[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Kisvárosi Batman

szerző: Benkő Géza 2013-04-24

 

Kisvárosi Batman

 

 

Megint nem tudott csörögni a vekker… Esélye sem volt. Ahogy három éve – amióta megvették – minden áldott reggel 5.27-kor kipöccentődött a kis kallantyú, aminek röpke három perccel később kellett volna kioldódnia, hogy a pattanásig feszült rugókat elszabadítva szabadjára engedje azt a hangot, azt a fülsiketítő berregést, ami miatt legyártották, ami miatt megszületett, ami értelmet adott – adhatott volna – életének, vekker-létének. A  Fiú ma reggel is korábban ébredt. Három perccel korábban. A vekker nagy bánatára.

„Fiú” – igen… volt kereszt- meg vezetékneve is, de egy jelentéktelen életformát csak a tudomány világában illetnek névvel: latinnal, hosszúval, tudományossal, jelezvén, hogy helyet s ezzel értelmet is kapott az a cseppnyi kis élet a nagy egészben, még ha parányi egysejtű is. Az emberek világában viszont nem járt, s nem jár név a senkiknek.  
„Fiú” – legyen elég ennyi.
Fiú, mert korántsem volt biztos, hogy valaha is férfivá érik, akárhány éves lesz majd.
Most még csak huszonegy. De negyvennek látszott.
Fiú, mert a lába között szerelemoszlop himbálózott magára hagyottan… Szerelemtelen létben élt, egyedül, nem hiányzott neki, nem is tudta, hogy van ilyen… ahogy a szeretet szó is minden ízével elkerülte…
Szüleit nem ismerte, s bár élete első tíz évét két felnőtt mellett töltötte, apának és anyának mondták magukat, vér szerint igaz is volt mindez, de a vér hamar vízzé vált… a Fiú kolonc lett a két ember nyakán – s a kolonctól szabadulni illik.
Tizennyolc éves korára apja s anyja arca elhomályosult, a porlepte emlékek ködfátyolából egy valószínűtlen alak bontakozott ki, belépett az intézet kapuján, a hivatalos papírmunkák után pedig kézen fogta s vitte…
– A nagynénéd vagyok, mostantól csak Ángya, és ne tegezz ! Magázódni fogsz velem, érted-e?
– Aztán tanítottak-é meg téged ottan valami értelmesre? Dolgozni? Mesterséged van-e? Vagy csak az ingyen koszt, az kell neked? Abból nem eszel!
A lakás, inkább lyuk, ahova Ángya vitte, minden lepusztultsága ellenére palotának hatott a Fiú szemében. Valamikor házmesterlak vagy inkább -odú volt, de a házmesterszakma kihalt, s vele együtt a házmesterlakásoknak is befellegzett. Mosókonyha, biciklitároló, ifjúsági klub, majd az enyészet helye lett.
– Mától fogva itt laksz – mondta Ángya –, nem ám ingyé’ ! Rendesen takarítod majd a házat, meg mindent… felvitte az isten a dógod! Házmesterré avanzsáltak! – azzal otthagyta magában.  
A Fiú állt a semmi közepén, hosszasan… nézte a dohos falat, az ujjnyi port a törött lábú széken, az összeaszott matracot a padlón, meg a belőle kikandikáló rozsdás rugót, a parányi ablakot, amin pók szőtte a függönyt, a plafonról lelógó kibelezett fekete kábelt, próbálta felfogni, hogy mostantól ez a hely az otthona, szitkozódó nevelők, pofozkodó szobatársak nélkül, egyedül az övé. Lehunyta a szemét, s eggyé vált a szobával, magához ölelte.
– Szia szoba – ennyit mondott mindössze. Mosolygott.
 
 
Három év. A Fiú életének egyhetede. Elrepült. Észre sem vette mikor, hogyan. Nem sok mindenre emlékezett volna vissza, ha megkérdik, mi történt vele ezalatt. Az első éjszaka újdonsült vackában… arra biztosan. A lópokróc szagára, amit Ángya dobott oda neki takaró gyanánt, mikor lehozta a hevenyészett vacsorának valót, amit a Fiúnak Ángya szeme láttára kellett megennie. A végeláthatatlannak tűnő monológra, nagynénje csak mondta és mondta, szinte levegőt sem vett, ahogy pontról pontra felsorolta a házszabályt, a takarítás menetét, a takarítószerek helyes használatát, mi hol található, mit mivel lehet együtt használni, mely takarítóeszközöket hogyan kell tisztítani használat után… s Ángya utolsó mondatára, amit jó éjszakát helyett mondott, mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót:
 – El ne aludj nekem reggel, mert szíjat hasítok a hátadból…!
Persze elaludt. Fél hat helyett hét óra előtt három perccel ébredt fel. Ahogy az intézetben minden áldott nap. A hivatalos ébresztő hétkor volt ugyan, de a sokk, amit a falakra szerelt falicsengő csörömpölése okozott neki, agyát szinte kényszerítette, hogy találjon valami megoldást… s az agya három perc előnnyel reagált. S mire az éktelen berregés kezdetét vette, ő tiszta tudattal várta, felkészülten, ágyában ülve, fülét befogva a gyűlölt hangorkánt.
Első reggelén hát menetrendszerűen hat óra ötvenhét perckor felült ágyában. Ideje sem volt a derekából kisugárzó fájdalmat tudatosítani, amit a viharvert matracból kiálló rugónak köszönhetett. Ángya állt vele szemben, mint egy szobor, mereven, jobb keze hirtelen meglendült, s éktelen pofont kevert le a Fiúnak.
Majd sarkon fordult, s kiment a lakásból.
Pár perc múlva, amikor visszatért, vöröslő, égő arccal, de még mindig ugyanúgy ült a Fiú az ágyán, egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot.
Ángya újfent megállt az ágynál, keze ismét megindult, de lassabban, komótosabban, tenyere kinyílt, s a Fiú ölébe hullott belőle valami.
– Lemosakodsz, hoztam vizet, ott van a lavórban, felöltözöl, elmész az óráshoz, és egy tisztességes vekkerrel jössz haza, megértetted? Olyannal, ami szól. Ami felébreszti a holtakat is, amikor kell, vagyis reggel fél hatkor! A pénzzel ne törődj, majd levonom a béredből.
 
 
Három év. Az óra volt az egyetlen dolog, amit vett. A sarki pékséget nem számítva, egyetlen üzletbe sem tette be a lábát. Egyáltalán, a három év alatt a tizenkét emeletes tömbháztól, új otthonától s egyben munkahelyétől ez volt a legnagyobb távolság, amire elmerészkedett. A péket szerette, vagyis kedvelte, mert ő sosem csúfolta, nem méregette furcsán, lekicsinylően, nem beszélt vele foghegyről, hanem – ami a legfőbb indok volt – előre köszönt neki. Valahányszor benyitott a pékség ajtaján, vagyis minden áldott reggel, sosem volt érkezése a jó reggeltre. Még át sem lépte a küszöböt, a pék jó reggeltje már betöltötte a finom illatú kis boltot, s ez neki szólt, csak neki. Hogy aludtunk? Szép napra virradtunk, nemdebár? A szokásosat? Tessék parancsolni… Csak az összeg változott folyamatosan. Eleinte ötven centet kellett fizetnie, majd hatvanat, s a három év során 1.20-ra tornászódott fel a pár kifli s fél rozskenyér ára, de a Fiú nem bánta.
Soha senki ilyen szépen nem beszélt vele. Nem tudta, hogy csak egy kuncsaft volt a sok közül, egy újabb becses – még ha keveset is, de fizető – vendég, vásárló, hogy mindenki ilyen kivételesen kedves bánásmódban részesült, aki betért pék uramhoz. Nem tudta, s nem is érdekelte volna, ha a tudomására jut. Az egyetlen ember, aki embernek nézte őt.
Jó volt a kis pékségben kezdeni a napot. Élete szerves részévé vált az az ötperces séta, a két röpke, az üzletben eltöltött perc, s a visszaút. Bearanyozta az egész napját.
 
 
Azt, hogy az odúja kopott, sivár, élettelen, az első lomtalanításkor tudatosította. Tudta minden fa, minden egyes virág helyét, ismert minden bokrot a háztömb körül.
Hányszor takarította el a titokban, az éj leple alatt a bokrok mellé pottyantott ürüléket, a járdára száradt hányásnyomokat, mennyit gereblyézett, öntözött, metszett, kapált, minden egyes négyzetméterről a saját keze munkája köszönt vissza rá, igaz, sosem látta nappal, teljes pompájában kertészkedése gyümölcsét, csak hajnalban s késő este merészkedett ki a háztömb köré, ilyenkor kevés ember mászkált odakinn, s akik netán épp az idő tájt jöttek ki a blokkból, még álomittasan, a való- s az álombéli világ között lavírozva botorkáltak el a buszmegállóig, munkába menet, tudomást sem véve őróla.
Az, hogy az a bizonyos nap, élete első lomtalanítás-napja esős volt-e vagy napsütéses, lehetetlen megmondani. Aznap reggel még semmitmondó, álmatag szellő fújdogált mindössze, az égbolton felhőknek nyoma sem volt, mégis estére, amikor a Fiú kimerészkedett végre vackából, a fű a reggeli harmathoz hasonlóan volt nedves, de felhő továbbra sem volt az égen.
Kilépett a lépcsőház ajtaján, s hirtelenjében nem tudta, jó helyen jár-e. A ház elől eltűntek a bokrok, a zöld gyepet ellepte temérdek oda nem való ocsmányság, kidobott lemezek, törött vázák, kárpitjukat sirató székek, komódok, kanapék, szekrények, szétszórva a bérház előtt, körös-körül, beborítva minden talpalatnyi helyet.
Csak állt magatehetetlen, felfogni képtelen, mi történhetett itt.
Ángya hangja zökkentette ki révületéből.
– Mi az, sose láttál még ilyet? Akkor nézd meg rendesen, mert reggelre itt semmi se lesz! Mindent elvisznek a cigányok. Aztán csak ősszel dobálódik ki megint ennyi minden. Vagy szedd össze, ami tetszik, aztán vidd be magadnak. Lom ez már csak, lehet, még a cigánynak se kell. Na, mire vársz, vigyél be legalább egy rendesebb ágynak valót, ha van itt olyan!
 
 
Talált ágyat. S hozzá temérdek más dolgot. Mégis a folyosón rakta össze őket egy kupacba. Nedves volt mind, érdekes, pedig egy felhő sem volt az égen. A lakás bútorait kicipelte a bérház elé, de nem dobta ki csak úgy, a lomtalanításhoz direkt erre a célra kihelyezett valószínűtlenül nagy, rozsdabarna vaskonténerbe tette valamennyit. Egy törött szék, rongyos, kiálló rugójú matrac s még pár olyan apróság, aminek funkcióját valójában sosem ismerte. De újdonsült bútorzata mégis kinn maradt a folyosón aznap éjjel. Hajnali öt óra huszonhét percig mást sem csinált, mint lemosta a falakat, majd kimeszelte, igaz, nem fehérre, baracksárga színű festék volt a kidobott tízliteres festékesdobozban, amit egy háromajtós szekrény mélyén talált, a betonkeményre száradt pamacsú pemzlikkel együtt.
Öt óra huszonhétkor tartott először pihenőt, akkor már a bútorok  is bent volt a lakásban. Újdonsült ágyával egyetemben. Leült rá, s megvárta a fél hatot. A vekkert persze már három perccel azelőtt lenyomta. S végignézett régi-új helyén. Naiv, mégis logikus és határozottan esztétikusan berendezett kis szobácska látványa tárult eléje. Az ő helye.
Palotája.
– Szia szoba … – ennyit mondott mindössze. Mosolygott. A festéstől még nedves falak, a harmatcseppes bútorok visszamosolyogtak rá. Aznap tárva-nyitva állt ajtó s ablak, s a tavaszi langy melegben meg is száradt szépen minden.
 

 

 

A Fiú hat lomtalanítás óta házmesterkedett immár. Pénzt sosem látott munkájáért, Ángya kapta meg hivatalosan a nevetséges kis összeget, amiből havonta egyszer a Fiú asztalán hagyott épp csak annyit, amennyi a reggeli pékségbéli vásárlásokhoz volt szükséges.

Nem firtatta, mi a sorsa a maradék pénznek, ennyit kapott, s többre nem is volt szüksége.
Ángya mindennap lehozta neki az ebéd maradékát, nem mintha főzte volna, a helyi alapiskolában takarított, az ételt az ottani konyháról hordta haza műanyag ételhordóban.
– Tele van vitaminnal, egyed! – mondta eleinte a Fiúnak.
A Fiú megszokta szűkös étrendjét. Sovány volt, szikár s falfehér. Napon alig tartózkodott, csak a reggeli öntözésnél érte valamicske a felkelő nap sugaraiból, vagy késő este, mielőtt még lebukott volna a horizont alá, ilyenkor szedte össze a szemetet, amit az emberek eldobáltak a ház körül. Nappalai a bérház lépcsőházának takarításával, majd a takarítóeszközök tisztításával teltek.
Lomtalanítástól lomtalanításig élt. Elképesztő, mi mindent dobáltak ki a lakók. Kacatok, melyek a Fiúnak kincseket jelentettek. S szépen, lassan megtelt a házmesterlakás. A kidobott szekrényben ruhák sorakoztak, fogasokra aggatva szépen… öltönyök, szvetterek, pulóverek, szoknyák, estélyik, télikabátok, mindenféle színű s méretű férfi-, női-, még gyerekruha is, a komód fiókjai zoknikkal, harisnyákkal, zsebkendőkkel, asztalterítőkkel teltek meg.
Az asztalon összeragasztott váza állt, örökkön pirosló műrózsával.
Minden megmentett tárgy kedves volt szívének. Melegséggel töltötte el a gondolat, hogy új otthonra találtak nála.
 
 
A virágok a törvényalkotók túlbuzgóságának köszönhetően kerültek hozzá. Egy nap két tűzoltó jelent meg a bérház előtt. A házmestert keresték. A lakók, akik épp otthon tartózkodtak, s volt szerencséjük látni is a két egyenruhást, lázasan kezdték otthon Ángya telefonszámát keresni. Elképzelhetetlen, megengedhetetlen hogy ez a fura, magának való kuka takarítógyerek fogadja a nyilvánvalóan hivatalos ügyben eljárni készülő tűzoltó urakat.
Ángya csapot-papot hagyva rohant haza a napköziből.
S aznap estére kiürült a lépcsőház. Az összes virágot kidobták. A társasházak menekülési útvonalain tilos tárgyakat tárolni, a törvény nem tett kivételt a kaktuszokkal, anyósnyelvekkel, aszparáguszokkal sem, azonnali hatállyal eltávolították őket.
A Fiú elhűlve nézte a temérdek halódó zöld életet.
Aznap éjjel végképp megtelt a házmesterlakás.
 
 
A lakásba kevés világosság szűrődött be mindig is, a bérház előtt magasodó fák lombkoronái még azt a csepp napfényt sem engedték át, ami beszökhetett volna a kicsinyke ablakon. Mégis zöldellni kezdett minden virág a Fiúnál. Szárba szökkentek, terebélyesedtek, s nem telt bele sok idő, a helyiség levegője is megváltozott, igazi oxigénsziget lett.
Bár nem beszélt hozzájuk, gyengédségét minden virág érezte, s alig győzték meghálálni a Fiú törődését.
Ángya sokat morgott emiatt. Az ételt már be sem hozta, otthagyta az ajtó előtt a lábtörlőn. Igaz, bent letenni sem tudta volna hova, az asztal is csak úgy roskadozott a kis cserepes kaktuszoktól.
Reggelente még mindig megtette ötperces kis sétáját a pékhez, de ezen kívül a Fiú szinte el sem hagyta már a bérházat. Csak a lépcsőházi takarítást végezte el minden áldott napon, de azt is olyan tökélyre fejlesztette, hogy a kezdeti négy-öt órás munka röpke egy órácskára zsugorodott.
A virágok töltötték ki az életét.
 
 
A hetedik lomtalanításkor különös dolog történt. A bejárati ajtónál mosott fel éppen, amikor meghallotta. Két cigány tanakodott, alig kétméternyire tőle.
– Nem tudjuk elvinni kézben, mondom.
– No, hozom a talicskát…
Azzal elindult az egyikük, a másik, alacsony, pocakos, szalmakalapos cigány meg elsántikált a buszmegállóig. Csak ott volt pad, ott ülve várja hát majd be a társát. A Fiú csak most vette észre, mit is hagyott őrizetlenül a két cigányember. Egy nagyképernyős televíziókészüléket, rajta egy videolejátszót, s egy szatyrot, amiből kábelek kandikáltak ki. Az intézetben hetente egyszer volt tévénézés. Többnyire valami bugyuta filmet vetítettek, s mivel mindig a leghátsó sorba szorult, a kisképernyős tévéből az előtte ülők miatt alig látott valamit. Ez a készülék sokkal nagyobb volt. Testesebb. Azon kapta magát, azt kívánja, bárcsak ne térne vissza a talicskával a köpcös cigányember társa. A bérház körül temérdek kidobott dolog ácsingózott magára hagyva, de észre sem vette őket, amúgy sem fért volna már szinte semmi sem a lakásba, a virágok minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. De ez a tévé, s a videó hozzá…
Késő délutánig ott állt a bejáratnál. Ángya közben meghozta az ebédjét, otthagyta az ajtaja előtt, de ő nem mozdult. A talicskás embert várta, csakhogy az nem jött. A sánta cigány elbóbiskolt a padon, majd amikor a tűző nap elviselhetetlenné tette számára a várakozást, felkászálódott, s elbotorkált a sarki kocsmáig.
A környéken teremtett lélek nem volt.
A Fiú csak akkor ocsúdott fel, amikor már a szobájában állt, a tévékészülék ott állt előtte egy kisasztalkán, az asztalka polcán a videó, bekábelezve, rendesen összekötve a hetvenkét centis képátmérőjű ötvenkét kilós ormótlan dobozzal. Nyilván ezért is dobták ki. Az eddigi tulajdonosa lecserélte egy könnyebb, síkképernyős csodára.
A virágok, melyek eddig a kisasztalon voltak, most az egyik sarokba szorultak, leveleik összeértek, szűkös volt a hely, de elfértek békében.
A Fiú csak állt, bámulta a feketéllő képernyőt. Látta magát benne, amint tétován elindul,    ahogy tesz egy tiszteletkört a bérház körül, de úgy, hogy a bejárat mellett hagyott két gépcsodát mindvégig lássa, ahogy a sarki kocsmát is, nem lép-e ki onnan a szalmakalapos; látta magát, ahogy a bejáratnál lévő lábtörlőt az ajtó alá csúsztatja, ahogy a szatyor vágja a csuklóját, teste természetellenesen megdőlve a tévé súlya miatt, ahogy rendezgeti a virágokat, ahogy egy ronggyal törli a kisasztal lapját; látta magát, ahogy a szatyorból kihalássza a zsinórokat, s nagy nehezen üzemképessé teszi a videót s a tévékészüléket, s látta magát, ahogy áll a tévé előtt, és saját magát nézi a fekete képernyőn…
A szatyor még mindig a Fiú kezében volt. Benne pár műanyag tok. Kinyitotta őket, de üresek voltak. Kivéve egyet. Mintha kincsesládikából, úgy emelte ki a videokazettát a tokból, a videó kijelzője életre kelt, s kékes fényt árasztott a szobára, ahogy magába szippantotta a szalagot. A tévé képernyőjén pedig megjelent egy felirat: Batman.
 
 
Megint nem tudott csörögni a vekker. Pedig ezen a hajnalon, öt óra huszonhét perckor nem pöccentődött ki a kis kallantyú, vígan berreghetett volna három perccel később, mégsem tette. Úgy látszik, az élettelennek hitt tárgyaknak is van lelke. A vekker talán olyannyira meglepődött azon, ami egész éjjel a szeme elé tárult, hogy egyszerűen nem volt szíve azt félbeszakítani.
A Fiú csak ült, s nézte a képernyőt, kétóránként odament a tévéhez, lehajolt, visszacsévézte a filmet, majd minden kezdődött elölről.
Az első pillanattól tudta, hogy a film róla szól.
Egyértelmű volt.
Hogy Gotham City nem más, mint az ő tizenkét emeletes bérháza.
Csak azt nem bírta megfejteni, miért két emberben, két szereplőben jelenítették meg őt magát.
A kisemmizett, elfeledett, mindenki által mellőzött s utált Joker, s a megmentő, BATMAN.
Ezért nézte meg újra és újra a filmet, míg rá nem köszöntött a berregésmentes reggel.
Ángya szabályosan berúgta az ajtót.
Ha valamit nem szívelt, az a késés volt. Mint egy fúria rontott rá a Fiúra, meg is ütötte volna, de a látvány letaglózta.
– Erre van időd? Filmecskézni? A lépcsőház meg ott rohadjon szét ahol van?
Pofon helyett, amit máskor szinte automatikusan kiosztott volna a Fiúnak, Ángya a tévének esett neki. A düh, ami benne fortyogott a késés miatt, épp elég erőt adott neki ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal ledöntse a kisasztalról.
A készülék tompát puffant a padlón, képernyője ripittyomra tört, a csattanás hangját elnyomta Ángya süvöltése – Lódulj kifelé! –, azzal sarkon fordult s kiviharzott. Csak a sziluettje maradt benn a szobában, a haldokló tévéből felszálló kékes füstben, mely addigra beterítette az egész helyiséget.
És akkor, ott, minden világossá vált a Fiúnak.
A szekrényhez ment, s röpke kotorászás után előhúzott belőle egy valószínűtlenül nagy fekete köpenyt s egy virágos kis dobozkát.
 
 
Ángya a hetediken lakott.  A liftet nem szerette, mindig attól félt, egyszer bennragad s megfullad, mire jön a segítség. A lépcsőzést sem szívelte, eltartott egy darabig, míg tizennégy lépcsőfordulónyi utat megtett a lakásáig, viszont így leellenőrizhette, rendben kitakarított-e a Fiú.
Épp a lakáskulcsért kotorászott a zsebében, amikor zajt hallott a háta mögött. Megfordult.
Első pillanatban nem tudta mire vélni a dolgot. Egy valószínűtlenül idegen figura állt előtte. Az arcát már látta valahol, talán egy filmben. Majd beléhasított a felismerés. Pár perce látta ezt a vigyort, hét emelettel lejjebb, a tévéből acsargott rá.
De a tévében nem fekete köpenyt viselt, öltözéke inkább pingvinszerű ruhának tűnt.
Többre nem volt ideje visszaemlékezni.
A lény két kezével megragadta a nyakát, majd egész testével ránehezedett, s az ajtónak nyomta. Ángya még látta, ahogy a vigyorgó arcon legördül egy könnycsepp…
 
 
A kis házmesterlakásban először csak fura kékes füst terjengett. A videó még mindig szorgalmasan pörgette a szalagot, a kábelen keresztül a jel is átjutott még a tévéhez, de már nem volt képernyő, amin meg lehetett volna nézni. A tévé haldoklott.
A virágok furcsállották, hogy egyre fogy a levegő, a nyitva hagyott szekrényben a ruhák átitatódtak a füsttel, a földre ejtett kis virágos dobozkából a felszálló púderfelhő beleolvadt a kék légbe, majd egy pukkanás hallatszott.
A nagyképernyős tévé haláltusája véget ért. Lángnyelvek csaptak fel belőle, magukba szívva a maradék oxigént. Az ajtó nyitva maradt, a Fiúnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy bezárja, s a folyosóról nézve egyre fényesebbnek hatott a házmesterlakás.
Benn sikított minden virág, sercegett a videoszalag, sussant egyet a függöny, megrecsegtek a bútorok…
A vekkert nyaldosták a lángok, a pattanásig feszült rugók megnyúltak a hőtől, kirobbant belőle a számlapját védő üveg, kis- és nagymutatója lekonyult, de egy halálsikolyra még futotta az erejéből.
 
 
A Fiú keze görcsösen szorította Ángya torkát, pedig már nem volt benne élet. Egy furcsa berregő hang hallatszott valahonnan messziről. Ismerős volt ez a zaj, pont azért, mert azelőtt sosem hallotta. Igen, ez az a hang, ami elől menekülve három perccel korábban ébredt minden reggelen.
Elengedte a holttestet, de az nem terült végig a küszöb előtt. Ángya dereka a nyomástól belefúródott a kilincsbe, s az megtartotta. Az élettelen test ott fityegett, még akkor is, amikor a kis házmesterlakásból elharapózó tűz elérte a hetedik emeletet.
 
 
A Fiú állt a bérház tetején. Az alatta elterülő tizenkét emeletnyi lángtenger vörösesen világította meg a hajnali égboltot. Megtette, amit már rég meg kellett volna. Jokerként elégtételt vett végre a gonoszon.
Sminkje a melegben olvadni kezdett, majd lefolyt az arcán, sós könnycseppekkel elegyítve.
Sírt.
Odalett mindene.
Ángya a hibás. Igen. Megérdemelte.
„Kudarcot vallottam – gondolta magában. – Nem! Joker nem győzhet. Le kell számoljak vele!“
A tető peremére állt, széttárta karjait, s elrugaszkodott.
A fekete lepel alatt összenyomódott a felszálló forró levegő.
A Fiú még látta a közeli pékségből kirohanó árust, még érkezett inteni neki egyet, mielőtt beleolvadt volna a lángokba. 
 
 
 
(A szöveget Georges Braque festményeivel illusztráltuk.)

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :