[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Képzelt színház

szerkesztette: Lovas Enikõ, 2009-10-20

Képzelt beteg
Dunaszerdahelyen a „színházi idény“ a gyõri Forrás Színház Moliére: Képzelt betegével kezdõdött meg. Az idézõjel némi magyarázatra szorul: Dunaszerdahelynek van ugyan állandó városi színháza – a SZEVASZ –, de a színházi évadot a bérletes elõadásokkal, hazai és különféle magyarországi színházak kínálatából mindig a kultúrház szervezi.


Képzelt beteg

Képzelt beteg

Képzelt beteg

Képzelt beteg

Képzelt beteg

Képzelt beteg

Képzelt beteg

Képzelt beteg

A 2009/2010-es évadra öt vígjáték bemutatását tervezik – közülük egyet, A makrancos hölgyet „szerelmi haddelhadd“-nak aposztrofálva –, egy rockoperát és temészetesen egy elmaradhatatlan musicalt. Gondolom, a repertoár összeállításakor itt is az a mindenkori meggyõzõdés munkált, hogy mulatni szeret a nép, színházba pedig kikapcsolódni jár, búját-baját feledni...

Hogy búfelejtõnek aztán mindjárt épp Moliére-rel kezdjenek, azzal azért meg tudtak lepni. Mégsincs ez a világ egészen elveszve, ha a nézõnek évadnyitáskor Képzelt beteget bírnak kínálni.

Különben tapasztalt színházi emberek mondják, hogy Moliére-t nem nagyon szereti ám a magyar közönség. Nyomasztónak találja, kellemetlennek. A „Nagy Megfigyelõ“ ugyanis olyan dolgokat mond és mutat az embernek az emberrõl, amit nem annyira jó se nézni, se hallgatni. A moliére-i vígjátékban sehol semmi hízelgés, se szép hazugság, csak leleplezõ látványok és felmutatások vannak a legkülönfélébb jellemhibáinkból és gyengeségeinkbõl. „Nevetni csak azon lehet bennük – írja a lényeglátó Szerb Antal –, amit szereplõik mellesleg, a vígjátéki hatás kedvéért mondanak vagy tesznek – lényegük maga sosem mulatságos. (...) A Mizantrópban az egyetlen igaz ember tragikus vergõdését látjuk; Don Juanja drámai halállal végzõdik; Tartuffe-ben egy rokonszenves család fokozatosan áldozatául esik egy démoni gazembernek; A fösvény címszereplõje, a szörnyû Harpagon, tragikus pátoszban vonaglik és üvölt a színpadon, mulasson rajta, aki tud!“

Hát a „mulattatás“ aznap este egészen érdekesen kezdõdött, mintegy tisztelgéssel Moliére és kora elõtt. A színpadon megjelentek a commédia dell´ arte jellegzetes jelmezes-maszkos figurái, Pantalone és a Dottore, Tartaglia és Arlecchino...
Mint tudjuk, Moliére elõjátékot is írt ehhez a darabhoz, XIV. Lajos dicséretére. Egyébként szokása volt nemcsak az uralkodót szemérmetlenül dicsérni, hanem zenés-énekes baletteket iktatni pro- és epilógusként, valamint a felvonások közé, sõt, ha úgy adódott a felvonások közepébe is – a Napkirály ugyanis erõsen kedvelte a balettet. Idõnként maga is fellépett ezekben...

A szertelenség példája, úgy látszik, átível az évszázadokon. Ugyanis Pantalone és a Dottore, Tartaglia és Arlecchino, ott, a dunaszerdahelyi kultúrház színpadán – ahogy egykoron XIV. Lajos tette-vette magát – egyszer csak rappelni kezdtek:  „Minden tudásotok üres agyrém csak, ó, jaj. / Jaj, hiú, önhitt orvosok; / Ki nem kezelitek a bajt, mit hordozok, / Nagy latin mondataitokkal. / Minden tudásotok üres agyrém csak, óh, jaj!“

Hogy lehet-e ilyet csinálni? Lehetni lehet, csak meg kéne hozzá tanulni, hogy ne legyen olyan nagyon kínos nézni azt.

Ez a parodisztikus rap-jelenség, amit az este folyamán még kétszer elkövettek, aligha kelthetett a nézõben olyan érzést vagy gondolatot – ami, felteszem, mégiscsak szándékoltatott –, hogy amit a színpadon lát, abban õ valamiképp, aktuálisan, érintve lehet. Az hamarabb juthatott róla eszébe, hogy ennél Dopman vagy Ganxta, de még azért Majka is jobban rappel... Meg az is megfordulhatott a fejében, hogyha az isten manapság el akarja venni az eszét valakinek, akkor biztos nem hipochondriával, sokkal valószínûbb, hogy ilyen „Dopman“-effektussal (bocs!) veri meg.

A rap után a színészek levetették maszkjaikat, szögre akasztották jelmezeiket, és ezzel az egyszerû gesztussal tulajdonképpen elejét is vették minden további meglepéseknek.
Jelzem, ekkor kezdõdött el az elsõ felvonás!

Hogy mi van a Képzelt beteggel? Jó kérdés. Tényleg, mi van vele? Mit képzel a képzelt beteg? Hát ez az, ami nemigen derült ki számomra aznap este.
A Forrás Színház Arganja (Dörner György) nem volt az a képzelgõs alkat. Robosztusan és kikezdhetetlenül ült, mit ült (?), trónolt (!) – igaz, egy kerekesszékben – a színpadi ortogonálisok és diagonálisok metszéspontjában, és ha a nevezett ülõalkalmatosságtól eltekintettünk, menten faragni lehetett róla az egészség szobrát.
Hogy betegnek képzelné magát, azt nem tudtam volna ráfogni. Ami pedig azért volt csodálatos, mert Dörner Györgyöt lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt nem lehet letagadni róla, hogy színész. Nyilván el tudta volna játszani, hogy beteg, ha mondják neki. Merthogy valaki két felvonáson keresztül zsarolja, fenyegesse, sakkban tartsa a környezetét a betegségére, a szenvedéseire hivatkozva, ahhoz legalább a gyanú árnyékának rá kellett volna vetõdnie, legalább egyszer, hogy az illetõ valóban szenved. A hipochonderek ugyanis éppúgy szenvednek a képzelt kínjaiktól, mintha valóban betegek lennének. Enélkül a szenvedés nélkül Argan csak egy hidegen számító manipulátor, aki nem érdemel se részvétet, se kíméletet.

Kis dramaturgiai kitérõ következik: A Képzelt beteg az ún. középpontos dráma iskolapéldája. Tanítani lehet rajta, szokták is, ezt a drámamodellt.
A cselekménysor szertartásszerû és erõsen stilizált. Argan középpont-ragyogása határoz meg a darabban mindenféle mozgást, elmozdulást. A többi szereplõ csak a hozzá való viszonyában érdekes illetve definiált.

Dörner-Argan, mint középpont, ebben az elõadásban többnyire erõs, de zavaros jeleket küldött a partnerei felé. Emiatt aztán ezek vagy elveszve, tanácstalan kószáltak és tébláboltak körülötte, vagy elõadták az ún. magánszámaikat, mintha Argan ott se volna. 
Béline-t, Argan második feleségét játszó Szõcs Erika szép és hidegen erotikus nõiségével olyan tendenciózusan és egyértelmûen tört Argan vesztére, mint Hófehérkéére az õ gonosz mostohája. A nagy „egérfogó“ jelenetben például, amelyben a magát halottnak tettetõ Argan elõtt az álnok asszonyszemély leleplezõdik, már annyi izgalom se volt, mint egy heti meglepetés menüt kínáló McDonald´s reklámban.

Argan elsõ házasságából származó lányait, Angyalkát és Lujzácskát – mindkettõt –  Molnár Anikóval játszatta a rendezõ, remek alkalmat kínálva ezzel annak szemléltetésére, hogy mégiscsak tanítanak ezeknek a gyerekeknek valamit az iskolában. Angyalka szerepében Molnár Anikó üde és ártatlan „drámai pillogi“ volt. Tetszenek tudni, ezek azok a szende szûzek, akik a színpadon a szempillájuk mozgatásával érnek el hatást a másik nemnél – ebben a történetben az Ács Tamás alakította Cléante-nál. (Általában nem õk tehetnek róla, hogy ilyenek, hanem a drámaírók.) Lujzácska, a kisebbik lány megformálásával, akit valóban és mélyen megrontott az apai ház súlyos hazugságokkal terhelt, mérgezõ levegõje, nem csináltak külön gondot maguknak ebben az elõadásban. Ha a klisék is megteszik, minek is?! (Bár, hogy egy apa finoman belerúgjon halottnak hitt gyerekébe, hogy ilyen bárkinek eszébe jusson, ahhoz azért már elég betegnek kell lenni. És nem elég csak képzeltnek!)

A legzavarbaejtõbb jelenetet mégis Papp Attila Harry Potternek maszkírozott, kényszermozgásos figurája okozta, aki akrobatikus mutatványok közepette adta elõ az idóta Kolikáczius Tamás bemutatkozását Argan családjának. Muszáj volt röhögni rajta, egész addig, amíg a fiára büszke, nem kevésbé, csak másképp idóta apa (Kolikáczius doktor – Horváth László) és Argan, aki mégiscsak vejének szemelte ki az ifjú orvosjelöltet, valamint Toinette, a szolgáló, akirõl legalább feltételezni lehetett, hogy szíve szerint cselekszik, úgy el nem agyabugyálta a szerencsétlent, hogy rossz volt nézni. „Mért csinálják ezt? – kérdeztem elkeseredetten a mellettem ülõtõl. „Mert azt hiszik, hogy vicces“ – sóhajtott fel nézõtársam a szenvedésben.

Gyanítom, olyan Toinette-je se volt még Képzelt beteg elõadásnak, mint amilyet Horváth Zsuzsa, ez a különben jobb sorsra érdemes színésznõ alakított. Júnói termetével, amibõl a rendezõi (jelmeztervezõi?) önkény valami leírhatatlan tramlit csinált, végig ott tornyosult és fenyegetett Argan felett. Elképesztõ árnyékbirkózást folytattak egymás kitalálatlan, megfoghatatlan figurájával ezek ketten.

Hogy a Csavargó közjegyzõt alakító Lukács József, epizodistaként,  igazodott az általános ál-színjátszáshoz,  azt nem is lehet túlságosan a szemére vetni. Annál fájdalmasabban érintett az Argan öccsét, a rezonõrt játszó Pintér Gábornak Béralde-ja. Szerepe szerint õ lett volna hivatott ebben a bonyodalomban rendet teremteni. Semmi eszköztõl meg nem riadva helyre billenteni Argan agyát, kicsit nagyképûen, Hamletben szólva, helyre tolni „a kizökkent idõt“. Ehhez képest ez a Béralde tapintatosan járt-kelt, suttogott és settenkedett Argan körül, idõnként a láthatatlanná válással is megpróbálkozva. Ilyen körülmények között már nem lehetett azon csodálkozni, hogy – bár a tehetetlenségi nyomatéknál fogva az elõadás ugyan mozgásban volt még –, de történni nem történt ott azon a színpadon, aznap este már semmi, de semmi.

Katona Imrének, aki nemcsak a rendezést, hanem a jelmezt és díszletet, valamint a koreográfiát is jegyzi, és aki egyébként elmondta, hogy mit akart, meg mit nem akart ebben darabban megrendezni – a XVII. századi orvoslási gyakorlat kritikáját, azt nem, hogy Argan halálfélelmében játszana beteget, azt se, ámde a cselekvésképtelen, szenvedõ Argan zsarnok és áldozat mivoltát, annak mindenkori (tehát mai) emberi képletét, azt meg igen –, nem hiszem, hogy oka volna egy-egy ilyen elõadás után elégedetten hátradõlni.
 
Elintézhetõ volna ez a színházi este egyetlen kézlegyintéssel is, persze. Hát istenem, ügyetlen, vértelen elõadásocska volt ez... És akkor mi van. El lehet nyugodtan felejteni az egészet.
Igen ám, csakhogy valahányszor az ember a színházban a semmivel, az ürességgel találkozik, az sose egy könnyen feledhetõ élmény. Inkább valami szégyellnivaló, kimondhatatlan szomorúság.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Bandi e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-02-19
Gál Tamás épp a Forrás Színházban is játszik.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-11-02
Kedves Béla! Elfogadom az érvelést. Kifejezetten érdekel, mi van a SZEVASZ színházzal, és semmiképp sem szerettem volna félrevezetõ információkat közölni. Az a színház, mind a mai napig nevében hordozza, h. ki és miféle. Engem tulajdonképpen csak az lepett meg, h. a kultúrház az idei színházi évadjának kínálatából pl. kihagyta a SZEVASZ-t, dehát kihagyta az Epopteát is... Így került az írásom elejére az inkriminált mondat.
A helyi viszonyokat behatóan nem ismerõ ember számára a SZEVASZ neve nagyon megtévesztõ, mert ha pl. a somlói galuskát is Somló város/község(?) galuskájának hívnák, akkor ez komolyabb asszociációkra adna okot.   
név: BÉLA e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-11-02
Köszönöm a választ. Továbbra is csak egyet ismételhetek, dunaszerdahelynek nincs állandó városi színháza, ezért a cikkindító mondat akkor sem helyes, ha a szerzõ semmilyen formában nem kíván belemenni e témába. Egyszerûen azért mert valótlan és félrevezetõ a tényközlés. Somlónak ugyan van saját városi galuskája, mégis gyõri linzert árultak. Maradok tisztelettel és továbbra is szurkolójuk.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-11-02
A SZEVASZ neve: Dunaszerdahelyi Városi Színház. Hogy ez a társulat miért nem színháza csakugyan Dunaszerdahelynek, abba - ebben az írásban - semmilyen formában se kívántam belemenni.
Az Epopteáról, természetesen, szintén tudomásunk van. https://www.rovart.com/news_view.php?akcia=view&id=1278 De ez sem volt tárgya a fenti írásnak.
A hozzászólását egyébként köszönöm.
név: BÉLA e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-11-01
"Dunaszerdahelynek van ugyan állandó városi színháza – a SZEVASZ" Dunaszerdahelynek NINCS állandó városi színháza. Már a fogalompár - városi színház - is vicces. A városi színházak a város által fenntartott intézmények. Ilyenkor a város a tulajdonosa, pontosabban feenntartója a színháznak, vezetõit õ nevezi ki, nyilvános verseny alapján. Ez ebben az esetben nincs így. Létezik a dunaszerdahelyi mûvházban egy bábcsoport, akiket a város dotál, és létezik valóban egy SZEVASZ nevû társulat, és nevében - mozaikszó - tényleg szerepel dunaszerdahely neve, de ez nem jelent semmit. A SZEVASZ be sem teszi a lábát dunaszerdahelyre, délkomáromban, azaz magyarországon próbálnak, bemutatóikat ott tartják, dunaszerdahely városától támogatást nem kapnak. Ha igen, az meg sem közelíti a városi színház fogalmát, legfeljebb eseti hozzájárulásokról lehet szó, kis adományokról. Létezik továbbá az epopteia társulás, amely dunaszerdahelyi székhelyû, szakmai körökben nagyra becsült társulás, Czajlik és Gál fémjelével. Õket szintén nem támogatja a város. Maradjunk a tényeknél. Köszönöm. Béla
név: zolti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-10-25
az a szomorú, hogy azt hiszik, jó amit csinálnak... meg a nézõk egy része is. igénytlenség... erre neveltek... a cuciban
név: Kozsár Zs. e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-10-20
Ami azt illeti - el is szomorodtam tõle. Pedig én ott se voltam. Csak hát Enikõ mindig is tudott láttatni.   
Bennünk a hiba, hogy túl sokat várunk, és nem tudunk belesimulni a kommersz darabok okozta kommersz felüdülésbe?