonalai. Nyilvánvaló, hogy nem ezek az összetevők a kép leghangsúlyosabb alkotóelemei, sokkal inkább a cselekmény. Azonban azáltal, hogy szemügyre vesszük és megvizsgáljuk Jeff Wall képének apró részleteit is, egyben az eredeti Hokusai-metszet természetéhez is közelebb kerülünk.

 

A fénykép előtere (a már említett partszakaszon) színpadként funkcionál. A kép szereplői ugyanis (egy kivételével, aki piciny méreténél fogva aligha nevezhető feltűnő jelenségnek, a kép bal oldalán) mind ezen a síkon, s majdhogynem egyvonalban helyezkednek el, mozdulataik, ha nem is teátrálisak, de mindenképp a pillanatnyiság érzetét keltik. A kép középtengelyéhez legközelebb látható felöltős, középkorú férfi mintha saját tengelye körül pördülne meg, fejét enyhén jobbra, az égbolt irányába fordítja. Mozdulatai könnyednek, már-már táncszerűnek mondhatóak. Tőle balra egy gumicsizmás, kockás flanelinges, baseball sapkás alakot látunk, jobb kezével botot tart maga elé, fejét leszegi. A kép bal oldala felé haladva egy harmadik alakot látunk: térdeit furcsán behajlítja, sarka a földtől elemelkedik, kabátjába a feltámadó szél belekap, jobb kezéből az iratok elszabadulnak, a kép jobb felső sarka felé nyomulnak. Ez a három alak egymástól egyenlő távolságra helyezkedik el, hangsúlyosan uralják a kép bal oldalát, míg a jobbon (tőlük kicsit távolabb, és hátrébb) egyetlen alakot látunk, aki jobb kezével szorítja fejéhez élénk színű fejfedőjét. A már említett papírok a kép bal sarkából indulva még egyértelműen felismerhetőek, ám ahogy közeledünk a kép jobb oldala és teteje felé, már nem tudunk különbséget tenni a szélben szálló falevél és papírdarab között. Ezt az irányt követve az is világossá válik számunkra, hogy a zakós figura, aki tekintetét az égre emeli, valójában egy a leveleknél és papíroknál sötétebb elemet, saját elszállt kalapját figyeli.

 

Jeff Wall képe kapcsán magától értetődő a kérdés: megrendezett vagy élethű szituáció megörökítéséről beszélünk? A gyanútlan szemlélő, aki életében most először került szembe egy Wall-képpel, könnyűszerrel jelentheti ki, hogy Jeff Wall valójában egy zseni, ha ilyen tökéletesen sikerült megragadnia a pillanatot. Ha az átlagember fejével gondolkodunk, ez az érvelés, bizony minden probléma nélkül megállná a helyét. Csakhogy a logika azt diktálná (illetve erre a szemlélő a későbbiekben maga is rájön), hogy ne nevezzünk senkit sem zseninek, aki csak úgymond „jókor volt jó helyen”. Az ilyen ember nem zseni, hanem egész egyszerűen szerencsés, s ha elég szemtelen és ravasz, még meg is gazdagodhat belőle. Bármennyire szomorú is, a mai átlagember művészetről és művészről alkotott felfogása már csak ilyen (de erről sem kizárólag ő tehet).

 

Fordítsuk hát az érvelést kicsit más irányba: Wall nem egy szerencsés véletlennek köszönhetően készítette el ezt a fényképet, hanem egyenesen megrendezte a képet. Aki egy kicsit is ismeri Jeff Wall munkásságát, ezen a kijelentésen nem lepődik meg, s talán már eleve úgy tekint „A Sudden Gust of Wind”-ra mint egy színházi jelenetre. Vagy sokkal inkább egy filmkockára, ahol a fotós elsősorban nem mint fotós, hanem mint filmrendező jelenik meg. Bár kétségkívül a fényképész valahol rendező is (és fordítva), tekintve, hogy ő dönti el, mi kerüljön bele a képmezőbe, tehát a kompozíciót magát is variálja. Pláne ha műteremben készült fényképről van szó: beállítja a fényeket, könnyedén elmozdítja a kép szereplőit (legyenek azok élettelenek vagy élők), és egészen addig tökéletesíti a képet, amíg az elképzeléseinek, művészetről alkotott mondanivalójának meg nem felel.

 

Ez a fénykép Wall más munkáival együtt épp az illuzionizmus eszközén keresztül jut el a nézőhöz. A következő pillanatban Jeff Wall tehát már nemcsak fényképész, filmrendező, de bűvész is, aki könnyedén kápráztatja el a közönséget, mégsem helyezi magát a mindenható szerepébe. Holott azok után, hogy tudjuk, ő maga teremti meg nemcsak a képet, de a képen láthatót is, kézenfekvő lenne valamiféle isteni lénynek neveznünk őt. Nekem azonban az az érzésem, hogy Wall teret enged a képnek, ő maga pedig mint alkotó a háttérbe húzódik, s onnan várja ki a kívánt hatást. Mintha egyfajta japán alkotói attitűdöt igyekezne felvenni: azt a csendes várakozást, ahol a képek önmagukban várakoznak, alkotó nélkül. Ez a magatartásforma azonban kísértetiesen emlékeztethet bennünket a bevezetőben már említett japánkert effektusra. Formai elemek leképezésével igyekszik megteremteni a mű autonóm jellegét, tehát hasonló másolásról beszélhetünk, mint Van Gogh esetében, csak éppen egy másik médium, a fotó formájában.

 

„A Sudden Gust of Wind” Wall korai digitális montázsainak egyike. Mint azt a kép alcíméből is megtudhatjuk, egy 19. századi Hokusai-nyomat alapján készítette el saját átdolgozását. Forrásokból tudhatjuk, hogy a fénykép egy Vancouver melletti áfonyaföldön készült, amatőr színészek közreműködésével (Wall egyébként vancouveri születésű). Több mint száz kép és közel egy év kellett ahhoz, hogy ez a montázs végső formáját elérje.

 

Wall és Hokusai alkotása között a hasonlóság nemcsak az ábrázolt dolgok hasonlóságát, hanem a választott médiumok rokonságát is jelenti. Japánban kezdetben a fadúcos eljárást az írás sokszorosítására használták (akárcsak Európában), majd a 16. századtól kezdve illusztrációk is megjelentek (madár- és virágábrázolások, zsánerképek, a kabuki színház előadásai, erotikus jelenetek, stb.), a színes technika azonban csak a 18. század közepén honosodott meg2. Mind a fametszet, mind a fénykép olyan médium, amely sokszorosításra alkalmas, s mint tudjuk, ezen a praktikussági szemponton túllépve sikerült a művészet közvetítő eszközévé válnia (ugyanez történt a szitanyomás technikájával Andy Warhol keze alatt). Míg tehát Van Gogh rákényszerült arra, hogy megváltoztassa a médiumot (ő ugyanis olajfestékkel dolgozott), addig Jeff Wall megtalálta a fametszet természetéhez és működési elvéhez hasonló fényképet.

 

Bizonyára a kezdetektől az a kérdés motoszkál a szemlélő fejében, hogy miért éppen Hokusai művére esett Jeff Wall választása? Az, hogy az alkotó az alcímben megjelöli a japán mestert, minden bizonnyal hangsúlyos. Hokusai (1760 – 1849) életművét lapozgatva megtalálhatjuk azt a konkrét alkotást, amelyre Jeff Wall fotója reflektál.

 

Azonban mielőtt még tüzetesebben összehasonlításra kerülne sor, nézzük meg azokat a képeket Jeff Walltól, melyeket szintén valamilyen korábbi műalkotás inspirált. A most következő alkotások címében Wall nem utal az eredeti alkotásra, legtöbbször teoretikusok elemzésében találkozhatunk a párhuzamokkal. A kérdés azonban sokkal inkább az, hogy mi a kapcsolat az eredeti és a Jeff Wall-i átirat között?

 

Az 1978-ban készült „The Destroyed Room”-ot leggyakrabban Delacroix Sardanapal halála című festményével szokták összevetni. A francia mester festményén szinte mi magunk is belefulladunk a vonagló, haldokló emberalakok orgiájába, ezzel szemben Wall fotója olyan, mintha a mészárlás utáni állapotot rögzítené.

 

Wall egy évvel később, 1979-ben készíti el „Picture for Woman” című fényképét, melyet önarcképnek is nevezhetnénk (a kép jobb oldalán maga Wall is megjelenik). Manet Folies Bergére bárjában készült képe inspirálhatta a fényképészt: megjelenik a tükör, ami az egész képsíkon végighúzódik, kíméletlenül megmutatja a kamerát, ami nem más, mint a tekintet maga.

 

Caillebotte Esős napjára gondolhatunk Wall 1992-es „Mimic” címet viselő képénél. Bár itt a kép főszereplői esernyő nélkül, napsütésben sétálnak az utcán (a szürke inget viselő férfi szinte feleslegesnek is tűnhet számunkra), a voyeur-szituáció tagadhatatlan.

 

A felsorolt képek egytől egyig az egyetemes művészettörténet darabjai közé tartoznak, az európai szem tehát számára ismerős kompozíciókkal találkozik a vásznon és a printen egyaránt. Az „A Sudden Gust of Wind” viszont egy Európán kívüli kultúra alkotására reflektál. A japán metszetek jellemző vonása, hogy az alakok megrajzolásához hangsúlyos fekete kontúrt és dekoratív, élénk színeket használ. Gyakran fényképszerű esetlegességgel megkomponált, ugyanakkor harmonikus képekről beszélhetünk (leginkább a hétköznapi élet jeleneteinek ábrázolásakor). Mind Hokusai, mind Wall képén az alakok nagyon könnyednek, légiesnek tűnnek, s mindegyik szereplő mozdulata mintha egy-egy mozgásfázist mutatna be. A fotó esetében kézenfekvőbb azt gondolnunk, hogy Wall akár csak egy tökéletes exponálással is elkészíthette a fényképet, míg Hokusai-nál érthető módon ez meg sem fordul a fejünkben. A csapdát nem Wall készítette, hanem a fotó, mint médium maga. A két kép összehasonlításán túl érdemes arról is szólni, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az eredeti alkotás és az annak alapján készített parafrázis.

 

A posztmodern művészet nem tesz mást, mint a garantált siker reményében újraértelmezi a modern művészet egy-egy darabját, ahol az újraértelmezés a médium megváltoztatását, a fotó használatát jelenti. Ne gondoljuk azonban, hogy a modern művészet csak nyersanyagot szolgáltat: ő maga feltétele és egyben haszonélvezője a parafrázisok születésének. Nélküle a parafrázis referenciamentessé válna, elveszítené kontextualitását. Amennyiben azonban fény derül a parafrázis természetére (s ez általában a jól működő átiratoknál ki is derül), az eredeti alkotás is megkapja a neki járó figyelmet: helye a művészettörténet pantheónjában csak még inkább megerősödik, s a későbbiekben is referenciapontként szolgálhat. Ugyanakkor a parafrázisok legnagyobb csapdája (ismét egy csapda a gyanútlan szemlélő számára), éppen a referencia megléte. Az új és a parafrazeált műalkotás közötti kapcsolat puszta tudomásulvételével a néző elkényelmesedik, s abba a tévhitbe ringatja magát, hogy a műalkotás értelmezése ennyiben ki is merül. Azon már kevésbé fáradozik, hogy a kapcsolat miértjeit és hogyanjait is megvizsgálja.

 

Hokusai munkájának szemlélése közben nem támad furcsa érzésünk a kép szereplőivel kapcsolatban, Wall fényképén viszont kicsit idegennek érezzük az alakokat, nem értjük, mi keresnivalójuk lehet egy szántóföld közepén. Az életidegen szituáció legkülönösebb alakja minden bizonnyal a baseballsapkás, gumicsizmás férfi: testtartása és a bot, amit a kezében tart, arra enged következtetni, hogy egyfajta allegorikus figuraként funkcionál (a vak Theiressziasz, hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem). Ugyanilyen szimbolikus tartalommal bírhat a két fa: a Hokusai-metszet egyik fája mintha megsínylette az azóta eltelt évszázadot, reprezentálva a posztmodern életérzést, ahol már semmi sem egész többé. Wall szereplői között nem jön létre tényleges kapcsolat, nem érezzük őket egy adott közösség tagjainak, csupán az események elszenvedőinek, amely rajtuk kívül álló okok miatt történik.

 

Egy olyan természeti erő, mint a szél a japán rajzon kevésbé tűnik zavarónak, oda nem illőnek, Wall fényképén viszont egyértelműen más funkcióval bír. Bár a környezet megváltozott (japán rizsföldek helyett vancouveri ültetvényeken találjuk magunkat), villanykarók és mesterséges vízgyűjtő csatornák (ember alkotta dolgok) jelennek meg a képen, a szél mint elsődleges őserő sosem szűnik meg létezni. Az „A Sudden Gust of Wind” főszereplője nem a felöltős figura, nem is az iratok után kapkodó alak, hanem maga a szél, aki tér- és időkoordinátákról függetlenül tréfát űz azzal, akivel csak akar.      

 

 

1Linda Whiteley: Van Gogh élete és művészete, Kossuth Kiadó, 2002, 61. o.

2Imrehné Sebestyén Margit: A képzelet világa 1., Apáczai Kiadó, 2006, 199. o


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :