[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Katona György soproni kiállításának megnyitójáról

szerző: Veress Zsuzsa 2015-05-03

 

Katona György soproni kiállításának megnyitójáról

 

Elhangzott Katona György festőművész kiállításának megnyitóján

2015. március 29. Virágvasárnap, Sopron

 

Weöres Sándor: Örök pillanat

 

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat,

mely kilóg az időből,

 

Mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

 

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta és tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

 

fél-emlék a jelenben is

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

 

     Ilyen élményt mindannyian átélhetünk. De a művészek abban az irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy munkájuknak éppen ez a lényege, éspedig két oldalról is: a művész számára az efféle élmény az alkotó tevékenység elengedhetetlen része – többnyire ezt szoktuk ihletnek nevezni – a művész közönsége számára pedig maga a műalkotás közvetíti az átélés lehetőségét. 

 

     A festmény (de csak a jó festmény) nem más, mint egy ilyen „örök pillanat” felmutatása. 

És akár abba borzongunk bele, hogy úgy érezzük, mintha valamely kulcslyukon át leskelődnénk illetéktelenül; akár abba, hogy olyan egy kép előtt állni, mintha tárt ablakon át nézelődnénk, ezt a beleborzongást meg többnyire katarzisnak szoktuk nevezni.

A jó kép tehát nem dísztárgy, nem múzeumi kellék, nem kereskedelmi csereérték, hanem – a rés méretétől függően – kulcslyuk, avagy ablak az örökkévalóságra.

Hogy az itt, most kiállított festmények ilyenek, azt csak remélni merem. Biztosan nem merem állítani, mivel elfogult vagyok, elvégre a kedvenc festőmről van szó.

 

     Katona György Erdélyben született, ott nőtt fel és ott lett művésszé. 1989 novembere óta Magyarországon él, egy Pápa melletti kis faluban. Fest, és régóta festeni is tanít, a legkülönbözőbb korú növendékeket. Jelenleg elsősorban művésznek készülő tizenéveseket. 

Mesterként büszke lehet arra, hogy tanítványai több közép- és felsőfokú képzőművészeti intézményben öregbítik a hírét. Alkotóként pedig – a számos hazai és külhoni csoportos kiállításon kívül – nagyon sok egyéni kiállítása volt már mindkét hazájában. Sopronban most először.

 

     Különös örömére szolgál, hogy itt most jelen van általános iskolai magyartanára, akitől annak idején annyit tanult, hogy máig is tud táplálkozni belőle. Szeretettel, megkülönböztetett tisztelettel köszöntsük tehát Kui János tanár urat! 

És jobbulást kívánunk kedves feleségének, Marika néninek, aki melegszívű osztályfőnökként az oly nagyon nem szeretett matematika tantárgyával együtt is kedves emléke maradt a festőnek.

 

     A festőről szóló mondatok után állítsuk félre őt magát, hogy ne takarja el azt, amit tennie adatott.

 

     A művész több stílusban fest, éspedig egyszerre. Az itt látható képek tehát nem az úgynevezett „korszakait” képviselik. Felváltva alkot realisztikus portrékat és tájképeket, absztrakcióba hajló színorgiákat, és szimbolikus-archetipikus szakrális festményeket.

Közös mindezekben az expresszivitás, az erős hangulati hatás – akár pozitív, akár negatív irányban. Ezt úgy értem, hogy némely képeit mindenki szívesen látná a nappalijában, mert annyira erős otthonosságot, derűt árasztanak – némely képeit pedig, bár a legtöbb ember feltehetően nagyon hatásosnak érzi, mégis, szinte senki nem látná szívesen az otthonában, mert annyira felkavarónak, avagy egyenesen nyomasztónak tartja őket.

Én ezt persze másoktól hallom, és rám nem vonatkozik, hiszen én ezekkel a festményekkel élek együtt több mint húsz éve. Nem érzem a különbséget.

 

     De tudni azért tudom. Tehát Önök láthatnak itt erdélyi tájképeket, melyeket a művész nyári művésztáborokban festett, a terepen, természet után, plain airben, a nagybányai festőiskola stílusában. Van köztük ellenállhatatlanul idilli, napfényben fürdő falusi porta. Milyen érdekes, hogy a pusztuló, elhagyott házak és kertek is olyan varázslatosan otthonos hangulatot árasztanak, hogy az ember legszívesebben átlépne a kereten, és beköltözne a képbe!

És vannak sötétebb hangulatú, drámaibb erdélyi képek is. Ilyenek pl. a kis fatemplomokat ábrázolóak, avagy a jelképességbe forduló rongyszőnyeges táj, avagy a szintén szimbolikus Ady-portré. Ady a művész számára az egyik legfontosabb „házi szent”, ráadásul a közös szilágysági eredet is összeköti őket; sőt Ady szegről-végről rokona is a festőnek.

Ezt az „arisztokratikus” származását azonban tegyük félre! Hiszen ő maga is fókuszba állítja a másik, „plebejus” családfáját is, mint ahogy például az édesapjáról készült festményen teszi.

 

     Az angyalok, egyéb szárnyas lények, szárnyakhoz hasonló leplek és drapériák kedvelt motívumai a szakrális tárgyú festményeknek. Csak úgy, mint a hal.

A festő halmániája többszörösen megmutatkozik itt biblikus tárgyú képein. Az Ószövetségből kedvelt figurája Jónás, Isten engedetlen prófétája. Alighanem közeli lelki rokonságban van vele, nem véletlenül festette meg oly sokszor tragikus és komikus figuraként is. Az Újszövetségből pedig a hal mint Krisztus-szimbólum ragadta meg a festőt. Az utolsó vacsorát többször választotta témául. Az absztrakció felé hajló jelképes ábrázolások a tanítványság-árulás drámai kereszteződését, a Szenttel való együttlét milyenségét mutatják fel. Különös szemszögük ugyanúgy mellbevágó, mint a nagycsütörtöki lábmosás-jelenet felülnézete.

Ugyancsak a drámai hatást fokozza a festő sajátos, csak rá jellemző technikája: a vastag, gyűrt felületek valamiképpen tragikus megjelenítő erővel bírnak. Mintha a Föld felgyűrődésit látnánk: Gaia Földanya arcán a sebhelyeket, ráncokat.

A kiállított festmények egy része tehát a tér által orientált. Tudniillik a „hely szelleméhez” illeszkedik, hiszen az Erdélyi Házban vagyunk: teremt ide egy rést, melyen beláthatunk Erdélybe.

A képek másik része viszont az idő által orientált. Virágvasárnap van. A Húsvét előtti magunkba szállás szent idejének finise közeledik: itt a Nagyhét.

 

    Kanyarodjunk vissza oda, ahonnan indultunk. A Weöres Sándor-vers az időből kilógó pillanatról beszél, mely az öröklét része. A tagolatlanul áramló, lineárisan folyó időben élünk. Ebből emelnek ki bennünket az ünnepek, melyek az egyenes vonalú idő fölé borulnak évente ismétlődő körforgásukkal, mint valami templomkupola. A véges és az időtlen itt összeér.

 

     A meghívón a Szőlőlevél a kapun című festmény szerepel. Nem véletlenül. Ez a kép is ilyen. Valóságos képe egy létező erdélyi faragott fakapunak, az ember szinte be akar nyitni rajta, annyira hiperrealista. Ugyanakkor a dőlt szemszög, és a szőlő- és kapu-szimbolika figyelmezet rá, hogy nem csak evilági síkon értelmezhető a festmény. 

Nyisson nekünk kaput a reménység!

                                   

Veress Zsuzsa

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :