[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Jeges február

szerző: Márai Sándor, Szávai Attila, Babik Sanyi 2011-02-16

 

Jeges február

Hogyan lehet mindent elviselni Márai szerint?
 

Teszem fel a kérdést azok után, hogy Kassán, a híresen toleráns városban egy huszonéves 30 eurós vizelésének híre alaposan megborzolta a kedélyeket. Hát nem is tudom?! Talán sok Márait kell olvasni, mindennap olvasni kell, ha írni nem is, mert az olvasás, az mindennél fontosabb dolog. Így élt, mindennap olvasott, sokat írt is, de amit leírt, az mindig ő volt, vállalhatón és igazan. Még az a ravaszhúzás is hiteles volt 1989 februárjában. Íme hát egy részlet, 22 évvel a dörrenés után egy háborús naplóból. „Délelőtt hosszú légiriadó van, de ugyanakkor nikotinmérgezésem is van – a kettő együtt rendkívül kellemetlen. Mindent el lehet viselni, amit a sors ránk mér, de nem szabad magánszorgalomból tetézni – például nikotinmérgezéssel – a történelem nehéz vizsgáit.”
Hát, kedves Peter, ajánlom, olvass Márait! 

 

Szávai Attila: Jön, ami jön, aki


Látod, hogy jön, de nem tehetsz semmit, ahogy ő sem ura a sebességnek, az iránynak, a lendületnek, közeledik, robog feléd, látod a szemében a lelki nyafogást, a helyzet nem elfogadását, a „hülyeegyhelyzetez” ostoba tehetetlenségét. Mintha méterről méterre gyorsulna, pedig elvileg lassul. A jégpálya közepén állsz, koraeste van, csend a táj felett, félhomály, fejben is félhomály a forralt bortól. Először csak egy fémes suhogást hallasz, ez árad mindenhonnét, a partról, a part menti fákból, a téli felhők gyomrából, a templomtorony merev, de barátságos tornyából. Egyre hangosabb ez a suhogás. Aztán hirtelen, reflexszerűen a hangforrás irányába fordulsz. Már késő. A gépész, akinek harmadszor van korcsolya a lábán, meghúzatta magát a parton álló kocsmahaverok egyikével, kistraktorral, aztán meglendült a gépész, mint egy üstökös. Röhögve sír, száguld feléd, vihogva picsog, hogy nem tud megállni, ugorj félre. De tudod, hogy már késő, nincs mit tenni, várni az ütközést, az azt megelőző hosszú másodpercet, amit hosszúra nyújtanak az angyalok. Aztán még hallod a tompa puffanást, érzed magadon egy másik test lendületét, a becsapódást. A forralt boros, cigarettás szájszagot. Aztán a békét. És sötétség...

 

Előtte utána olvastam a dolognak, mielőtt betöltöttem volna. Jégkorcsolya, jégpálya, pályagondnok. Ebéd után mondtam az unokának, írja be ezeket a szavakat a gépbe, enter. Ezek a mai gyerekek nem fognak hülyén meghalni, ott van minden lehetőségük az interneten. Csak azért rájuk kell szólni, hogy ne kenjék a billentyűkre a kaját, répaszószt, csigafőzeléket. Az én időmben, ha kíváncsi voltam az ilyesmikre, időjárási, demográfiai, szociális, gazdasági, politikai sajátosságok, na jó, ezek, utóbbiak azért nem annyira, a következőkhöz folyamodtam. Vagy elmentem a könyvtárba, tágítani, feszegetni a lexikális tudás határait, vagy kerestem egy élő jégpályagondnokot és megkérdeztem tőle, mitől kerek a hokikorong. Ezek a mai fiatalok meg csak ropogtatják a billentyűket és ott van egyből az információ. Miután meglett minden magyarázat, gondoltam, simábban esek át a kezdeti nehézségeken. Kirándulni is hasznosabb úgy, ha előtte kicsit ismerkedünk, olvasunk a témáról, domborzat, történelem, állat-, és növényhatározás, aztán csak a nézelődés, túristaszalámi, termoszzörgés.
 

Aztán szépen belerázódtam a jegezésbe. Könnyítette a dolgot egy különös figura, aki gépészként dolgozik az intézményben, ahogy ő nevezi ezt a koszlott, öreg jégpályát és a hozzá tartozó zömök, kopott, savanyú épületeket. Az intézmény. A gépész javította meg az elromlott víz- és fűtéscsöveket, lefolyókat, csapokat, szanitereket. De ha kellett, egyéb munkákat is végzett, korcsolyafenés, jégdagasztás, sípolni a bliccelőkre, fakutyás zsebtolvajokra. Másodállása ez, nem tudni, mi az első, de így elnézve ezt a vékony, de markáns fickót, valahová egy villanyóra-leolvasó és egy békávéellenőr közé helyezném. Ha befér ezek közé bármi is. Tekintete szigorú, akár egy ketyegő bomba, de azért benne van a jóság, a segíteni akarás. Ha kérdezi a gépész, hogy mi lesz az ebéd a jégpályán hétfőként, rendre az a válasz, hogy még nincs kitéve a heti menülista. Kakukktojás a mai ebéd. A válasz, mely ismétlődik évek óta, régóta nem csal mosolyt az arcunkra. Nem minden vicces, ha elsőre jópofának is tűnik. A vicc ellensége a megszokás, titka a meglepetés, a trükk, az újdonság. Szóval az a munka, hogy intézzük a korcsolyások nyugodt szórakozását. Ez egy ilyen hely, étterem is van a jég mellé. Lehet menni hurkázni, ha kifáradtál a korcsolyában, enni a csirkerétest. Idénymunkás vagyok, mint minden élő a földön. Kelek, fekszek, a kettő között meg itt vagyok a jégpályán gondnok, vagy mi, késő ősztől, kora tavaszig. A többi nem érdekes, ha kertészkedés, földmunka, ha állattartás is. Élettársi kapcsolat egy dölyfös, kövér, ösztövér, de könnyen szerethető asszonnyal. Az első héten kijárt velem a pálya szélére, megnézni, hogyan korcsolyáznak ezek a modern városi népek, addig csak tévében látott ilyet, hogy ennyien csúszkálnak egyszerre egy ekkora síkos felületen. Mi utoljára a befagyott patakon korcsolyáztunk, csúszkáltunk, vagy mi, ha a gumicsizmában való nekifutás, rugaszkodás, majd a siklás közbeni kapálódzás az csúszkálás. Sportnak nem sport, de kiszedi a lumbágót, megmozgatja a farizmokat a sok esés, kelés, gumicsizmás összeröhögés, nevetés. Mert az asszony szerint az ördög szokott csak röhögni, ami az ördögön kívül van, az inkább csak nevet. Leginkább.


Nevetni a gépész is tud, csak nem túl gusztusos a két fogával. Mondtam többször neki barátilag, hogy ha húsz méteres hatósugárba kerülnek a korcsolyázó civilek, próbáljon inkább befelé nevetni, esztétikai célzattal. Kipróbáltuk, kimentem a jégre gumicsizmában, egészen a közepéig, és mondtam neki, ordítottam, hogy nevessen, mintha valami jó viccet hallana, azt mondta, nem jut eszébe semmi. Így muszáj voltam én magam mesélni, ordítani párat a jég közepéről. Az első másodpercekben kicsit furcsállták a városiak a helyzetet, hogy egy tömzsi, de fürge gumicsizmás kisnyugdíjas férfi hangosan vicceket ordít valakinek a pálya szélén, és közben rövid toporgásokkal megszakítva, lépésről lépésre halad a part irányába. Arra, amerre a vicceket befogadó, befülelő személy ül. Aztán megszokták. Reméltem, hogy csak a helyi folklór részeként fogták fel a dolgot. Húsz méterben állapítottam meg a távolságot. Tizenkilenc méternél már látható, hogy a gépész szájában nem stimmel valami, kértem, hogy annyira nevessen, mint akit angyalok csiklandoznak. Erre úgy elkezdett hahotázni a kantáros nadrágjában, hogy a tóparti erdő kínjában visszaverte ezeket a szinte állati hangokat, melyek valahol a lónyerítés és a kutyaugatás ötvözésében kaptak formát. Többen megálltak fényképezni. Nem minden nap látni ilyet. Aztán rászóltam, hogy oké, elég, nem kell tovább traumázni ezeket a derék városi embereket. Mennyi, kérdezte, húsz válaszoltam, majd kitettem jelzésnek egy bevásárlószatyorba rakott öklömnyi követ, hogy tudjuk hol a határ, meddig mehetünk el a jókedvben.
 

De essék szó az asszonyomról is, ha már van.
Ültünk sokat a jég melletti padon, férj, feleség, két pufi kabát, mert nem lehet mindig állni, simogattuk a visszereinket, kitaláltuk a számokat, amiket behúzunk majd szombaton a lottózóban, hátha ránk röhögne (nevetne) a szerencse. Közben néztük az embereket. Én leginkább a fiatal lányokat mustráltam, némelyik annyi forralt bort megiszik, csoda hogy áll a lábán. Eleinte oldalba bökött a könyökével az asszony, hogy viselkedjek, de hamar belátta, hogy nincs mitől tartania. Nem annyira veszélyes egy fogatlan oroszlán, mint egy fogas, ha éhes disznó makkal álmodik is. Szeretjük a közmondásokat. Szoktuk ezeket kombinálni, összehozni egymással, mint részeg bringást a kistraktorral, aztán jókat, nagyokat, leveseseket nevetünk, amik végén ki kell fújnunk az orrunkat. Szép ilyenkor az élet, mindig erre gondolok a nevetések után, szép, mint egy maréknyi taknyos tavaszi tüsszentés. Először mackóalsóban jöttem a jégre, de nem hittem volna, hogy ilyen hideg egész nap itt ácsorogni. Van bódé is, de az éjjeliőr (ilyenünk is van) mindig telecigizi, olyan büdös van bent, mint egy vidéki kultúrház öltözőjében néptáncgála után. Mert van ám lábszag is, nem ám, hogy lábmosás, meg a többi testrész. Ha az éjjeliőr leveszi a surranóját, a tévéadás is romlik egy kicsit. Kicsi fekete-fehér tévén nézi a sorozatokat, meg a nótaműsort a közszolgálatin. Kásás a tekintete a nikotintól. Szóval elsőre mackónadrágba jöttem, gondoltam, ha fázok, majd futok két kört a pálya körül. De a második kör után arra gondoltam, inkább felveszek még két mackót, nincs, amiért egy métert is futnék a továbbiakban. A forraltboros lányok többet és hosszabban kitartva nevettek rajtam, amikor elhaladtam mellettük, ők a korcsolyán álldogáltak a jégen, én kint kocogtam a szélen.
 

Alapvetően nyugodt állás ez, nulla stressz, kicsi forralt bor, rejtvényújság, tokaszalonna. Néha köszörülök kicsit a bérkorcsolyákon, ne legyen baj a csúszkálással, ellenőrzöm az öltözőszekrényeket. Azt nem bírom, mikor jönnek, hogy nincs meg a kulcs, elveszítették. Ilyenkor vagy a gépészt hívom a két fogával, vagy magam veszem kézbe az ügyet és a pajszert, ilyenkor feszülnek a lakatok szakadásig, büszkeségből nem nyögök fel, ha elenged az anyag. Állok, szuszogok némán, mint egy fél pár ottfelejtett korcsolya. Mert van, mikor azt is széthagyják, úgy kell összeszedni utánuk. Nem is ragozom tovább a szolgálati dolgokat, legyen elég, hogy fokozódnak olykor a körülmények, pezsegnek az esetek.


Viszont nagy örömmel nézem a korcsolyázókat, ha éppen nincs konfliktushelyzet. Ahogy súlytalanul siklanak a fagyott felületen, az esések utáni nevetések, a felkarcolt minták a hideg felületen, a lassú, lomha ívek. Terápiás és meditációs céllal néha fogom magam és gumicsizmában követem az egyik, találomra kiválasztott nyompárt. Nyomába eredek a kedves vendégnek. Közben elgondolom, hogy én most ő vagyok, surrogtatom a csizma talpát, Strauss-t dúdolok közben, körbe-körbe, vagy amerre a nyom visz, umpappa, umpappa, néha hirtelen váltok, másik nyomot követek, és kitartom ezt egész este. Nem ám, hogy otthon ülni a sonkaszagban és hallgatni az asszony röffenéseit, ha belealszik a sorozatba. A jég az más. Megállni néha, mert jó megállni néha a körözésbe, lehalkítani magamban a keringőket, és ügyesen köpni egy apró tócsányit magam elé, nézni, ahogy dolgozni kezd az anyag, ahogy szépen odafagy, ahogy merev lesz. Örülni ilyenkor, hogy én is adtam valamit a nagy egészhez, részévé váltam a rendszernek, adtam valamit a vendégek boldogságához.


Eleinte kritikus szemmel néztem a kezdőket, a seggre esőket, de aztán rájöttem valamire. Hogy elesni, újrakezdeni, akár újra elesni, seggre, csípőre, kulcs-, és pofacsontra, ami jön, tehát, hogy kellenek ezek, szükségesek az emberi fejlődéshez. Szembe hinteni néha az élet csippenetnyi sóját.


Jöttek egyszer jégszobrászok, olyan lelkesen, mint akiket hívtak, teherautókkal, hoztak ilyen nagy jégtömböket, mint a kazán. Beszéltük is a gépésszel, hogy vajon miket fognak-e kifaragni. Javasoltuk nekik, hogy talán lehetne-e olyat, amin mi ketten vagyunk, mondjuk a padon ülve. Azt mondták nem lehet, konkrét tervek vannak, megrendeléseket teljesítenek. Nem mi vagyunk a katalógusban, amiből választani lehetett. Abban leginkább csak állatok vannak. Fókák, delfinek, jegesmedvék.


Egyszer kipróbáltuk suttyomban a gépésszel a pályát, egyik este összenéztünk a forralt bor ködében és elhatároztuk, egyszer élünk, mint a rozmárok, nem hagyhatjuk ki a korcsolyát. Előszedtünk két bérkorcsolyát, felcibáltuk magunkra a jég szélén, aztán, mint két mozgássérült tojósgalamb, elindultunk. Meg is lett az eredménye. Már, ha a baleseti sebészet, az eredmény.
Van ilyen elsősegély dobozom a bódéban, hogy ha véletlenül balul sülnek el a Rittbergerek, meg a dupla Axel-ek, legyen mivel kötözni. Nem volt még szükség rá, de inkább legyen, ha nincs is használva, mintha nem lenne, ha szükség lenne ilyesmikre. Ez egy ilyen filozófiai kérdés. A van és a nincs dilemmája. Ha már itt tartunk, olvastam valahol, hogy elsőként közlekedési eszközként használták, valamikor a korai kőkorszakban, de kipróbáltam, és, hát elég kényelmetlen volt, mikor korcsolyában mentem tejért a közértbe. Négyszer akadtam fel a járdaszélben. Nem beszélve arról, hogy nehezebb leülni a helyközi járaton, meg a hivatalban is rám szólt a takarítónő, hogy összevagdosom a linóleumot.


Mikor felvettek ebbe az állásba, volt egy ilyen tanfolyam, gyorstalpaló, vagy, hogy stílusos legyek, gyorskorcsolyázó. Ők azt mondták, hogy tréning. Javasolta is az asszony, hogy akkor vegyem fel a suhogós tréninget, a lilát, amit a kínain vettünk, lássák az együttműködést, motivációt. Meg szerinte a lila amúgy is megy a jéghez, a lila a fehérhez.
 Kint álltunk a jég szélén, jött egy orkánruhás ember és elmutatta, hogy mi közelről a korcsolya, volt elsősegély oktatás is, alapok, ne nézzünk hülyén, ha esetleg félresikerül valamelyik vendég szórakozása. Mondta az orkános, hogy a korcsolyázás jót tesz az egészségnek, mert ugye megmozgatod magad, szívod a friss levegőt kétpofára, lehörgőzöd a sportélményt. Ja, és szó volt arról is, hogy egyféle közös élmény is ez a téli sport, tehát szociális haszna is van. Otthon mondtam is az asszonynak, hogy talán meg kellene tanulnia korcsolyázni, csúszkálnánk kicsit, ha összeveszünk, nem ám otthon hergelni idegre egymást, ha nem sikerül hibamentesen lefesteni a kályhacsövet. Nem beszélve arról, hogy önbizalmat is ad a korcsolyázás, csak meg kell ütni egy alapszintet, hogy a kezdeti totyogástól eljutni a kicsi haladásig, siklásig és már csillan is a lélek, ez a mézzel teli konzervdoboz.


A gépész javasolta, segítsünk rá az asszony tehetségére, mármint a félénkségére, mert félt eleinte a jégtől az istenadta. Meghúzattuk hát kicsit a kistraktorral a part széléről. Beállítottuk a jég közepére, kiáltottunk neki, hogy fogja meg a bálakötöző madzagot, csináltunk ilyen kis hurkot rá, legyen valami fogása. A másik végét rákötöttük a kistraktorra. A gépészt bíztam meg a masina kezelésével, én inkább lelki segítséget nyújtottam a feleségemnek, vagyis hát ordibáltam, hogy Gizike, tartsd egyenesen a hátad, ne engedd beroggyanni a térdeket, fel a fejjel, indíthatod Géza, csak bátran drágám, ahogy a csillag megy az égen. Remegett szegénykém, mint a templom egere. Szépen tartotta magát, meglepően biztosan állt a vasakon. Alapvetően kocsonyás volt a tekintete, mire partot ért, de valami boldogságot is láttam a karikák mögött. Büszke voltam rá.


Megbeszéltük aztán, levonva a tanulságot (pengeélen táncolni nem mindig lelki pillangóreptetés), hogy a kezdő koris talán azért is fáradhat el, mert nem csak a feltétlen szükséges izmokat mozgatja meg, mert valljuk be, a nyakizom nem biztos, hogy kell a korcsolyázáshoz. Az asszonynak ugyanis nyaki izomláza támadt estére. És mivel nem aludta el, nem fejelt le semmit, hát maradt a korcsolyázás. Olvastam azt is valahol, hogy milyen kockázatai lehetnek a korcsolyázásnak. Ebben az esetben is hátrány, ha túlzott önbizalommal használjuk ezt a derék sportszert. Egy esésmentes fél óra még nem ad okot arra, hogy olimpikonnak tartsuk magunk. Ahogy egy levágott ujjú asztalos is utólag mindig okosabb, én is meg kellett tapasztaljam, hogy milyen az, mikor átesik valaki a pályaszéli padok egyikén. Az első sikeres félórát követően hamar elhagyott az óvatosságom, a fékezést még nem szoktam, hát a part felé vettem az irányt, , gondoltam, majd lendületből kiugrok a partra, hogy egy rövid, de büszke kocogással levezessem az iramot. Mindent számításba vettem, csak a partszéli padot nem, alig látszott ki a hóból. Átestem rajta, kicsit hemperegtem a hóban, aztán a forraltboros felé vettem az irányt, az újbóli lelki harmónia reményében. Mivel volt egy kis időm, a forralt bor, ugye, az nem síkfutás, hát elgondolkodtam a baleset-megelőzési lehetőségeken. Hogy ha legközelebb kezdi elborítani a jellemet a kalandvágy, akkor legyen valami fék, lelki fék.  Kicsit előregondolni, a leendő következményekre, sajgó térdekre, horzsolt szemhéjakra, összevarrt könyökbőrökre. Csendben előregondolni, mint a szomorú téli tehenek, tompa tekintettel, halvány fénnyel szemeikben, de teli arccal a jövő felé bámulni. Jön, ami jön, aki bújt, aki nem.


Már maga az állásom is előregondolás. Mert ésszel jó ám élni, nem erővel. Jó, erő is kell, persze, de ha belül megvan az erő, akkor már könnyebb a fizikai is. Mondtam ezt a gépésznek is. Hogy azért vagyok itt, hogy legyen pénz tüzelőre, elég rosszul szellőzik a nyárikonyha. A nagy házban a gyerekek laknak. Hogy muszáj ez az állás, ha hideg is, ha néha kék-zöld foltok is vannak az esésektől. Muszáj, hogy meglegyen az a szobányi nyugalom, az asszonyi béke este, mikor nézzük a sorozatokat a kábelen. A gépész nem költ ilyenekre, inkább beküldi azt a hét-nyolc nagyfröccsöt, beindulnak hamar a belső sorozatok, huszáros szerelmi ötletek, lelki patáliák, csak figyelni kell, esetleg néha kommentálni a kommentálhatót. Persze csak otthon, nem postán, kisboltban. A jégpálya, az no komment. Jó így, ahogy van, szavam nem lehet. Nincs is, nem vagyok én kislexikon, hogy csak a szavak, meg a szavak. Az élet sója meg sehol.


Néha fel kell szórni a jég melletti járdát sóval. Szeretem azt a néhány mozdulatot, mint amikor vetettük a búzát 62-ben, mert kézimunka volt még, nem gépi szórás. A gépész, mikor először látta ezeket a nagy ívű, teátrális, dinamikus, de légies szóró mozdulatokat, azt mondta megjött a kedve összetapicskolni a felolvadt járdát. Hogy így senki nem sóz a faluban, mutassam meg neki, irigykedjen a fél kocsma. És így végre megláthatná egy asszony a gépészben a férfit. A Mari. Mert szerelmes ám ez a derék férfi. Szerelmes, mint egy csapat bárányfelhő…

 

Láttam, hogy jött, dokikám, de nem tehettem semmit, ahogy ő sem volt ura a sebességnek, az iránynak, a lendületnek, közeledett, robog felém, láttam a szemében a lelki nyafogást, a helyzet nem elfogadását, a „hülyeegyhelyzetez” ostoba tehetetlenségét. Mintha méterről méterre gyorsult volna, pedig elvileg lassult. A jégpálya közepén álltam, dokikám, koraeste volt, csend a táj felett, félhomály, fejben is félhomály a forralt bortól. Először csak egy fémes suhogást hallottam, ez áradt mindenhonnét, a partról, a part menti fákból, a téli felhők gyomrából, a templomtorony merev, de barátságos tornyából. Egyre hangosabb volt ez a suhogás, doktorom. Aztán hirtelen, reflexszerűen a hangforrás irányába fordultam. Már késő volt. A gépész, akinek harmadszor volt korcsolya a lábán, meghúzatta magát a parton álló kocsmahaverok egyikével, kistraktorral, aztán meglendült a gépész, mint egy üstökös. Röhögve sírt, száguldott felém, vihogva picsogott, hogy nem tud megállni, ugorj félre. De tudtam, hogy már késő, nincs mit tenni, vártam az ütközést, az azt megelőző hosszú másodpercet, amit hosszúra nyújtanak az angyalok. Aztán még hallottam a tompa puffanást, éreztem magamon egy másik test lendületét, a becsapódást. A forralt boros, cigarettás szájszagot. Aztán a békét. És sötétség…

 

Ennyire emlékszem doktorom. Hogy józanok voltunk-e? Nem. Ki józan a mai világban? Csak a rovarok, a lovak, a felhők, meg a többi.

 

Babik (Könyves) Sanyi: Hogyan készítsünk olcsó és rossz filmet, avagy The Asylum dióhéjban

 

 
Ha valaki jó filmet szeretne készíteni, a bőség zavarával küszködhet az erről szóló irodalom láttán. De miért ne készíthetne valaki eleve rossz filmet? Ha "elrontja”, legfeljebb jó lesz, ami miatt nem sok kritikus szokott felhördülni, ha „jól” sikerül, az pedig csak azt jelzi, sokkal ügyesebb sok nagynevű rendezőnél. Szintén nagyon fontos része a filmforgatásnak a kiadások minimalizálása, ezzel lehet a szinte nézhetetlenül rossz filmekből is sikerfilmet faragni. Az alábbiakban az olcsó és pocsék filmek készítése iránt érdeklődőknek szeretnék segítséget nyújtani, egyelőre nem saját tapasztalatból, hanem bemutatva egy a témához egészen különleges érzékkel rendelkező céget: The Asylum.


Már az első filmjeik is – többségében horrorok – gyenge próbálkozások, de ahhoz elég sikeresek és elég olcsók voltak, hogy túléljék, amíg nincs meg a világmegváltó ötlet. Azt pedig 2005-ben nem kisebb ember, mint Steven Spielberg juttatta eszükbe. Ha már Spielberg milliókat öl marketingbe, hogy reklámozza a H. G. Wells klasszikusából 132 millió dollárért készített a Világok harca című filmjét, az egész világon emlegetett cím felhasználható lenne saját célokra. Mivel a regény 1898-ban íródott, már nem jogdíjköteles, vagyis miért ne készíthetne bárki filmet belőle. Ha az egész filmvilág ettől a címtől hangos, nem kell értelmének lenni sem, elég egy szép DVD-borító a hangzatos címmel, és tuti a siker. És lőn...


A sikert nem olyan egyszerű megismételni (persze a Titanic 2 készítésének ötlete mindenképp megérdemel egy tiszteletbeli Oscart a cégnek), mert a legtöbb sikerfilm jól csengő címe a gyártó cég tulajdona. De ha a Transformers a Hasbro márkaneve, attól a Transmorphers még gond nélkül ingyenesen felhasználható. A Terminator is nagyon sok dollármillióért elérhető, de a Terminatorst senki nem használja. The Da Vinci Code? Ugyan már! The Da Vinci Treasure! Film úgysem lesz a DVD dobozában, csak egy néhány ezer dollárért készített másfél órás vicc. Értelmesebb emberek nem dőlnek be a rosszul írt címeknek, de ki akar pénzt keresni értelmes embereken? Idővel ráálltak a megalomániás állatos filmekre is, mert annak is jó a piaca a célközönség körében. Minden mindegy, csak nagyon nagy méretű, vagy nagyon veszélyesen hangzó állatok legyenek a film címében, úgy mint Mega Shark vs Giant Octopus, vagy Mega Python vs Gatoroid. Ha valaki utánuk szeretné ezt csinálni, a legfontosabb marketing trükkök már a kezében vannak, csak a filmek készítésének rejtélyébe kell beavatni.

 

Hozzávalók:
1. Végy néhány embert, ha lehet az utcáról, a lényeg, hogy olcsó legyen. Esetleg néhány húzónév (Jake Busey, Bruce Boxleitner, Brian Krause, Greg Evigan) is jó helyenként, de szigorúan csak olyan emberek, akik legalább tíz éve nem játszottak semmi nézhetőben, előtte is szinte csak tévében, ergo, majdnem ingyen vállalnak bármit. Ha kifejezetten rossz ízlésű és (vagy) anyagi helyzetű személyt sikerül találni, később rendezőként is felhasználható (C. Thomas Howell).
Ajánlott sok csinos ifjú hölgy beszerzése, ezek ugyanis szinte minden karaktert el tudnak játszani. Ha például egy gigantikus robotok elleni háború (Transmorphers) tábornokait és ezredeseit kell alakítani, húsz év körüli hölgyek ezt akkor is teljes erőbedobással teszik, ha a történet szerint legalább tízévnyi ezredesi múlttal rendelkezik a másik karakter.
2. Helyszínek és díszletek: nagyobb cégek erre különleges épületeket rajzolnak, vagy építenek milliókért. Fölöslegesen. Az UFO-k, Terminatorok és hasonlók előfordulhatnak elhagyott raktárakban, az utcán, mezőn, erdőben.
A legtakarékosabb ötletek így néznek ki: ugyanaz a poros kisvárosi utca, ami a földön egy metropolis részét alakította (The War of the Worlds II.), lehet egy marsbéli kupolaváros utcája is, hiszen a kedves marslakók biztosan építenek egy oxigénnel felszerelt várost a két szökevénynek, hogy otthonosabban bujkálhassanak előlük a Marson.
Autóknál és más közlekedési eszközöknél legcélszerűbb saját gépjárművet használni. Hogy aztán egy szinte kihalt világban, ahol mindenféle járműcsoda ingyenesen hozzáférhető, mert a több millió eredeti autótulajdonos összesen tucatnyi(!!!) zombivá változott (I am Omega), miért járnak rozsdamarta 20-30 éves furgonnal a szereplők... nos ezt nem fog kelleni megmagyarázni.
Hogy a világűrben a legmodernebb űrbázison miért használnak nyolcvanas évekből rájuk maradt., kopott számítógépes botkormányt (más filmben ugyanez tengeralattjáró irányítására is jó lesz majd), 14 colos CRT monitorral, ami manapság is lassan csak informatikai múzeumban fellelhető? Ez volt kéznél és kész!
3. Forgatókönyvet sem kell írni, az úgyis csak összezavarná a cselekményt. Minden meg lehet oldani, amikor majd felmerül a probléma.
Amikor a Marson rekedt egy szál földbe (Marsba) fúródott kétszemélyes földi vadászgép az összes közlekedési eszköz (War of the World II – The Next Wave), akkor ha törik, ha szakad, azzal fog egyszerre hazautazni az összes ott rekedt ember.
Ha elfelejtenénk, hogy a múltból átcipelt szerény méretű dinoszauruszunknak nincs fikarcnyi szuperereje sem (100 Million BC), hagyjuk nyugodtan úgy a dolgot, hisz úgyis oly ritka errefelé a dínó, hogy tankok és helikopterek fegyverzete is össze fogja keverni Godzillával, és nem bántja.
Akkor se csüggedjünk, ha csak oldalirányú felvételünk van cápatámadást imitáló hajóra rontó kamerából (Mega Shark vs Giant Octopus), trükkmesterünknek viszont csak előre álló ágyúval sikerült csatahajós képet szerezni. Lőjön amerre tud, valaki csak megsérül.
4. Készíts digitális trükköket, mert azt szereti a nép. Nem baj, ha olyan technikával készíted, ami kb. 20 éve elavult, és ma már mosóporreklámban sem mernék felhasználni. Az sem baj, ha csak egy-két percnyi jön össze, hiszen ugyanaz a trükkjelenet a film több különböző részén felhasználható, előre, hátra vagy tükrözve.
Ugyanaz felszálló tripod, lehet visszafelé levetítve hülyén leszálló tripod is(War of the World II – The Next Wave), és ha sokszor, tükrözve vetítünk le egy a trükkszekvencia rövidsége miatt farkát csak egyik irányba mozdító cápát (Megashark vs Giant Octopus), ugyan nem fog folyamatos mozgásnak tűnni, mégis minden néző érteni fogja, mit szerettünk volna illusztrálni.
Természetesen az összes jelenet legyen nagyon rövid, mert a legócskább digitális trükk is pénzbe kerül. Házi feladatként tekintsük meg a 100 Million B.C. idevágó jelenetét a huszonnegyedik perc környékén, amikor is dinoszauruszunk magával ragad egy embert. Igyekezzünk közben nem pislogni, hogy biztosan ne szalasszuk el az akciót. Na, így kell ezt csinálni!
5. Húzzuk az időt! A DVD borítóján jelzett 80-90 percet mindenképp el kell érni. A film elején rögtön meg lehet spórolni 5 percnyi anyagot, ha szerzünk valami szép mozgó tájképet, és az alatt mennek majd a betűk, nagyon-nagyon lassan. Biztos, ami biztos, lehetőleg egy mozgalmasabb jelenet legyen a filmben, ha az Akció szó szerepel a borítón, de hozzá kell tennem, hogy ha sokan rázkódnak és ordítanak egy filmben, az az első Star Trek epizódok óta már komoly akciójelenetnek számít. Az ordítás felhasználható akár egy egész filmben is, de ehhez magas fokú profizmus kell. Ha nem történik semmi, csak fél tucat ember sétafikál a mezőn (Universal Soldiers), de egész idő alatt ordítanak egymással valamiféle veszélyt emlegetve, empatikusabb nézők úgy bele tudják magukat élni, hogy akár elképzelik maguknak a nem létező cselekményt.
6. Talán a legfontosabb maradt a végére. Mivel el szeretnénk adni, van egy rész, ahol nem lehet spórolni. A borítórajz. Szerezzünk valakit, aki nagyon profi képmanipulálásban. Ár nem számít. Rajzoltassunk vele valami nagyon látványosat, ami passzol a címhez. Kifejezetten ajánlott, hogy ne legyen sok köze a termékhez, mert akkor a nyakunkon marad. Ha pl. 5-6 éhenkórász zombi lófrál a filmünkben (I am Omega), a képen lehet 100 vérengző vadállat, a világvégéről szóló film borítójára (2012 Doomsday) meg akkor is passzol a szökőár, ha csak arra tudtunk benne rávenni néhány unatkozó embert, hogy vallásos élményeikről beszélgessenek.

 

Dióhéjban ezek a legfontosabb elemek, de persze mindenki tovább fűszerezheti saját szájíze szerint, vagy megtekintheti a cég fentebb nem említett filmjeit, amelyekben szintén egymás érik az ötletek.
Ha minden a terv szerint készül, a siker borítékolt, hisz kedvenc kereskedelmi adóink pontosan ezeket a filmeket vetítik„ országos tévépremier” titulussal főműsoridőben, természetesen a borítékolható nagyon magas nézőszámnak köszönhetően.

Most hogy kezünkben a recept, a másik kézbe jöhet a kamera, és induljon a forgatás!
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :