[kapcsolat]   husken

ÉLŐ ZENE

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Keresztek

szerző: Veress Zsuzsa 2011-09-17

 

Keresztek

A keresztre feszítés sokféle ábrázolásáról szeretnék írni.

Csakhogy a kereszt archetipikus szimbólum, így aztán Jézus Krisztus keresztjétől függetlenül is ábrázolták – mégpedig időben ugyanúgy (azaz jóval az ő születése előtt is), mint térben (azaz nem keresztény kultúrkörben is).

A Dél-Franciaországban található Chauvet barlang falán látható vörös kereszt a kutatók szerint kb. 31000 éves. Csak találgatni lehet, hogy az ősember miféle mágikus jelként alkalmazta. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kereszt szimbolikájában benne vannak valahogy az emberi viszonylatok: függőleges szára a világ és a transzcendens kapcsolatát jelzi, vízszintes szára pedig az ember-ember közti viszonyt. És e kettő drámai metszéspontjában zajlik mindenki élete…

A Krisztus előtti 3. évezredből származó óegyiptomi festett papiruszon egy úgynevezett „füles kereszt” látható, vagyis a tetején a hurokkal olyan, mintha egy emberfigurát ábrázolna. És valóban: minden ember úgy születik, hogy a teste által, benne hordozza ezt a jelet.
Igen ám, de ez a hurkos kereszt egy hieroglifa is, az „ankh”. Ez pedig az örök élet jele volt az ókori Egyiptomban, így nem véletlen, hogy éppen ez lett a kopt kereszt. Hiszen a koptok Egyiptomban élnek, számukra tehát természetesen kapcsolódott össze ennek a jelnek a keresztény és az óegyiptomi jelentése.



A népvándorlás kori ötvösművészet remekén, ezen az övcsaton eltűnődve újabb jelentéssel gazdagodik a kereszt szimbolikája. A kereszt négy szára négy irányba mutat, ez pedig a teljesség száma térben (a négy

égtáj) és időben (a négy évszak) is.

A továbbiakban már valóban Jézus keresztjéről lesz szó. Az érintett műalkotások kiválasztása merőben önkényes, az én személyes ízlésemet tükrözi a válogatás; illetve nem is mindig olyan alkotást választottam, amely nekem tetszik, hanem olyat is, amit valamilyen szempontból jellemzőnek érzek vagy gondolok.



A megváltás annyira teljes, hogy minden teológiai, érzelmi, bölcseleti mozzanatát lehetetlen egyetlen ábrázolásba sűríteni. Tehát minden korok művészei is válogattak (szintén szubjektív alapon, avagy a megrendelő ízlése szerint), hogy hová helyezik a hangsúlyt.

Az ikonológia és az ikonográfia azzal foglalkozik, hogy értelmezze az ábrázolásokat. Nemcsak a direkt szimbólumokat, hanem a műtárgyak minden mozzanatát jelképként fogja fel, és ilyenként bánik velük. Fontos tehát, hogy mi van a háttérben, milyenek a színek; milyen a kompozíció; hogy a megfeszített Jézus milyen pózban szerepel az adott alkotáson; hogy az arcát profilból vagy elölnézetből látjuk-e; egyáltalán, látszik-e az arca, vagy csak a lehajtott feje; a szeme nyitva van vagy csukva; szerepelnek-e rajta kívül mások is, és ha igen, kicsodák, és miről ismerjük fel őket…



Első kiválasztott keresztre feszítésem ismert mindazok számára, akik látták a Napfivér, Holdnővér című, Assisi Szent Ferenc-filmet. A San Damiano ferences keresztjéről van szó. A Zefirelli-filmbe úgy került be, hogy a

legenda szerint éppen ezen a kereszten függő korpusz volt az, aki megszólalt, és Ferencnek azt a feladatot adta, hogy építse fel a romokban heverő egyházat.
Ez a román kori kereszt bizánci típusú ábrázolás. Az ortodox ikonokhoz hasonló, szigorúan kötött megoldás nem Jézus emberi arculatát mutatja. Hanem a Szentháromság második személyét, a megtestesült Igét, Aki kezdetben volt, Akivel kapcsolatban az Atya terveiben kezdettől fogva szerepelt ez a jelenet.



Ez a gyönyörű, festett faszobor szintén a román korból származik. A Majestad Batllo ismeretlen katalán alkotója nyilván tudta azt, amit mi is, hogy ti. Jézust lemeztelenítve feszítették meg. Mégis díszes öltözetben ábrázolta. Hasonlóképp ellentmond a realitásnak, hogy Jézus ezen a kereszten tökéletes nyugalmi helyzetben,

mondhatni derűsnek látható. Mintha nem őt feszítették volna a keresztre, hanem épp fordítva: ő tartaná a keresztet, a világ tengelyét. Arcának finom rajza, mosolya, nyitott szemének szelíd pillantása mind-mind arról beszél, hogy: Minden a legnagyobb rendben van. Hiszen a teremtéskor tökéletes világ („És látta Isten, hogy jó”) tönkrement a bűnbeesés által. De a megváltás helyreállította ezt az őseredeti összhangot, a világrend immáron újra ép – ezt a teológiai gondolatot sugározza a szobor. A nyitott szemek pedig az örök életet jelentik
Érdemes felfigyelni arra is, hogy egyik keze áldást oszt ezen az ábrázoláson. Mintha a művész ezt a mondatát is meg akarta volna faragni: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, hogy mit cselekszenek.”



Grünewald isenheimi oltárának központi képén annál inkább emberi arcát látjuk a Megváltónak. Ez a megrázó

festmény egyértelműen egy szenvedő férfit ábrázol. A későgótika korában vagyunk, az 1490-es évek körül, amikor is a horrorhoz talán jobban értettek, mint gondolnánk. Ennek a Jézusnak a madárkaromszerű, görcsösen kínlódó két keze, a testén látható vércseppek és hullafoltok, minden bizonnyal felülmúlják még Mel Gibson – borzalmasságáról elhíresült – Passióját is.
De az egyszínű, sötét háttér például, egyértelműen kiemeli a jelenetet a valóságból. És: a kereszt egyik oldalán láthatjuk ugyan Mária Magdolnát, Jézus anyját és János apostolt. A Biblia szerint ők voltak ott a keresztre feszítéskor, a többiek elpucoltak, féltették a bőrüket… Szintén az Írás szerint Jézus ekkor és itt bízta rá egymásra az ifjú Jánost és Máriát. Ez a csoport sokszor feltűnik a keresztrefeszítés-képeken. Mária Magdolna attribútuma mindig a hosszú, kibontott haj, Jézus anyját pedig arról ismerjük fel, hogy majd összeroskad a fájdalomtól, a fiatal apostol támogatja.



Az ám, csakhogy a kereszt másik oldalán ott van egy olyan szereplő, aki egyszerűen nem volt és nem is lehetett ott: Keresztelő Szent János. Őt már korábban kivégeztette Heródes, hisz ismerjük a történetet Szalomé táncával, a Keresztelő tálcán felszolgált fejével… És azt is tudjuk, hogy Jézus meggyászolta őt. Nos, ez a Keresztelő mutat rá… na, kire? Krisztusra! Ő ugyanis a Bárány, akinek előhírnöke a „pusztába kiáltó”.
Ezen a képen tehát jelen van a valóság: Jézus, a szenvedő férfi – és az örökkévalóság is: Krisztus, immáron a kereszttel mint a győzelem jelével ékesített Isten Báránya.



A következő festményen – az előzővel ellentétben – inkább a lelki szenvedés dominál. M.S. mester képén Jézus arca a legmegdöbbentőbb. A mester megfestette a Megváltó halálfélelmét, szörnyű magányát: ”Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?” (Ezt a mondatot egyébként Jézus idézte, hisz ez a 22. zsoltár első sora. Tehát akkor és ott e mondatával is imádkozott!)
Ez a kép is későgótikus, valamivel későbbi Grünewaldénál: az 1500-as évek első évtizedéből való. Ezen is megjelenik a két Mária és a fiatal János hármas csoportja, de itt már eltűnt az egyszínű háttér, közeledünk a valóságábrázolás felé. De a háttér azért stilizált, és a növényeknek is jelképes jelentése van.
A feszület másik oldalán szereplő török figura feltűnő magyar specialitás. A kép keletkezési idejében a magyarság javában benne volt a török hódoltság és „rabiga” sűrűjében, így kerülhetett török alak a római katona helyére: evilág megtestesült gonoszságát, a mindenkori hatalmat képviseli.

A következő festmény már reneszánsz, a trecento legkiválóbb alkotójától, Giottótól. Ismét konstatálhatunk némi bizánci beütést, azonban érdekesebb, ami eddig még nem volt. A kép szimmetrikus – a reneszánsz harmóniaigényének megfelelően – éspedig vízszintesen és függőlegesen is. Ha horizontálisan vágjuk ketté a képet, akkor azt látjuk, hogy felül vannak a szellemi lények, az angyalok, alul pedig az emberek. Az eredmény tehát az, hogy Jézus nincs egyedül a szenvedésben: Ég és Föld vele van. Én a festő humorát is felfedezni vélem abban, ahogy a szimmetrikusan elhelyezett angyalkák a kép mindkét oldalán mintegy kifelé eveznek a képből, arcukat is elfordítják, nem tudják nézni a szenvedést. De a többi angyal felfogja egy kehelyben a Jézus oldalából sugarakban ömlő vért. Ez a festmény tehát a Grál legendát is rögzíti.
Ha pedig vertikálisan vágjuk ketté a képet, akkor észrevehetjük, hogy a baloldalon a már jól ismert hármas csoporton kívül más glóriás szentek is szerepelnek. De még izgalmasabb, hogy a jobboldalon ott vannak a ferences szerzetesek is, akiknek alapítása tudvalevőleg csak a 13. században történt meg. Nos, Giotto éppen ezt a gondolatot festette meg: rendje nem emberi eredetű, hanem egyenesen a Megváltótól származik, és nem csak a kései 13. századból ered – hanem az origó pontban, már a kereszt tövében elhatároztatott, hogy lenni kell.

A reneszánsz újabb stádiumába, a quattrocentóba érkezünk Mantegna festményével. Jól látható az újjászületés korának jellegzetes valóságigénye. Itt már igazi perspektivikus ábrázolást látunk, és a háttér is olyan, mintha megfelelne a realitásnak, hiszen Jeruzsálemet, a szent várost mutatja. Csakhogy: alighanem nincs a Városnak olyan pontja, ahonnan éppen ezt lehetne látni… Egyszóval, ez is csak stilizálás, igaz, reneszánsz módon, tehát az „ideális város” látható a kép hátterében, nem a valóság.
Effélét mondhatunk a többi valóságelemről is. Látjuk a már igazán sokszor látott János - Mária Magdolna - Mária hármast, de a másik oldalon a hatalom római képviselőit is, éspedig stilizáltan korhű öltözetben. Sőt, a „köntösömre kockát vetettek” – zsoltármondat is megfestetett.

Már M. S. mester képén is ott volt a kereszt tövében egy koponya – ezúttal érintsük ezt is. Ha a keresztre feszítés ábrázolásain látunk egy koponyát, tudnunk kell, hogy az Ádám koponyája. A Bibliában nem szereplő keresztény hagyomány szerint Krisztus keresztje nem másból, éppen az édenkerti Tudás Fájából ácsoltatott. És amikor Nagypéntektől a Feltámadásig Jézus „alászállt a poklokra”, akkor a teológia szerint azt cselekedte, hogy kiszabadította onnan az Ószövetség szentjeit, elsőként Ádámot. Ígyhát az a gondolat szerepel itt, hogy aki az életével megszerezte az emberiségnek a halált, az találkozik a kegyelemben azzal, aki megszerezte a halálával az életet.
Ki kell térnünk a latrok ikonográfiájára is. Egyáltalán: ebben a képsorozatban most először látjuk őket is. Nos, hagyománnyá vált az, amit ezen a Mantegna-képen is láthatunk, hogy ha a két lator is szerepel a jelenetben, akkor ők nem szögekkel feszíttettek a keresztre (mint a Megváltó), hanem kötéllel, és kifacsart, groteszk pózban szenvednek. És hozzájuk képest Jézus – bármily szenvedések ábrázolódnak is rajta – méltóságteljes.

Itt jegyzem meg, hogy az évezredes hagyománnyal ellentétben a tudomány azt állítja, hogy a kereszt a valóságban egyáltalán nem így nézett ki. Ti. a függőleges oszlop valószínűleg eleve le volt ásva a kivégzések helyén, és az elítélt csak a vízszintes, rövid szárat vitte a hátán. Tehát a kereszt nem olyan volt, ahogy mindannyian gondoljuk, és ahogy kétezer éve a leggyakrabban ábrázolni szokták, hanem úgynevezett „tau kereszt” lehetett a valóságban, azaz a T betűt formázta. És az elítéltnek nem a tenyerét szögezték át (ahogy a hagyomány szerint Jézust szokták ábrázolni), hanem a csuklóját. Mivel a tenyér szövetei egyszerűen nem tartják meg az embert. A Torinói Lepel vérnyomai is csuklósebeket mutatnak...
A keresztre feszítésre ítélt áldozat pedig természetesen nem a sebeibe halt bele, hanem megfulladt, egyszerűen a kifeszítés pózától.

(És ha már itt tartunk, rögzítsük azt is, hogy a keresztre feszítés nem zsidó kivégzési mód volt. A zsidók a megkövezést alkalmazták – lásd a házasságtörő asszony közismert történetét: „Az vesse rá az első követ…” Eredetileg a perzsák találták ki a keresztre feszítést, ezt a különösen kegyetlen, lassú halált okozó módszert – a rómaiak tőlük vették át. De csak a rabszolgák, idegenek, latrok megalázó kivégzési módja volt. Lásd: Pál apostolt, a római polgárjoggal rendelkező egyént lefejezték.)

Most következne a cinquecento, a reneszánsz igazi virágkora, a legismertebb „világmárkák”. Csakhogy „Leonardóék” esetében nem volt jellemző ez a téma.
Tanítványimnak el szoktam mondani magyarórákon is, hogy egy-egy korszakra, alkotóra, nemcsak az jellemző, amit megcsinált, hanem az is, amit nem. Arany Jánost például jellemzi, hogy nem írt szerelmes verseket… Nos, az okon lehet gondolkodni.  Talán ez a korszak annyira a derű és a harmónia jegyében élt, hogy a szenvedésről nem volt mondanivalója…

Így hát a következő műalkotás a barokk stílus remeke: Rubens, a 17 század. Jellemző, hogy nem nyugvó helyzetet, hanem éppen egy drámai pillanatot, a kereszt felállítását választotta. A kereszt átlósan (barokk kompozíció!) kettévágja a képet, mint ahogy a történés az időt: ami előtte volt, és ami utána volt, az lényegileg különbözik. A zsúfoltság, a dinamika, a kontraszt mind-mind jellegzetes barokk vonások.
A legfeltűnőbb ezen a festményen Jézus teste – több szempontból is. Tudjuk, hogy Rubens szerette a monumentalitást. De azért ez a Jézus úgy néz ki, hogy Arnold Schwarzenegger (még fénykorában is) elsápadhatna az irigységtől… Ráadásul, mintha a fény egyenesen ebből a testből áradna. A barokk Atléta Dei-jét látjuk. Afféle keresztény Atlaszt, aki a világot tartja a vállán. És nem vesz rajta erőt a halál, hiszen ő maga az Erő.
Mintha azt mondaná ez a kép: ”Mit féltek, kicsinyhitűek?”



A következő művészettörténeti korszakok ismét nem kedveztek a keresztre feszítés ábrázolásának.
A klasszicizmus – nevének megfelelően – jellemzően inkább a mitológiai és történelmi témák felé fordult.
A romantika pedig ugyan a transzcendens felé fordult, de ekkor már kezdetét vette a nagy elvallástalanodás, így a természetfelettit inkább az egyén belső világában, avagy éppen magában a természetben keresték az alkotók.

Következik tehát a realizmus, nagy büszkeségünk, Munkácsy, a 19. század vége. Ez a kor Comte, Darwin, Marx, Nietzsche és Freud ideje. A legradikálisabban lerövidítve: Comte (pozitivizmus) tagadta a transzcendens létezését, leragadt a lapos tényeknél; Darwin az evolúció elméletével tagadta a teremtést; Marx a maga materializmusával és osztályharc-elméletével tette le a magáét az asztalra; Nietzschéről, ha mást nem is, annyit mindenki tud, hogy tőle származik az ”Isten meghalt” szállóige; Freud pedig javában készülődött ekkor arra, hogy megállapítsa: a vallás az emberiség neurózisa…

Munkácsy pedig korának gyermeke volt. Tehát az ő Golgotáján eltűnt az eddigiekben látott centrális elrendezés: Jézus keresztje nem középen van, hanem a kép bal felére tolódott el. A középpontban pedig nincs semmi. Pontosabban: a Semmi van, a sötét üresség. Cserébe, kissé odébb, mintha vérezne az égbolt… A realitásnak megfelelően ez a festmény egy nagyigényű tabló. Éspedig olyasféle, mint mondjuk Zefirelli Jézus-filmje: korhű és életszerű tömegjelenet.
Ennek megfelelően az ismert hármas csoport ott van a kereszt alatt, a két lator is, nem szögekkel, hanem kötéllel felfeszítve a tau-keresztre. És ott vannak a hatalom képviselői, a kivégzés segédei is.
Újdonság sorozatunkban, hogy ezúttal szerepel – éspedig nagyon is hangsúlyosan – a tömeg, a zsidók is. Megfelelően egzotikusak és barbárok, mind ruházatukban, mind arckifejezésükben, mind a pillanat rögzítette gesztusaikban. Rettenetes sötétségüket a kompozíció is jelzi: miközben a világtörténelem legnagyobb eseménye zajlik (Munkácsy szándéka szerint a háttérben), addig a tömeg (az előtérben) el van foglalva valami egészen mással. Mint ahogy mi, emberek, általában: cipeljük a létránkat, vacakolunk a cókmókjainkkal – és nem látunk, csak nézünk… Ez a realitás.
Az ily módon háttérbeszorult Jézus pedig egy valóságos ember, akivel igazságtalanul bántak el – szintén reális. Olyan, mint mi. A testvérünk.
Ez a kor Renan kora is. Ő írt egy olyan Jézus-életrajzot, mint amilyen Munkácsy festménye. Egyszerűen embernek ábrázolta. Jellemző, hogy sokan, akik úgy gondoltak Jézusra, mint mondjuk Zeuszra vagy Apollónra, szóval, úgy, mint kitalált mitológiai személyre, aki a valóságban soha nem létezett – nos, jónéhányan éppen Renan könyvének hatására kezdték azt gondolni, hogy „ez az ember” (Jézus) talán tényleg élt… Munkácsy festménye is lehet ilyen hatással. Hogy ez vajon szándéka szerint való-e, azt nem tudom….

Igen, nem tévedés, nem géphiba, valóban Csontváry Cédrusát látjuk! Hogy kerül ez ide???
Na jó, ez egyfelől tényleg nem a Krisztus keresztje. De másfelől: mégiscsak az.
A 20. század elején vagyunk, a szimbolikus ábrázolások tombolásának idején. Ha pedig tudjuk, hogy a keresztre feszítés lényege a fenségesség és a tragikum különleges együttállása, akkor ez a festmény igenis egy Golgota. (Persze, önarckép is.) Az asszimmetria, a gyönyörűséges fa elszáradó félben lévő része, a kép alján a szinte térdeplő gyökerek – az egész monumentális festmény komor és katartikus pátosza erre mutat. És ha valaki nem akarna hinni nekem, akkor itt van a másik: Csontváry megfestette a Feltámadást is: a Fa kizöldült, a szimmetria helyre állt, a környezet megtelt fehér ruhás, ünneplő lényekkel… Szóval ez a festészeti

szimbolizmus. A két kép egymást értelmezi: ha a Magányos cédrus a Golgota, akkor a Zarándoklás a

Feltámadás – és fordítva.



Gauguin képe hasonlít arra, amit általában Gauguinről tudunk: ő az Elveszett Éden festője. Tahiti képein csak ezt látjuk: a Paradicsomot. Ez a festmény pedig egy francia tájban, a megszokott csoport helyett francia parasztasszonyok közé helyezte el a feszületet, de ez is valami édeni, aranykori ragyogást tükröz, meleg, narancsos színeivel, jámbor együgyűségével. Ami a jámbor együgyűséget illeti: az ún. pléhkrisztusok sugározzák magukból ezt a hangulatot. Azok a keresztek, melyek a falvak határában, keresztutakon álldogálnak magányosan – és soha nincsenek virág nélkül. Az útonjárók mindig elhelyezik a kereszt tövében a kegyelet virágait. Ez a kép, kivételesen otthonos hangulatával, azt sugallja az élet vándorának: ”Ne félj! Ha itt a kereszt,

hamarosan lakott területre érsz, ahol minden jó lélek dicséri az Urat”.



A bumfordi, ügyetlen, de áhítatos pléhkrisztusok ihlették a következő festményt is. Ám Kondor Béla alkotásának egészen más a hangulata. A 20. század  60-as éveiben járunk. Az ügyetlen, népi pléhkrisztusok megjelenítésén átüt a fergeteges rajztudás. A festmény ikonszerű, van benne valami merevség, és mintha körüllengné az elidegenedés. Korunk fagyasztó légköre érződik. A bizánci típusú ábrázolásra emlékeztet a kereszt két oldalán a madonna, és a másik oldalon a kis, ketrecszerű kápolnában imádkozó apáca. De a háttérben ott van egy házgyári előállítású épület, a hozzá való daruval együtt. A 20. század rideg attribútumain kívül feltűnő, hogy a Megváltó keresztjén megváltozott a felirat.

A keresztre feszített elítéltek ugyanis egy táblát is vittek magukkal, amit szégyenfájukra szögeztek, és ami a bűnüket adta tudtul a világnak. Jézus keresztjének feliratát – a hagyomány szerint – Pilátus szövegezte meg: Iésus Nazarenus Rex Iudeorum = INRI. Ezt láthattuk az eddig bemutatott munkákon. Kondornál viszont csak ez szerepel: Király.
Amikor Kondor barátja, Nagy László, a költő megkérdezte: „Te vagy-ez a király?” – a festő azt válaszolta: nemcsak.



Ez a „nemcsak” látható a következő grafikán is. Szalay Lajos a 20. század 70-es éveiben készítette.
Picasso, aki szeretett nagy bemondásokkal sokkolni, Csontváryt nevezte meg saját magán kívül a másik

huszadik századi zseninek… Na, ugyanő azt mondta Szalayról, hogy őrajta, Picassón kívül, ez az ember tudott még rajzolni. Hát, igen.
És miért a „nemcsak”? Azért, mert ezen a rajzon Jézus – a hagyományos ikonográfia szerint – a latrok pózában, kifacsarva, groteszk módon van ábrázolva. És a kereszt mellett nem szerepel a hagyományos, kegyeleti csoport, hanem egyedül csak egy csúf és csúfondáros alak, a kínzó – valami csípőfogó van nála, mintha a keresztre feszített áldozat körmeit tépné éppen le. Ebben az ábrázolásban tehát benne van a huszadik század tapasztalata az ilyen-olyan diktatúrákról. A koncentrációs táborok, az Andrássy út 60., a Gulág… és egyéb förtelmes helyek áldozatairól Ők a „nemcsak”. Mint ahogy Pilinszky költészetében egymásra másolódnak a Megváltó, és a koncentrációs táborok lakóinak szenvedései. Ez a grafika tehát elsőrendű

lélektani ábrázolás.



Salvador Dalí, mint mindannyian tudjuk, a verisztikus szürrealizmus legfőbb képviselője. Vagyis: ahogy ábrázol, az szinte fényképszerűen hiperrealisztikus – viszont amit ábrázol az valami képtelenség, ami nincs. Ebben az esetben a kép nézőpontja az, ami abszurdum. Innen, felülnézetből, ugyanis nem láthatta soha, senki a keresztet – egyedül csak az Isten. Ettől pimasz, sőt botrányos ez a festmény.
DE.
Alant van valami kis csónak („evezz, evezz az élet tengerén…”), az is lehet, hogy a genezáreti tavon? Inkább mindannyiunk életének sajkája, ahogy az emlékkönyvekbe írt versike is mondja. És vajon mit lát az Úristen, ha

letekint a magos egekből? Hát ezt: a Jézus keresztjét. A többi, ami alant van, eltörpül.



A következő festmény kedvenc festőm műve (Katona György). Pimaszságban vetekszik Dalíéval.
Ennek a kortárs alkotónak a műve ugyanis felettébb groteszk, ironikus. A kép címe Világcirkusz.
De az irónia nem Jézust illeti, hanem mai világunkat.
A cirkuszban szoktunk látni embergúlákat, amikor is a legügyesebb artista a gúla tetején landol. Itt meg Ádám és Éva van legalul, felettük gomolyog az egész emberiség – és legfelül Jézus Krisztus, a Szupersztár. Igen, a győztes pózában (ami egyben a keresztre feszítés póza is) – szóval, ide lyukadt ki az emberiség…

 

 

Ez a festmény is Katona György műve, a címe Életfa. Nem biblikus, hiszen egy élő fában látható a Megfeszített. Az édenkerti Élet Fája? Vagy a magyar mitológia Égigérő Fája? És még ráadásul Csontváry Cédrusa is
Igen, mindezek együtt: keresztény, és speciálisan magyar, mint M.S. mester feszülete.



Utolsó műalkotásunkhoz érkeztünk. A faszobor alkotója Katona Lajos. A névazonosság nem véletlen: Katona György nagybátyja. Tudni kell róla, hogy nem szobrász. Matematikát tanított évtizedekig, Kolozsvárott. De ennél is fontosabb tudnivaló róla, hogy nyolcéves korában, egy háborúból visszamaradt akna felrobbant a kezében. Így elveszítette a látását és jobb kezét, könyökből. Szerencséjére balkezes – de a bal kezén is csak három ép ujja maradt. Így, vakon és fél kézzel készíti faszobrait (melyeket a tanult szobrászok is komolyan vesznek).

Mivel nem tudja a vésőt a másik kezével kalapáccsal ütni, szobrait úgy készíti, hogy a két térde közé szorítva lassan koptatja a vésővel a faanyagot.

 


És mivel falun született, egyszerű családban, nyolcéves koráig nem járt múzeumokban, képzőművészeti albumokat sem látott. Református lévén a templomban sem látott semmilyen emberábrázolást. Vagyis: szobrai archetipikus szimbólumok, mondhatni, olyanok, mintha egyenesen Teirésziász, a vak látnok faragta volna őket.
Hogy emlékeztetnek valamire? Nos, igen. Henry Moorra talán, de leginkább a pogány bálványokra. A történelemelőti ember vallásos megnyilvánulásaira.
És ezzel visszaérkeztem kiindulópontomhoz, zárom a kört.

 


Elhangzott a Rovás tihanyi alkotótáborában, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művésztelepén, 2011. 8. 10-én


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Kati néni e-mail: sesta@freemail.hu dátum: 2012-03-16
Köszönöm.   
név: Knausz Ágnes e-mail: knausza@citromail.hu dátum: 2011-10-20
Zsuzsám!

Ez az írásod is elkábított!Szükségszerűen nem is hagyhatott hidegen egy olyan nőt, mint amilyen én vagyok/ lettem sorsom által... Mindaz, amit írtál, szép és felemelő , mint ahogy a súlyos kereszt is egyre emel mindnyájunkat...

Szeretettel ölel: Ági