[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Kapaszkodás a megmaradásért – főhajtás Csoóri Sándor előtt

szerző: Balassa Zoltán 2016-09-22

 

Kapaszkodás a megmaradásért – főhajtás Csoóri Sándor előtt

 

 

2016. szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, a Magyarok Világszövetségének volt elnöke, a Duna Televízió alapítója. Balassa Zoltán rá emlékezik.

 

Megint emlékcserepek között válogatok, mert Csoóri Sándor befejezte földi pályafutását. Vele először a rendszerváltás után találkoztam különböző alkalmakkor, de hosszabb beszélgetést sohasem folytattunk és már nem is emlékszem, hogy tegeződtünk-e, vagy sem. Azután, hogy visszavonult a közélettől, csak hallottam róla és betegségéről.

 

Most tehát egymás mellé rakosgatom a cserepeket és válogatok. Makovecz Imréét félreteszem, mert ebből az alkalomból nem használható, Hábel Györgyét meggondolom még, nézzük a következőt… Keserves mozaikot rakok ki, melyet azonban az időbeli távolság fakóvá, csonkává tett már. Nem törekedhetek teljességre. Objektivitásra még kevésbé.

 

A 70-es években figyeltünk föl rá sokan. Baráti körünkben beszédtéma volt egy-egy esszéje. A versei nem annyira. Előéletét nem ismertük, nem tudtuk, hogy bizony, az ő korosztálya és személyesen ő sem tudott ellenállni a vörös kísértésnek. Pedig alma matere, a Pápai Református Kollégium adhatott volna annyi ellenszérumot, hogy kellő gyanakvással, ellenérzéssel tekintsen a berendezkedő úthenger-hatalomra. Nem kapott ilyet. Ez pedig számos kérdést vet föl, melyeket nem egy életút töredékes áttekintése alkalmából kell körbejárni. De teherként mégis rátelepednek az emberre. 

 

„Mondd meg neki, mondd meg, / így, ahogy üzenem: / hogyha felépülök, / tüstént fölkeresem. // És a színe előtt / teszek hitet rája: / én leszek a leghűbb, / Ifjú katonája” – üzente Rákosi Mátyásnak. 

Szellemi betegségéből 1956-ban részben kigyógyult:  “a vértanú-ország / minden körözött halottjára / hasonlítok” (Emlékezés 1956 novemberére). De a kommunista terrorista és tömeggyilkos, munkatáborokat létesítő Che Guevarának is sajnos üzent 1967-ben. Annak az embernek, aki az 1956-os forradalmat elítélte: „Véres partizánsapkádat elteszem emlékbe”. 

 

Többször fejéhez vágták, hogy sokadmagával aláírta a magyar írók tiltakozó nyilatkozatát az ENSz ötösbizottságának jelentése ellen megzsarolt 168 céhbeli társával egyetemben. A Tájékoztató a megjelenő könyvekről c. lap 1957. szeptember-októberi száma szerint, köztük volt Féja Géza, Füst Milán, Győry Dezső, Illyés Gyula, Németh László, Szalatnai Rezső, Tamási Áron, Wöeres Sándor… A magyar irodalom krémje. Nyilván abban reménykedtek, sikerül sok társuk sorsán enyhíteni, nem végzik ki őket. Igen, kést tettek a torkukra, de nekem akkor is fáj az aláírásuk. Elsősorban azért, mert erről később nem nyilatkoztak.

 

De ezekről a fiatalkori ficamokról a múlt század 70-es éveiben semmit sem tudtunk. Naivan úgy véltük, Magyarországon a nemzeti értelmiségiek világosan látják a helyzetet, kompromisszum nélkül szolgálják a határokkal megosztott magyarság ügyét. Mindannyian gáncs nélküli lovagok. Nyilván, mert így akartuk látni.

 

Most pedig elő kellene vennem esszéit, melyeket a Tiszatájban olvastam és elraktam. Aláhúztam az engem megragadó gondolatokat, melyek tudatalattim részévé váltak.

Felvidéki témákat írásaiban nem érintett, amit szomorú értetlenséggel hiányoltam. Akkor úgy láttam, a magyarországi ellenzéki írástudók és egyáltalán a közvélemény, a kisebbségi kérdést Erdélyre figyelve kezeli, mi csak a második, vagy harmadik helyen állunk, itt-ott még szó esik a délvidékiekről, de a kárpátaljaiakról alig, az Ausztriához csatolt magyarokról egyáltalán. Erdéllyel letudják felelősségüket. Viszont gondolatait sivár helyzetünkre értelmeztük és mégis úgy éreztük, ránk is gondol, nekünk is üzen. Ez pedig tartást adott. Azért örültem meg a Tiszatáj 1980-ban leírt sorainak. „Emlékszem, Kassa bombázását nagybátyám kifakadása véste belém: ő ugyanis részt vett a Felvidék visszacsatolásában s látta Kassán Horthyt is, a székesegyházat, ahol II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak s a város bombázását szinte személyes kihívásnak tekintette. Visszavágást követelő gaztettnek.” És eretnek módon kimutatta, hogy a németek aligha bombázhattak.

 

Most Magyari Gábor cserepe kerül figyelmem középpontjába, melyet jó messzire hajítok. Jelentősége van, de ezzel a sárkánnyal az életben nem nekem kellett volna megküzdenem.

Azután eszembe jut Novák Ferenc, a Tata, aki egy alkalommal elmesélte, valamelyik városban a helyi elvtársak meg kívánták szüntetni a német tánccsoportot. Felkeresték Csoórival a helyi tanácselnököt és megkérdezték tőle, mi a véleménye az internacionalizmusról. A vitának tanúja volt Czeizel Endre genetikus is, de ő jobbnak látta óvatosan olajra lépni. A csoportot ezek után nem oszlatták föl.

 

Az Utazás, félálomban c. kötete 1974-ben robbantott. Kicsit röstelkedve gondolok rá, hogy ezt a kötetet azóta többször elő kellett volna vennem a polcról. Erről azt olvasom, ez avatta őt a sorskérdések írójává. Valóban ez a munka volt az, mely felhívta rá a figyelmünket. Egyfajta Illyés-utódot láttunk benne, főleg „az előd” távozása után.

 

Ennek az esszének már az első sora megragad. „Három átvirrasztott éjszaka után ez lesz a negyedik. Az elsőt észre se vettem. A második is úgy égett végig, akár a gyújtózsinór.” Utolsó sorait meg az ember nem könnyen feledi, mert nagyon nyugtalanítóak. Kicsendül belőle az író felelőssége: miattatok utazom! „Nem, nem ezekért a képtelen ötletekért indultam útnak. El is hessegetem őket. De a helyükre áll mégis egy hétéves fiú. Magyar anyanyelvű, aki még annyit se tud Magyarországról, hogy hol van, hogy valahol a Kárpátokon túl, valahol Erdélyen túl. Felel az órán, s a mondatot ösztönösen magyarul kezdi: «A kutya háziállat.» A tanító elsápad, ráordít, kiküldi az udvarra és a favágítóról egy tuskót vitet be vele. Ott áll a gyerek a pad mellett, feje fölé tartott tuskóval az óra végéig: ne felejtse, hogy az anyanyelvéért bármikor megbűnhődhet… Nem, én még csak nem is ezért a fiúért indultam el. Hogy most mégis vele utazom, nem tehetek róla. Halálosan fáradt vagyok. Jó lenne megállni valahol. Elájulni és megfürödni. Fehér inget húzni az éjszakában: megbámulni egy szamaras kordét a hegyoldalban, hallgatni szerb, magyar vagy macedón népdalokat, botladozni egy balkáni piac kuszaságában, szarunyeles bicskák közt válogatni; ülni egy emberrel szemközt, s keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Dél-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel.”

 

Nem szabad megfeledkeznünk Duray Miklós Kutyaszorítójáról sem. Csoóri, az Írószövetség elnökségi tagjaként írta annak előszavát. Első sorai így hangzanak: „Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született, s máig ott élő, fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal.” 1983-ban történt. Óriási tett volt! Már csak hat év volt hátra az ilyen-olyan diktatúrákból, de attól még idegőrlő reménytelenségben éltünk, mert nem láttuk a végét. Legjobb éveinket emésztette föl a parancsuralmi rendszer, mely Csehszlovákiában kilátástalanabb volt a magyarországinál. Ott sok mindent megtehettünk volna, ami itt elképzelhetetlen volt. Irigykedtünk is titokban, habár ezt soha nem vertük nagydobra. Csoóri Kapaszkodás a megmaradásért címmel írta meg előszavát Duray könyvéhez, mely a hatalom támadását vonta maga után. Csehszlovákiában viszont mély hallgatásba burkolóztak az elvtársak. Már nehogy bárki is megtudjon valamit és kiderüljön, az internacionalista turbékolás képmutatás.

 

Csoóri Sándor halála ilyen súlyos és nyugtalanító dilemmákat hozott ismét előtérbe. Évtizedek hordaléka kerül felszínre, miközben ezeket a sorokat papírra vetem. Küszködöm ezekkel a gondolatokkal, mert a távozó költőre gondolok ugyan, de közben magammal nézek farkasszemet az idő tükrében.

 

Köszönettel tartozunk Csoóri Sándornak helytállásáért, szolidaritásáért és a rendszerváltás utáni munkájáért is, hiszen egyike volt azoknak, akik a Duna Televízióval ajándékoztak meg minket, a Magyarok Világszövegsége élén ez a szervezet valóban a világ magyarságának fóruma lett.

 

De fáj nekem ez a halál, mert most már soha sem kapok választ kérdéseimre, melyek évtizedek óta foglalkoztatnak. Ott a helye panteonunkban, a legnagyobbak között. A szétzilált nemzetet szolgálta, ahogy egyik művének címében olvasom. Most már csak nélküle utazunk tovább lázálmas félálomban.

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :