[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Katarzis Luciferrel, Ádámmal és Évával

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-01-19

 

Katarzis Luciferrel, Ádámmal és Évával

 

Az ember tragédiája számomra mindig katartikus élmény volt. Az első (kötelező) olvasástól és számtalan újraolvasástól kezdve a később látott, jobb-rosszabb színházi bemutatókon át a mű tanításáig. Katartikus volt, mert mindig megfogott benne valami új, ami eleven volt és valamilyen módon a mai világ torzképe.

 

Íme, a legnagyobb élmények.

 

Első nagy találkozás. Tizenhat évesen, még a „szoci” alatt, küszködve a szavakkal, az értelmezésekkel, a nem könnyű stílussal. És akkor tizenkettedik szín: falanszter. A bezártság, az uniformizáltság, a ránk kényszerített átkos rituálék. Az elképzelt, ám nagyon is valósnak látszó jövő, melyben elkopik az egyéniség, az indulat és az érzelem, eltűnik minden, ami nem hasznos, csupán szép. A „bűn” és büntetése. Iszonyúan megrázó volt. Ha ez a jövő, nekem nem kell, mondtam magamban, és mégis valahol azt éreztem, nincs előle menekülés. Persze csak jóval később, felnőtt eszemmel értettem meg, amire akkor még csak zsigerből, indulatokkal reagáltam. A falanszter ott volt. Nem a tudomány volt ugyan a központi istensége, de azért ott volt nagyon is az intimitás megszüntetésére, művészet kiiktatására, emberek gépiesítésére irányuló akarat. A lélektelen tervezettség.

 

Magyartanárnőnk, egyben pályaválasztási tanácsadónk, jóval túl a madáchi tananyagon, hónapokkal később egyszer morogva jött be órára. Előtte valami fejtágításon járhatott, ahol közölték vele, hogy az iskolából ennyi és ennyi fiút várnak erre és erre a főiskolai szakra. Azon morgott, honnan teremtse őket elő, és ugyan ki tehet arról, ha az adott évfolyamba többségében lányok járnak, minden műszaki készség nélkül…

 

Akkor még nem értettem a párhuzamot, csak bennem ragadt ez a lényegtelen kis epizód.  De később, újra meg újra elolvasva Madách nagy művét, már ott villogott a kép az agyamban: „Tudós, vizsgáld fejalkotásukat e gyermekeknek. (…) E gyermeket orvosnak kell tanítni. Ebből pásztor lesz.” Ennyi és ennyi fiút az adott szakra.

 

Második nagy találkozás. Amikor tanítani kezdtem, s eljutottunk Madáchig,  a kamaszok morogtak rajta, nem értették, nehezen olvasták, ósdi, elavult szövegnek tartották. Igyekeztem magyarázni, nem pusztán a felépítését, részeit, nem pusztán a Hegel-féle tézis-antitézis-szintézis elvét, mely szépen érvényesül valamennyi történelmi színben. Inkább próbáltam jelenünkre vonatkoztatni a dolgokat. És akkor ötödik szín: Athén. Szavazatgyűjtés pénzért, vagy inkább élelemért. Hordószónokok, nép, mely mindig az éppen beszélő egyént éljenzi, és kellő irányítással elveszejti az egyetlen valamire való igaz hadvezért is. Manipuláció felső fokon, kavarás, rosszindulat, nyerészkedés. A szavazók nyomorult kiszolgáltatottsága. „S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból mentett ki férjem, most halált kiáltasz? Engedj meg, asszonyom, kettőnk közűl csak egyik élhet. Három gyermekemmel tart, aki így szavaztat.” Kampány van benne, nézzétek, olvassátok, hát nem ez megy ma is, nem ugyanígy van-e? Csak most nem kell ám panaszkodni azon, hogy „reggel óta járom e helyet, s szavazatomra nem akad vevő.” Akad már a választási időszakban vevő, nem is egy, törülközőt, gulyáslevest oszt meg utalványt, meg fűt-fát ígér. Diákjaim megértették. Lehet, azóta kicsit másképp gondolnak arra a rém hosszú és nehézkes kötelező olvasmányra.

 

Harmadik nagy találkozás. Addigra már sokszor elolvastam, mire a Nemzetiben előadták. A tévé közvetítette az új színházépület átadását és az első bemutatót, később alkalmam volt látni élőben is az előadást.  Szinte előre tudtam, mikor ki és mit mond, annyira ismertem már a darabot, hisz időközben egyik kedvencemmé vált. És akkor hetedik szín: Konstantinápoly. A pátriárka kirohanása az „eretnekek” ellen, parancs az emberirtásra a felebaráti szeretet nevében. „Hogyha a kereszt vitézi vagytok, minek kerestek messze szerecsent, itt a veszélyesb ellen. Fel tehát, fel falvaikra, irtsátok ki őket, pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket. Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. Ártatlan a kígyó is, míg kicsiny, vagy hogyha már kihullt méregfoga, s kiméled-é?” És Lucifer, a hullámos hajú, szőke szép Lucifer csak ült és röhögött, végigröhögte az egész jelenetet. Hisz dolga sem volt. Kinyírják ezek egymást sátáni közreműködés nélkül is.

 

Hány és hány acsarkodó megjegyzést hallottam már egyes felekezetek tagjaitól a keresztény-keresztyén hit más-más ágazataiba tartozók ellen. Vagy az ugyanolyan felekezetű,  csak a másik templomba, másik közösségbe járók ellen. Azért a reformátusokkal ne nagyon barátkozzatok, közölte a fiammal bizalmasan a hittanórán az atya, a gyerek szinte magából kikelve jött haza. Csak ebbe a templomba, erre a szertartásra mehettek, a többit nem számítjuk be templomlátogatásnak az első áldozás előtt – ez volt a másik meghökkentő családi példa. Lucifer meg röhögött, bent az agyamban, pimaszul, provokatívan. Ó, tudom én, hogy vannak ellenpéldák. De ez a két eset megmaradt bennem, mert megrázott és elszomorított. „Fel falvaikra, irtsátok ki őket.” Ha tettben nem is: szóban, gondolatban, érzelemben.

 

Három ilyen nagy villanás történt velem. De ha jobban belegondolok, nem akad olyan jelenete ennek a csodálatos műnek, mely ne mirólunk szólna. Akár a kábítószerélvezőket látom ma meg a római színben, akár az olcsó szórakozást, szenzációt áhítókat  a prágaiban, akár a fogyasztói őrületet a londoniban, ott vagyunk mindenütt és mindenkor Madách hihetetlen látomásában.

 

Köszönet érte, köszönet a szembesülésért, köszönet a fájdalomért és megtisztulásért, köszönet a lelki ajándékért egy visszahúzódó, csöndes embernek, kinek az idei év januárjában ünnepeljük születése 190. évfordulóját.
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :