[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Keresztek

szerző: Veress Zsuzsa 2011-09-17

 

Keresztek

A keresztre feszítés sokféle ábrázolásáról szeretnék írni.

Csakhogy a kereszt archetipikus szimbólum, így aztán Jézus Krisztus keresztjétől függetlenül is ábrázolták – mégpedig időben ugyanúgy (azaz jóval az ő születése előtt is), mint térben (azaz nem keresztény kultúrkörben is).

A Dél-Franciaországban található Chauvet barlang falán látható vörös kereszt a kutatók szerint kb. 31000 éves. Csak találgatni lehet, hogy az ősember miféle mágikus jelként alkalmazta. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kereszt szimbolikájában benne vannak valahogy az emberi viszonylatok: függőleges szára a világ és a transzcendens kapcsolatát jelzi, vízszintes szára pedig az ember-ember közti viszonyt. És e kettő drámai metszéspontjában zajlik mindenki élete…

A Krisztus előtti 3. évezredből származó óegyiptomi festett papiruszon egy úgynevezett „füles kereszt” látható, vagyis a tetején a hurokkal olyan, mintha egy emberfigurát ábrázolna. És valóban: minden ember úgy születik, hogy a teste által, benne hordozza ezt a jelet.
Igen ám, de ez a hurkos kereszt egy hieroglifa is, az „ankh”. Ez pedig az örök élet jele volt az ókori Egyiptomban, így nem véletlen, hogy éppen ez lett a kopt kereszt. Hiszen a koptok Egyiptomban élnek, számukra tehát természetesen kapcsolódott össze ennek a jelnek a keresztény és az óegyiptomi jelentése.



A népvándorlás kori ötvösművészet remekén, ezen az övcsaton eltűnődve újabb jelentéssel gazdagodik a kereszt szimbolikája. A kereszt négy szára négy irányba mutat, ez pedig a teljesség száma térben (a négy

égtáj) és időben (a négy évszak) is.

A továbbiakban már valóban Jézus keresztjéről lesz szó. Az érintett műalkotások kiválasztása merőben önkényes, az én személyes ízlésemet tükrözi a válogatás; illetve nem is mindig olyan alkotást választottam, amely nekem tetszik, hanem olyat is, amit valamilyen szempontból jellemzőnek érzek vagy gondolok.



A megváltás annyira teljes, hogy minden teológiai, érzelmi, bölcseleti mozzanatát lehetetlen egyetlen ábrázolásba sűríteni. Tehát minden korok művészei is válogattak (szintén szubjektív alapon, avagy a megrendelő ízlése szerint), hogy hová helyezik a hangsúlyt.

Az ikonológia és az ikonográfia azzal foglalkozik, hogy értelmezze az ábrázolásokat. Nemcsak a direkt szimbólumokat, hanem a műtárgyak minden mozzanatát jelképként fogja fel, és ilyenként bánik velük. Fontos tehát, hogy mi van a háttérben, milyenek a színek; milyen a kompozíció; hogy a megfeszített Jézus milyen pózban szerepel az adott alkotáson; hogy az arcát profilból vagy elölnézetből látjuk-e; egyáltalán, látszik-e az arca, vagy csak a lehajtott feje; a szeme nyitva van vagy csukva; szerepelnek-e rajta kívül mások is, és ha igen, kicsodák, és miről ismerjük fel őket…



Első kiválasztott keresztre feszítésem ismert mindazok számára, akik látták a Napfivér, Holdnővér című, Assisi Szent Ferenc-filmet. A San Damiano ferences keresztjéről van szó. A Zefirelli-filmbe úgy került be, hogy a

legenda szerint éppen ezen a kereszten függő korpusz volt az, aki megszólalt, és Ferencnek azt a feladatot adta, hogy építse fel a romokban heverő egyházat.
Ez a román kori kereszt bizánci típusú ábrázolás. Az ortodox ikonokhoz hasonló, szigorúan kötött megoldás nem Jézus emberi arculatát mutatja. Hanem a Szentháromság második személyét, a megtestesült Igét, Aki kezdetben volt, Akivel kapcsolatban az Atya terveiben kezdettől fogva szerepelt ez a jelenet.



Ez a gyönyörű, festett faszobor szintén a román korból származik. A Majestad Batllo ismeretlen katalán alkotója nyilván tudta azt, amit mi is, hogy ti. Jézust lemeztelenítve feszítették meg. Mégis díszes öltözetben ábrázolta. Hasonlóképp ellentmond a realitásnak, hogy Jézus ezen a kereszten tökéletes nyugalmi helyzetben,

mondhatni derűsnek látható. Mintha nem őt feszítették volna a keresztre, hanem épp fordítva: ő tartaná a keresztet, a világ tengelyét. Arcának finom rajza, mosolya, nyitott szemének szelíd pillantása mind-mind arról beszél, hogy: Minden a legnagyobb rendben van. Hiszen a teremtéskor tökéletes világ („És látta Isten, hogy jó”) tönkrement a bűnbeesés által. De a megváltás helyreállította ezt az őseredeti összhangot, a világrend immáron újra ép – ezt a teológiai gondolatot sugározza a szobor. A nyitott szemek pedig az örök életet jelentik
Érdemes felfigyelni arra is, hogy egyik keze áldást oszt ezen az ábrázoláson. Mintha a művész ezt a mondatát is meg akarta volna faragni: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, hogy mit cselekszenek.”



Grünewald isenheimi oltárának központi képén annál inkább emberi arcát látjuk a Megváltónak. Ez a megrázó

festmény egyértelműen egy szenvedő férfit ábrázol. A későgótika korában vagyunk, az 1490-es évek körül, amikor is a horrorhoz talán jobban értettek, mint gondolnánk. Ennek a Jézusnak a madárkaromszerű, görcsösen kínlódó két keze, a testén látható vércseppek és hullafoltok, minden bizonnyal felülmúlják még Mel Gibson – borzalmasságáról elhíresült – Passióját is.
De az egyszínű, sötét háttér például, egyértelműen kiemeli a jelenetet a valóságból. És: a kereszt egyik oldalán láthatjuk ugyan Mária Magdolnát, Jézus anyját és János apostolt. A Biblia szerint ők voltak ott a keresztre feszítéskor, a többiek elpucoltak, féltették a bőrüket… Szintén az Írás szerint Jézus ekkor és itt bízta rá egymásra az ifjú Jánost és Máriát. Ez a csoport sokszor feltűnik a keresztrefeszítés-képeken. Mária Magdolna attribútuma mindig a hosszú, kibontott haj, Jézus anyját pedig arról ismerjük fel, hogy majd összeroskad a fájdalomtól, a fiatal apostol támogatja.



Az ám, csakhogy a kereszt másik oldalán ott van egy olyan szereplő, aki egyszerűen nem volt és nem is lehetett ott: Keresztelő Szent János. Őt már korábban kivégeztette Heródes, hisz ismerjük a történetet Szalomé táncával, a Keresztelő tálcán felszolgált fejével… És azt is tudjuk, hogy Jézus meggyászolta őt. Nos, ez a Keresztelő mutat rá… na, kire? Krisztusra! Ő ugyanis a Bárány, akinek előhírnöke a „pusztába kiáltó”.
Ezen a képen tehát jelen van a valóság: Jézus, a szenvedő férfi – és az örökkévalóság is: Krisztus, immáron a kereszttel mint a győzelem jelével ékesített Isten Báránya.



A következő festményen – az előzővel ellentétben – inkább a lelki szenvedés dominál. M.S. mester képén Jézus arca a legmegdöbbentőbb. A mester megfestette a Megváltó halálfélelmét, szörnyű magányát: ”Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?” (Ezt a mondatot egyébként Jézus idézte, hisz ez a 22. zsoltár első sora. Tehát akkor és ott e mondatával is imádkozott!)
Ez a kép is későgótikus, valamivel későbbi Grünewaldénál: az 1500-as évek első évtizedéből való. Ezen is megjelenik a két Mária és a fiatal János hármas csoportja, de itt már eltűnt az egyszínű háttér, közeledünk a valóságábrázolás felé. De a háttér azért stilizált, és a növényeknek is jelképes jelentése van.
A feszület másik oldalán szereplő török figura feltűnő magyar specialitás. A kép keletkezési idejében a magyarság javában benne volt a török hódoltság és „rabiga” sűrűjében, így kerülhetett török alak a római katona helyére: evilág megtestesült gonoszságát, a mindenkori hatalmat képviseli.

A következő festmény már reneszánsz, a trecento legkiválóbb alkotójától, Giottótól. Ismét konstatálhatunk némi bizánci beütést, azonban érdekesebb, ami eddig még nem volt. A kép szimmetrikus – a reneszánsz harmóniaigényének megfelelően – éspedig vízszintesen és függőlegesen is. Ha horizontálisan vágjuk ketté a képet, akkor azt látjuk, hogy felül vannak a szellemi lények, az angyalok, alul pedig az emberek. Az eredmény tehát az, hogy Jézus nincs egyedül a szenvedésben: Ég és Föld vele van. Én a festő humorát is felfedezni vélem abban, ahogy a szimmetrikusan elhelyezett angyalkák a kép mindkét oldalán mintegy kifelé eveznek a képből, arcukat is elfordítják, nem tudják nézni a szenvedést. De a többi angyal felfogja egy kehelyben a Jézus oldalából sugarakban ömlő vért. Ez a festmény tehát a Grál legendát is rögzíti.
Ha pedig vertikálisan vágjuk ketté a képet, akkor észrevehetjük, hogy a baloldalon a már jól ismert hármas csoporton kívül más glóriás szentek is szerepelnek. De még izgalmasabb, hogy a jobboldalon ott vannak a ferences szerzetesek is, akiknek alapítása tudvalevőleg csak a 13. században történt meg. Nos, Giotto éppen ezt a gondolatot festette meg: rendje nem emberi eredetű, hanem egyenesen a Megváltótól származik, és nem csak a kései 13. századból ered – hanem az origó pontban, már a kereszt tövében elhatároztatott, hogy lenni kell.

A reneszánsz újabb stádiumába, a quattrocentóba érkezünk Mantegna festményével. Jól látható az újjászületés korának jellegzetes valóságigénye. Itt már igazi perspektivikus ábrázolást látunk, és a háttér is olyan, mintha megfelelne a realitásnak, hiszen Jeruzsálemet, a szent várost mutatja. Csakhogy: alighanem nincs a Városnak olyan pontja, ahonnan éppen ezt lehetne látni… Egyszóval, ez is csak stilizálás, igaz, reneszánsz módon, tehát az „ideális város” látható a kép hátterében, nem a valóság.
Effélét mondhatunk a többi valóságelemről is. Látjuk a már igazán sokszor látott János - Mária Magdolna - Mária hármast, de a másik oldalon a hatalom római képviselőit is, éspedig stilizáltan korhű öltözetben. Sőt, a „köntösömre kockát vetettek” – zsoltármondat is megfestetett.

Már M. S. mester képén is ott volt a kereszt tövében egy koponya – ezúttal érintsük ezt is. Ha a keresztre feszítés ábrázolásain látunk egy koponyát, tudnunk kell, hogy az Ádám koponyája. A Bibliában nem szereplő keresztény hagyomány szerint Krisztus keresztje nem másból, éppen az édenkerti Tudás Fájából ácsoltatott. És amikor Nagypéntektől a Feltámadásig Jézus „alászállt a poklokra”, akkor a teológia szerint azt cselekedte, hogy kiszabadította onnan az Ószövetség szentjeit, elsőként Ádámot. Ígyhát az a gondolat szerepel itt, hogy aki az életével megszerezte az emberiségnek a halált, az találkozik a kegyelemben azzal, aki megszerezte a halálával az életet.
Ki kell térnünk a latrok ikonográfiájára is. Egyáltalán: ebben a képsorozatban most először látjuk őket is. Nos, hagyománnyá vált az, amit ezen a Mantegna-képen is láthatunk, hogy ha a két lator is szerepel a jelenetben, akkor ők nem szögekkel feszíttettek a keresztre (mint a Megváltó), hanem kötéllel, és kifacsart, groteszk pózban szenvednek. És hozzájuk képest Jézus – bármily szenvedések ábrázolódnak is rajta – méltóságteljes.

Itt jegyzem meg, hogy az évezredes hagyománnyal ellentétben a tudomány azt állítja, hogy a kereszt a valóságban egyáltalán nem így nézett ki. Ti. a függőleges oszlop valószínűleg eleve le volt ásva a kivégzések helyén, és az elítélt csak a vízszintes, rövid szárat vitte a hátán. Tehát a kereszt nem olyan volt, ahogy mindannyian gondoljuk, és ahogy kétezer éve a leggyakrabban ábrázolni szokták, hanem úgynevezett „tau kereszt” lehetett a valóságban, azaz a T betűt formázta. És az elítéltnek nem a tenyerét szögezték át (ahogy a hagyomány szerint Jézust szokták ábrázolni), hanem a csuklóját. Mivel a tenyér szövetei egyszerűen nem tartják meg az embert. A Torinói Lepel vérnyomai is csuklósebeket mutatnak...
A keresztre feszítésre ítélt áldozat pedig természetesen nem a sebeibe halt bele, hanem megfulladt, egyszerűen a kifeszítés pózától.

(És ha már itt tartunk, rögzítsük azt is, hogy a keresztre feszítés nem zsidó kivégzési mód volt. A zsidók a megkövezést alkalmazták – lásd a házasságtörő asszony közismert történetét: „Az vesse rá az első követ…” Eredetileg a perzsák találták ki a keresztre feszítést, ezt a különösen kegyetlen, lassú halált okozó módszert – a rómaiak tőlük vették át. De csak a rabszolgák, idegenek, latrok megalázó kivégzési módja volt. Lásd: Pál apostolt, a római polgárjoggal rendelkező egyént lefejezték.)

Most következne a cinquecento, a reneszánsz igazi virágkora, a legismertebb „világmárkák”. Csakhogy „Leonardóék” esetében nem volt jellemző ez a téma.
Tanítványimnak el szoktam mondani magyarórákon is, hogy egy-egy korszakra, alkotóra, nemcsak az jellemző, amit megcsinált, hanem az is, amit nem. Arany Jánost például jellemzi, hogy nem írt szerelmes verseket… Nos, az okon lehet gondolkodni.  Talán ez a korszak annyira a derű és a harmónia jegyében élt, hogy a szenvedésről nem volt mondanivalója…

Így hát a következő műalkotás a barokk stílus remeke: Rubens, a 17 század. Jellemző, hogy nem nyugvó helyzetet, hanem éppen egy drámai pillanatot, a kereszt felállítását választotta. A kereszt átlósan (barokk kompozíció!) kettévágja a képet, mint ahogy a történés az időt: ami előtte volt, és ami utána volt, az lényegileg különbözik. A zsúfoltság, a dinamika, a kontraszt mind-mind jellegzetes barokk vonások.
A legfeltűnőbb ezen a festményen Jézus teste – több szempontból is. Tudjuk, hogy Rubens szerette a monumentalitást. De azért ez a Jézus úgy néz ki, hogy Arnold Schwarzenegger (még fénykorában is) elsápadhatna az irigységtől… Ráadásul, mintha a fény egyenesen ebből a testből áradna. A barokk Atléta Dei-jét látjuk. Afféle keresztény Atlaszt, aki a világot tartja a vállán. És nem vesz rajta erőt a halál, hiszen ő maga az Erő.
Mintha azt mondaná ez a kép: ”Mit féltek, kicsinyhitűek?”



A következő művészettörténeti korszakok ismét nem kedveztek a keresztre feszítés ábrázolásának.
A klasszicizmus – nevének megfelelően – jellemzően inkább a mitológiai és történelmi témák felé fordult.
A romantika pedig ugyan a transzcendens felé fordult, de ekkor már kezdetét vette a nagy elvallástalanodás, így a természetfelettit inkább az egyén belső világában, avagy éppen magában a természetben keresték az alkotók.

Következik tehát a realizmus, nagy büszkeségünk, Munkácsy, a 19. század vége. Ez a kor Comte, Darwin, Marx, Nietzsche és Freud ideje. A legradikálisabban lerövidítve: Comte (pozitivizmus) tagadta a transzcendens létezését, leragadt a lapos tényeknél; Darwin az evolúció elméletével tagadta a teremtést; Marx a maga materializmusával és osztályharc-elméletével tette le a magáét az asztalra; Nietzschéről, ha mást nem is, annyit mindenki tud, hogy tőle származik az ”Isten meghalt” szállóige; Freud pedig javában készülődött ekkor arra, hogy megállapítsa: a vallás az emberiség neurózisa…

Munkácsy pedig korának gyermeke volt. Tehát az ő Golgotáján eltűnt az eddigiekben látott centrális elrendezés: Jézus keresztje nem középen van, hanem a kép bal felére tolódott el. A középpontban pedig nincs semmi. Pontosabban: a Semmi van, a sötét üresség. Cserébe, kissé odébb, mintha vérezne az égbolt… A realitásnak megfelelően ez a festmény egy nagyigényű tabló. Éspedig olyasféle, mint mondjuk Zefirelli Jézus-filmje: korhű és életszerű tömegjelenet.
Ennek megfelelően az ismert hármas csoport ott van a kereszt alatt, a két lator is, nem szögekkel, hanem kötéllel felfeszítve a tau-keresztre. És ott vannak a hatalom képviselői, a kivégzés segédei is.
Újdonság sorozatunkban, hogy ezúttal szerepel – éspedig nagyon is hangsúlyosan – a tömeg, a zsidók is. Megfelelően egzotikusak és barbárok, mind ruházatukban, mind arckifejezésükben, mind a pillanat rögzítette gesztusaikban. Rettenetes sötétségüket a kompozíció is jelzi: miközben a világtörténelem legnagyobb eseménye zajlik (Munkácsy szándéka szerint a háttérben), addig a tömeg (az előtérben) el van foglalva valami egészen mással. Mint ahogy mi, emberek, általában: cipeljük a létránkat, vacakolunk a cókmókjainkkal – és nem látunk, csak nézünk… Ez a realitás.
Az ily módon háttérbeszorult Jézus pedig egy valóságos ember, akivel igazságtalanul bántak el – szintén reális. Olyan, mint mi. A testvérünk.
Ez a kor Renan kora is. Ő írt egy olyan Jézus-életrajzot, mint amilyen Munkácsy festménye. Egyszerűen embernek ábrázolta. Jellemző, hogy sokan, akik úgy gondoltak Jézusra, mint mondjuk Zeuszra vagy Apollónra, szóval, úgy, mint kitalált mitológiai személyre, aki a valóságban soha nem létezett – nos, jónéhányan éppen Renan könyvének hatására kezdték azt gondolni, hogy „ez az ember” (Jézus) talán tényleg élt… Munkácsy festménye is lehet ilyen hatással. Hogy ez vajon szándéka szerint való-e, azt nem tudom….

Igen, nem tévedés, nem géphiba, valóban Csontváry Cédrusát látjuk! Hogy kerül ez ide???
Na jó, ez egyfelől tényleg nem a Krisztus keresztje. De másfelől: mégiscsak az.
A 20. század elején vagyunk, a szimbolikus ábrázolások tombolásának idején. Ha pedig tudjuk, hogy a keresztre feszítés lényege a fenségesség és a tragikum különleges együttállása, akkor ez a festmény igenis egy Golgota. (Persze, önarckép is.) Az asszimmetria, a gyönyörűséges fa elszáradó félben lévő része, a kép alján a szinte térdeplő gyökerek – az egész monumentális festmény komor és katartikus pátosza erre mutat. És ha valaki nem akarna hinni nekem, akkor itt van a másik: Csontváry megfestette a Feltámadást is: a Fa kizöldült, a szimmetria helyre állt, a környezet megtelt fehér ruhás, ünneplő lényekkel… Szóval ez a festészeti

szimbolizmus. A két kép egymást értelmezi: ha a Magányos cédrus a Golgota, akkor a Zarándoklás a

Feltámadás – és fordítva.



Gauguin képe hasonlít arra, amit általában Gauguinről tudunk: ő az Elveszett Éden festője. Tahiti képein csak ezt látjuk: a Paradicsomot. Ez a festmény pedig egy francia tájban, a megszokott csoport helyett francia parasztasszonyok közé helyezte el a feszületet, de ez is valami édeni, aranykori ragyogást tükröz, meleg, narancsos színeivel, jámbor együgyűségével. Ami a jámbor együgyűséget illeti: az ún. pléhkrisztusok sugározzák magukból ezt a hangulatot. Azok a keresztek, melyek a falvak határában, keresztutakon álldogálnak magányosan – és soha nincsenek virág nélkül. Az útonjárók mindig elhelyezik a kereszt tövében a kegyelet virágait. Ez a kép, kivételesen otthonos hangulatával, azt sugallja az élet vándorának: ”Ne félj! Ha itt a kereszt,

hamarosan lakott területre érsz, ahol minden jó lélek dicséri az Urat”.



A bumfordi, ügyetlen, de áhítatos pléhkrisztusok ihlették a következő festményt is. Ám Kondor Béla alkotásának egészen más a hangulata. A 20. század  60-as éveiben járunk. Az ügyetlen, népi pléhkrisztusok megjelenítésén átüt a fergeteges rajztudás. A festmény ikonszerű, van benne valami merevség, és mintha körüllengné az elidegenedés. Korunk fagyasztó légköre érződik. A bizánci típusú ábrázolásra emlékeztet a kereszt két oldalán a madonna, és a másik oldalon a kis, ketrecszerű kápolnában imádkozó apáca. De a háttérben ott van egy házgyári előállítású épület, a hozzá való daruval együtt. A 20. század rideg attribútumain kívül feltűnő, hogy a Megváltó keresztjén megváltozott a felirat.

A keresztre feszített elítéltek ugyanis egy táblát is vittek magukkal, amit szégyenfájukra szögeztek, és ami a bűnüket adta tudtul a világnak. Jézus keresztjének feliratát – a hagyomány szerint – Pilátus szövegezte meg: Iésus Nazarenus Rex Iudeorum = INRI. Ezt láthattuk az eddig bemutatott munkákon. Kondornál viszont csak ez szerepel: Király.
Amikor Kondor barátja, Nagy László, a költő megkérdezte: „Te vagy-ez a király?” – a festő azt válaszolta: nemcsak.



Ez a „nemcsak” látható a következő grafikán is. Szalay Lajos a 20. század 70-es éveiben készítette.
Picasso, aki szeretett nagy bemondásokkal sokkolni, Csontváryt nevezte meg saját magán kívül a másik

huszadik századi zseninek… Na, ugyanő azt mondta Szalayról, hogy őrajta, Picassón kívül, ez az ember tudott még rajzolni. Hát, igen.
És miért a „nemcsak”? Azért, mert ezen a rajzon Jézus – a hagyományos ikonográfia szerint – a latrok pózában, kifacsarva, groteszk módon van ábrázolva. És a kereszt mellett nem szerepel a hagyományos, kegyeleti csoport, hanem egyedül csak egy csúf és csúfondáros alak, a kínzó – valami csípőfogó van nála, mintha a keresztre feszített áldozat körmeit tépné éppen le. Ebben az ábrázolásban tehát benne van a huszadik század tapasztalata az ilyen-olyan diktatúrákról. A koncentrációs táborok, az Andrássy út 60., a Gulág… és egyéb förtelmes helyek áldozatairól Ők a „nemcsak”. Mint ahogy Pilinszky költészetében egymásra másolódnak a Megváltó, és a koncentrációs táborok lakóinak szenvedései. Ez a grafika tehát elsőrendű

lélektani ábrázolás.



Salvador Dalí, mint mindannyian tudjuk, a verisztikus szürrealizmus legfőbb képviselője. Vagyis: ahogy ábrázol, az szinte fényképszerűen hiperrealisztikus – viszont amit ábrázol az valami képtelenség, ami nincs. Ebben az esetben a kép nézőpontja az, ami abszurdum. Innen, felülnézetből, ugyanis nem láthatta soha, senki a keresztet – egyedül csak az Isten. Ettől pimasz, sőt botrányos ez a festmény.
DE.
Alant van valami kis csónak („evezz, evezz az élet tengerén…”), az is lehet, hogy a genezáreti tavon? Inkább mindannyiunk életének sajkája, ahogy az emlékkönyvekbe írt versike is mondja. És vajon mit lát az Úristen, ha

letekint a magos egekből? Hát ezt: a Jézus keresztjét. A többi, ami alant van, eltörpül.



A következő festmény kedvenc festőm műve (Katona György). Pimaszságban vetekszik Dalíéval.
Ennek a kortárs alkotónak a műve ugyanis felettébb groteszk, ironikus. A kép címe Világcirkusz.
De az irónia nem Jézust illeti, hanem mai világunkat.
A cirkuszban szoktunk látni embergúlákat, amikor is a legügyesebb artista a gúla tetején landol. Itt meg Ádám és Éva van legalul, felettük gomolyog az egész emberiség – és legfelül Jézus Krisztus, a Szupersztár. Igen, a győztes pózában (ami egyben a keresztre feszítés póza is) – szóval, ide lyukadt ki az emberiség…

 

 

Ez a festmény is Katona György műve, a címe Életfa. Nem biblikus, hiszen egy élő fában látható a Megfeszített. Az édenkerti Élet Fája? Vagy a magyar mitológia Égigérő Fája? És még ráadásul Csontváry Cédrusa is
Igen, mindezek együtt: keresztény, és speciálisan magyar, mint M.S. mester feszülete.



Utolsó műalkotásunkhoz érkeztünk. A faszobor alkotója Katona Lajos. A névazonosság nem véletlen: Katona György nagybátyja. Tudni kell róla, hogy nem szobrász. Matematikát tanított évtizedekig, Kolozsvárott. De ennél is fontosabb tudnivaló róla, hogy nyolcéves korában, egy háborúból visszamaradt akna felrobbant a kezében. Így elveszítette a látását és jobb kezét, könyökből. Szerencséjére balkezes – de a bal kezén is csak három ép ujja maradt. Így, vakon és fél kézzel készíti faszobrait (melyeket a tanult szobrászok is komolyan vesznek).

Mivel nem tudja a vésőt a másik kezével kalapáccsal ütni, szobrait úgy készíti, hogy a két térde közé szorítva lassan koptatja a vésővel a faanyagot.

 


És mivel falun született, egyszerű családban, nyolcéves koráig nem járt múzeumokban, képzőművészeti albumokat sem látott. Református lévén a templomban sem látott semmilyen emberábrázolást. Vagyis: szobrai archetipikus szimbólumok, mondhatni, olyanok, mintha egyenesen Teirésziász, a vak látnok faragta volna őket.
Hogy emlékeztetnek valamire? Nos, igen. Henry Moorra talán, de leginkább a pogány bálványokra. A történelemelőti ember vallásos megnyilvánulásaira.
És ezzel visszaérkeztem kiindulópontomhoz, zárom a kört.

 


Elhangzott a Rovás tihanyi alkotótáborában, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művésztelepén, 2011. 8. 10-én


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Kati néni e-mail: sesta@freemail.hu dátum: 2012-03-16
Köszönöm.   
név: Knausz Ágnes e-mail: knausza@citromail.hu dátum: 2011-10-20
Zsuzsám!

Ez az írásod is elkábított!Szükségszerűen nem is hagyhatott hidegen egy olyan nőt, mint amilyen én vagyok/ lettem sorsom által... Mindaz, amit írtál, szép és felemelő , mint ahogy a súlyos kereszt is egyre emel mindnyájunkat...

Szeretettel ölel: Ági