[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Kell-e halálbüntetés? (I. rész)

szerző: Kiss László 2012-10-26

 

Kell-e halálbüntetés?  (I. rész)

 

Az utóbbi néhány évben drasztikusan megnőtt Magyarországon a brutális gyilkosságok száma. Így tudjuk. Ezért a társadalom egyre nagyobb hányada vélekedik úgy, vissza kellene állítani a halálbüntetést, annak lenne csak visszatartó ereje.
Csakhogy mindez nem igaz. Tételesen cáfolni lehet. Már az első mondatom is hamis. A gyilkosságok száma, statisztikailag igazoltan, egyáltalán nem nőtt. Sőt, a rendszerváltozás óta szignifánsan csökkent.
Az úgynevezett szocialista érában 300-400 gyilkosságot követtek el évente. Jelenleg ennek kevesebb mint a felét, évi 130-140-et. Pedig a kommunizmusban létezett a halálbüntetés intézménye. Igaz, a vége felé, a ′80-as években már ritkán szabták ki, még ritkábban hajtották végre, de létezett, és erről tudtak az emberek. A rendszerváltozáskor eltörölték a halálbüntetést, és (mégis?) csökkent a gyilkosságok száma.
Hogyan állunk akkor a „visszatartó erő“ kérdésével?
 
Egyszerű. A gyilkosságokat – a bér- és a politikai gyilkosságot leszámítva – majdnem mindig indulattól vezérelve, spontán, mondhatni önkívületi állapotban követik el. Az egyén tehát lényegében nem beszámítható, nem tud mérlegelni, nincs tisztában tettének súlyával, következményeivel. Ilyen állapotban az embernek eszébe sem fog jutni, hogy tettéért halállal bűnhődhet, így befolyásolni sem fogja az elkövetésben. Mindez persze nem mentő körülmény, de könnyen belátható, hogy itt a „visszatartó erő“ mítosza megdől.
Könnyű válaszolni arra a kérdésre is, a gyilkosságok számának csökkenése ellenére miért érzi úgy a társadalom, hogy a számuk felháborítóan nő. A sajtószabadság és szabadosság mezsgyéjén mozgó médiumok szenzációhajhászása felnagyítja az eseteket, kihasználják a válságtól, romló életszínvonaltól, munkanélküliségtől szenvedő emberek rosszhíréhségét. Ismerjük a tv-híradók öles logóval ellátott mikrofont szorongató, gyászos arckifejezésű helyszíni tudósítóját, amint közli: „Itt, a mögöttem látható családi házban, ma délután 15.30-kor XY, kezében baltával...“
 
A kommunista időszak irányított sajtója annyi esetről számolt be, amennyit engedtek neki. Az életszerűség látszatát keltve azért csöpögtettek valamit, de a társadalmi nyugalom érdekében a valós helyzetet eltitkolták.
A két véglet s a flusztrációs tolerancia csökkenése miatt érezzük úgy, hogy nő a legsúlyosabb bűncselekmények száma.
Megállapíthatjuk, a fejlett államok többségében mára eltörölték a halálbüntetést. Azért e civilizációs evolúció, mert a társadalom megjavult, s már nem követnek el olyan bűncselekményt, melyre csak a halál lehet az arányos büntetés? Nem, nem erről van szó. A kiszabott és végrehajtott halálbüntetések közel egy tizedéről utóbb kiderült, téves ítélet született, az illető ártatlan volt. A magyar büntetés-végrehajtásban is van erre példa. A modern, vagy akár a régi krimiket nézve gyakran az az érzésünk, hogy a látott gyilkosságot, bűntényt ténylegesen el lehetne követni a lelepleződés veszélye nélkül, hogy félre lehet vezetni az igazságszolgáltatást. Mert ugye a filmeken soha nem az a tettes, akire elsőként gyanakszunk...

 

Azt mondják, tökéletes bűncselekmény nincs. De tagadhatatlan, meg lehet úgy valamit rendezni, hogy másra terelődjön a gyanú, lehet bizonyítékokat gyártani, lehet a körülményeket alakítani. A téves ítéletek esetében is körültekintően, szakszerűen jártak el a bírák, mégis megestek.
Az USA halálbüntetést ismerő államaiban is gyakorlattá vált, hogy a végrehajtást hosszú évekig, néha évtizedig halogatják. Nyilván azért, mert a tévedés ódiumát senki sem akarja magára venni.  
A civilizált országokban az az elv vált általánossá a bíráskodásban, hogy inkább kilenc bűnöző maradjon szabadlábon, mintsem hogy egy ember is ártatlanul bűnhődjön. Az átlagember erre felszisszen, és azt mondja, ez az elv túl nagyvonalú, ennyi beleférne a „hibahatárba“. De akkor is ezt mondaná, ha ő lenne az a bizonyos 10%?
 
A halálbüntetéssel van még más probléma is:
Az európai jogrendszer három pilléren nyugszik. Az első a tízparancsolat. A "ne ölj", "ne lopj" stb. elvek olyan általános erkölcsi tilalmakat fogalmaznak meg, hogy ezt hívőknek, ateistáknak egyaránt el kell fogadniuk. A második a római jog, a harmadik a Code Napoleon. Mindezeknek sarkalatos pontja az emberölés tilalma. Tehát ha valaki olyan bűnt követ el, melyre az arányosság alapján csak a halálbüntetés lehet a válasz, hogyan adhat arra utasítást egy bíróság, egy állam, ha ő azt egyébként deklaráltan tiltja? Önmaga tegye meg azt, amit elvet? Kivétel erősíti a szabályt alapon? És a végrehajtó? Nevezzük hóhérnak. Semmilyen – negatív – érzelem nem fűzi az elítélthez, indulat, önkívületi állapot nem áll fenn nála, s még fizetést is kap a kivégzésekért. (Mintha egy bérgyilkosról beszélnénk, arra is áll ez a leírás.)
Valahol ezt az ellenmondást a szocializmusban is érezték, mert egy-egy halálos ítélet végrehajtása után az ítéletvégrehajtót a legfőbb ügyész feljelentette emberölésért a Legfelsőbb Bíróságon, az pedig felmentette. Lényegében "lepapírozták" a dolgot, mert rend a lelke mindennek... 
 
 
(Folytatás következik)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :